Erre a korszakra jellemző, hogy az Isten tiszteletét jócselekedetekhez kötik. Példák: „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” Hós. 6: 6 „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” Mik. 6: 6 A prófétai korszakban változó istenkép volt, egyrészt volt a vulkánból üvöltő féltékeny kemény isten, másrészt volt egy könyörületes, magasztos, szerető isten, ám a bosszúállást és az ítélkezést a prófétai időszakban is Isten jellemének tulajdonították olykor. Ézsa. 34: 2 , Ézsa. 40: 1-2. Jellemző még, a véres áldozatoktól való elfordulás. Jer. 7: 22-23, Ézs. 1: 11-17, Mik. 6: 6-8, Ám. 5: 21-26. 3. A harmadik időszakban Áron nemzettségére száll a papság, ez felveti azt a kérdést, hogy Áron mégsem volt kitalált személy. Kritikusok: J. Pederson, (1931), L. Engell (1954) S. Mowinckel „e kör legnevesebb szakembere egyenesen azon a nézeten volt, hogy a sinai hagyomány és vele a Tóra teljes kompozíciója nem a történeti régmúltban, hanem a templomi liturgiában született meg, vizsgálata tehát nem szövegtörténeti, hanem szertartás- és rítustörténeti feladat.” A. Alt „felfogása szerint az ősatyák történetei egy olyan ősi, nomád környezetbe vezetnek vissza, amelyben az Atyák Istene még személytelen törzsi isten, maguk az ősatyák pedig legenda-hősökből lesznek kultuszalapítókká és az őstörténet historikus figuráivá”.
Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman által írt Biblia és Régészet c. könyvében olvashatunk több fontos információt az ószövetségi iratokkal kapcsolatban. Megfigyeléseik közt említik, hogy a biblikus kronológia szerint József i.e. 1620-ban kerül Egyiptomba, de a tevét teherhordásra csak i.e. 1000 körül háziasították a közel keleten. A József története szerint a kereskedők gumival, illatos gyantával és balzsammal kereskedtek. A szöveg szerzői tehát ismerik az arab kereskedelmet, ám ez a kereskedelem az asszír birodalom felügyelete alatt az i.e. VII. században zajlott. Időbeli eltérésnek tehát mindenképpen lennie kell.
M. Noth, G. von Rad. J. Locke (1695) véleménye szerint különbséget kell tenni Jézus lényeges és az apostolok lényegtelen tanításai között. J. Ph. Gabler (1787) bevezeti a mítosz fogalmát a bibliakritikába. G. L. Bauer (1800) alkalmazza a mítoszelméletet az újszövetség esetében is. F. Christian Baur a bibliai racionalizmus képviselője a hegeli dialektikával vizsgálta a zsidó és a pogány-keresztények közötti ellentétre, majd ebből von le következtetéseket, a páli levelek eredetvizsgálatához. Megalapítja a tübingeni iskolát, ahol a különböző újszövetségi könyvek hitelességével és helyes sorrendjével foglalkoznak. David Strauss véleménye szerint Jézus Keresztelő János hatására képzelte magát messiásnak. Tanítványai pedig halála után mitizálták a személyét. W. Wrede (1901) véleménye, hogy Jézus nem tekintette magát messiásnak ezt róla az első őskeresztény gyülekezetek, hintették el, és találták ki. Wellhausen (1905) szerint Jézus egyszerű zsidó tanító volt, aki az „Ember Fia” kifejezést „Én az ember” értelemben használta. A formakritika hagyományegységeket és irodalmi formákat kutat. A különböző közösségek léthelyzetéből és igényeiből szűr le következtetéseket. A vallástörténeti kutatás görög, római, perzsa, és egyiptomi párhuzamokat mutatott ki. A képviselők: R. Reitzenstein, W. Bousser, C. Clemen (1924). A formatörténet kritika jelszava a mitológiátlanítás, Rudolf Bultmann nevéhez fűződik, amely során modern tudományos tényekkel vetik össze az evangéliumokat, például a csodatörténeteket és legendákat, mítoszokat, szenvedéstörténeteket és mindenkori életre való történelmi értéküket határozták meg. A XX. században jelentkezett egy olyan irányzat, melynek törekvése az, hogy az evangéliumok és Jézus személyének az esszénusokkal és qumránnal való összefüggéseit kutassa és megerősítse, ennek képviselője A. Dupont-Sommer (1961). C. H. Dodd (1946) pedig Platón ideatanát mutatta ki a János evangéliumból. A János evangéliummal foglalkozó kutatók megállapították, hogy a János evangélium nem akar Jézus történelmi tudósítása lenni. A szinoptikus evangéliumokban szó szerinti egyezőség is található. Példa: Máté 8: 1-4, Márk 1: 40-45, Lukács 5: 12-16. Az egyezőségekből kiderül, hogy az evangéliumok függő viszonyban vannak egymással. A kérdés: milyen mértékű és milyen jellegű a kölcsönös függőségük egymástól? A kutatási területek határszélei egybemosódnak, valamilyen szinten egymásra épülve és egymást kiegészítve haladnak előre. Öt különböző területet meg lehet különböztetni. Természetesen vannak feltételezések a tények alapján, amelyek valószínűnek látszanak, de nem minden esetben lehet biztosat kijelenteni. Az ősevangélium elmélete szerint: a, G. E. Lessing (1788) és J. G. Eichorn (1812) úgy vélték, hogy a négy evangélium, egy ma már nem létező, nazarénus, arám evangéliumának a feldolgozása. b, F. Schleiermacher (1825) szerint inkább, különböző fajta anyagok gyűjteménye létezett, például csodatörténetek, szenvedéstörténetek Jézus kijelentései és a három evangélium alapjai ezek a gyűjtemények voltak. Mindazonáltal amíg nem kerül elő régebbi irat, addig ez a kutatás megmarad elméleti szinten. A szájhagyomány útja: A II. századra nyúlik vissza. Papias Mátéról elmondja, hogy héber dialektus szerint szedte rendbe az iratokat. Papias és Ireneusz egyházatyák gondolatai alapján J. K. L. Giesler (1818) és B. F. Westcott (1851) úgy vélte, hogy az apostolok prédikációi szóbeli evangéliumok voltak és ezek a többszöri ismétlések nyomán szilárdultak meg, amit az evangélisták rögzítettek, mindegyik a maga módján. A felhasználási módszer képviselői szerint a függőség oka, hogy egy vagy két evangélista használta fel a többi evangéliumot. J. J. Griesbach (1789) elmélete Augustinus gondolatai alapján, hogy Márk használta fel Mátét és Lukácsot, H. G. Jameson (1922) szerint Máté- Márk- Lukács a sorrend, K. Lachmann (1835) úgy vélte Márk- Máté- Lukács a sorrend. Az elmélet nem a felhasználásban van, mert az nyilvánvaló, hanem a sorrendiségben. A forrás elkülönítési módszer szerint létezett egy ős-Márk és Q forrás (Quelle-forrás), amelyből Máté és Lukács különböző módon idézett. Ezt az elméletet erősítette tovább H. J. Holtzmann (1863) és C. H. Weisse (1838) ez az elmélet az ősevangélium és a felhasználási elmélet keveréke. B. H. Streeter az ős-Márk és Q mellé tesz egy M forrást, amelyet egy Jeruzsálemi beszéd-dokumentumnak tart, amiből csak Máté merített, mert csak ő ismerete. Továbbá feltételez egy L forrást. Ez az cezareai tradíció, amely szóban maradt fent, ezt rögzítette Lukács elsőként s ezért ez csak nála, szerepel. A mítosztalanítás következménye, hogy a reális mondanivaló marad meg.
A szövegkritikai alapelvek szerint a kéziratok másolása közben keletkezett változtatások két csoportba sorolhatók: 1. Tévedéshibák útján kerültek bele a szövegbe, 2. Szándékosság útján kerültek bele a szövegbe.
A tévedésből keletkezett hibák négy csoportba oszthatók: a, szemhibák (kihagyás, betűk, vagy szavak megkettőzése, betűk vagy szavak felcserélése) b, fülhibák (félrehallás-félreértés a diktálás során) c, emlékezethibák (szinonim szóval való helyettesítés vagy hasonló szövegrészlet befolyása) d, megítéléshibák (széljegyzetek szövegbevétele). A megítéléshibáknál nem lehet meghúzni a tévedés és a szándékosság közötti éles határvonalat.
Példa Megítéléshibákra:
- János evangéliuma 5: 3/b és 4, (a népi hiedelem bevevése),
„Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt.”
Az újszövetség legrégebbi kézirataiban nincs benne ez a bibliavers. A történet hátterének magyarázataként rakták bele, a bizánci szövegtípusba, azért hogy leírják a tó gyógyító erejének néphiedelmét. A bizánci szövegtípus a negyedik században alakult ki. Nemcsak a józan értelemnek mond ellent ez a vers, hanem a helyes erkölcsi érzéknek is. Mivel teljesen elfogadhatatlan az, hogy Isten angyala kavarta volna fel a vizet, tülekedést idézve elő ezzel a szenvedők között, a csalódásokról nem is beszélve és a keserűségről, amit azok a betegek éreztek, akik nem képesek a versenyben elsőre a vízbe érni. A régi kéziratok összehasonlítása alapján, másolásbeli eltérés és hozzáfűzött magyarázatnak minősül ez a rész. Jézus gyógyító szándékát nem befolyásolja, ám Istent gyalázattal illeti. A magyar Bibliánkba is csak azért került bele, mert a XVI. Századi fordítások az Erasmus által kiadott görög Újszövetség alapján készültek, ami a Bizánci szöveget tartalmazta. Erasmus 1516-ban adta ki a görög fordítású újszövetségét, 1541-környékén Sylvester János készítette az első újszövetségi bibliafordítást Erasmus görögéből magyar nyelvre, magyarázattal kiegészítve. Ezen a téren igen nagy a homály, mivel állítólag Sylvester János eredeti görögből fordított, ami lehetetlen, mert az eredeti szövegek furcsa mód már a második században eltűntek. Így jutunk el oda, hogy Erasmus fordítása, aki a latinnal együtt jelentette meg a görög verzióját, kerülhetett Sylvester Jánoshoz, így fordíthatott görögből. Ezt részletesen kifejti: (Balázs János: Sylvester János és kora. Bp. 1958, 239–260, 420–424) Erasmus nem a Vulgatát fordította görögre, hiszen pont a Vulgata kijavítása miatt fordított! 1590-ben Károli Gáspár bibliája nem új keletű első dolog, sőt nem is egyedül végezte a szerkesztést ő maga írja: ,,Akik ezelőtt valami részt fordítottak az Bibliában, azokat is nem utáltuk meg, hanem megtekintettük.'' Tehát a Károli bibliához már a teljes Sylvester féle Újszövetség rendelkezésre állott. Az első nyomtatott bibliaszövegek a bizánci szövegből készültek, sajnos jellemzője, hogy ugyanazon szövegek több variációit egybemosta. Az úgynevezett „textus receptus” ilyen, a mindenki által elfogadott szöveggé válik, háttérbe szorítva több száz évig a szír és az alexandriai szövegeket. A leginkább bizánci hagyományt őrző pergamen a Tetraeuangelion. Az alexandriai szöveg a Vaticanus Kódexben és a Sinaiticus Kódexben bukkan fel, ám ezek már úgynevezett „semleges szövegek”, hiszen a negyedik századból való, szerkesztett szövegek. A szövegcsoportok között vannak köztes szövegek, amelyek átmenetet tartalmaznak a keleten és a nyugaton elterjedt variációk között. A szövegeket típusokra osztani segített földrajzi keletkezésük, a keletkezésük időpontja. Az eredeti szöveg helyreállításához segítséget nyújtanak a másolatok, a másolatokban szereplő eltérések. A másolói beavatkozások indítékait sok esetben meg lehet határozni, hiszen beszélhetünk gondatlan és gondos másolókról, a gondos másolók a szöveg tartalmát is figyelték és kiegészítéseket végeztek az adott kor vallási hiedelmeinek aktualizálása végett. A gondatlan másolók, tartalmilag nem kapcsolódtak a szövegekhez ezért itt viszont a hibák lehetőségének van nagyobb aránya az eltérésekben. A Nestle Aland, és a Greek New Testament tartalmazza a kutatók által leghitelesebbnek minősített szöveget. Az eredetiségre törekvéskor több szempontot vettek figyelembe, minél régebbi annál hitelesebb, minél gyakrabban fordul elő, annál hitelesebb, figyelembe véve a keletkezés és leszármazás szempontjait. Minél rövidebb annál hitelesebb, hiszen a másolás tevékenységére csakúgy, mint a szóbeli áthagyományozódásra a bővítés törvényszerűsége jellemző. Ha egy szakasz nehezen érthető szintén eredetibb, mint az időközben érthetővé tett szakasz, ha a párhuzamos részektől eltér szintén eredetibb, mivel a későbbi szerkesztés összefüggéseiben törekedett a harmonikusságra. Lukács egyértelműen felhasználta a Márk evangélium felét. Majd a nem Márktól származó szakaszokat beleillesztette több esetben. Az erről szóló elemzést Kocsis Imre kifejti bevezetés tudományában, amely az interneten is megtalálható. Egy példa a szövegkritikai helyességre való törekvésre, a szír szöveg helyességére: Grüll Tibor.
„Sokkal nagyobb értelmezési problémát okoz egy másik közismert, „tevés” példázat: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” A keresztény igehirdetők az elmúlt századokban változatos módszerekkel próbálták megmagyarázni, hogy mi köze a tevének a „tű fokához”, ahhoz a picinyke lyukhoz, amelybe a cérnát szokás fűzni. A legismertebb ilyen magyarázkodás szerint Jeruzsálemnek volt egy „Tűfok” nevű kapuja, amelyen keresztül mindössze egyetlen gyalogos, teher nélkül volt képes magát átpréselni. Ezzel a tetszetős magyarázattal csak egy a gond: Jeruzsálemnek soha nem volt ilyen kapuja. Ehelyett értelmesnek tűnik az a megoldás, amely azzal magyarázza a példázat eredetét, hogy az arámiban a gamla nemcsak tevét, hanem kötelet is jelentett. Így a mondás eredetileg így hangzott: „Könnyebb a kötélnek a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt a verziót Máté evangéliumának IV. századi szír fordítása is alátámasztja.”
Utolsó kommentek