1. Prófétai, apostoli jelleg
Az egyik kritérium az volt, hogy az irat szerzője maga próféta, vagy apostol legyen. Ebben az esetben automatikusan kanonikussá vált az irat. Hiszen a próféta Isten üzenetét tolmácsolta. Ezt magyarázta a 2 Péter első fejezetének írója, majd erre a magyarázatra hivatkozva állítják az összes többiről ugyanezt. „Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” 2 Pét. 1: 20-21 (Károli) A szöveg kizárólag a prófétai szavakról szól, és nem arról a gyűjteményről amit később Bibliának neveztek el, annál is inkább, mert a bibliák kis hányada prófétai beszéd, így semmiképpen sem lehet a tekercsek összlistás irataira vonatkoztatni, hanem ahogy a szerző is mondja: szavak az írásban, vagyis íráson belül. Ennek ellenére, mégis az egész iratgyűjteményre vonatkoztatták. Arról nem is beszélve, hogy ki dönti el, hogy kicsoda próféta vagy kicsoda hamis próféta, és kicsoda apostol vagy hamis apostol, és hogy egyáltalán az illető írta-e az adott szöveget, mégis a prófétai jelleg és a szerzőség az egyik legjelentősebb érv egy irat kanonikussága mellett. A próféták isteni jogosultságát erősíti még a Zsid. 1: 1 „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által,” Igaz ugyan, hogy mind a két szerző az ószövetségi prófétákról beszél, ezért pont a saját mondataikra ez nem vonatkozik, mégis a későbbiekben a Zsid. 1: 1-alapján éppolyan kanonikusnak fogadták el, mint az ószövetségi prófétákét, pont például a Zsid. 1: 1-re hivatkozva. Pál apostol megerősítette az újszövetségi iratok elismerését, kibővítve azzal, hogy a saját maga írásait állította előtérbe: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok” Gal. 1: 8. Ez megnehezítette a hívőknek az ítéletalkotási képességüket, hiszen sejtelmük sem lehetett arról, hogy amit felolvasnak nekik, az valóban apostoli irat-e. Annál is inkább, mivel az apostoli korban is rengeteg hamisítvány volt, így nem lehetett pontosan tudni, hogy mi az, amitől nem szabad eltérni. A hamis iratokról a II. Tesz. 2: 2 tudósít: „ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által,”. A legsúlyosabb kitétel az I. Ján. 4: 1-3 „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már.”
Az I. János szerzője felismerte azt, hogy a hívők nem képesek megítélni, melyik hamis levél és melyik nem ezért meghatározott egy kritériumot, amely alapján meg lehet ítélni a szövegeket. A kritérium alapjává teszi, hogy krisztust azonosítja-e valaki Jézussal vagy nem, itt egyértelműen a gnosztikus kereszténység elleni kirohanásról van szó, akik tagadták azt, hogy Jézusnak valóságos teste lett volna. A Messiás eddig, egy elképzelt személy volt, az I. János szerzője felhatalmazást adott a későbbi üldözésekre, sátánná kikiáltásokra és a későbbi vallásháborúkra, nemcsak a zsidók, hanem az összes többi vallás irányában is, sőt magában a kereszténységen belül is. A krisztus Jézus hirdetése még mindig nem tette teljesen nyilvánvalóvá, hogy mi elfogadható és mi nem, hiszen, voltak hamis apostolok, akik Krisztus apostolainak mondták magukat, ezért írja Pál:
„Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.” II. Kor. 11: 13-14
Pál ennél a részletnél kettőfajta hamisságot különböztet meg:
1. A nyereségvágyból elkövetett képmutatást.
2. Akik más Jézust prédikáltak.
Az ószövetséget nagy részét egy az egyben kanonikusnak ismerték el, mivel állították, hogy igaz próféták írták (például Mózes a Mózes 5 könyvét). Az ószövetség legrégibb beosztás nem három (törvény, próféták, írások), hanem két (törvény és a próféták) részből állt (Mt. 22: 40, Lk. 16: 16, 24: 27, Csel. 13: 15, 24: 14), ezért ezek is prófétai jellegűnek minősültek. Az újszövetség könyveit pedig apostoloknak, vagy Jézus tanítványainak, vagy az apostolok közvetlen tanítványainak tulajdonították, s mivel ilyen közel álltak Jézushoz, ezért ugyanolyan prófétai jellegű iratoknak ismerték el, mint az ószövetséget. A hasonlításban, már csúsztatás van, hiszen az ószövetség könyveiről vallották, hogy próféták írták, ezért hát Jézusnak kellett volna írni a tekercseket, ha ugyanannál az elvnél maradunk. Az újszövetségi iratokat ugyanolyan tekintéllyel ruházták fel, mint az ószövetség prófétai iratait.
Az újszövetség tekercseit, nyolc személynek tulajdonítják, melyek közül négyet közvetlen apostolnak tartanak Pétert, Mátét és Jánost, Jakabot (Lk. 6: 13-15). Jézusnak több tanítványa volt, mint apostola, hiszen az apostolokat a tanítványok közül választotta ki. Pált szintén apostolnak tartotta magát, majd később a hívők is (pogányok apostola). Jakab levél szerzőjének Jakab apostolt tartották, sőt Pál egyenesen Jézus testvérének tartja: „Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát.” Gal. 1: 19 Igaz ugyan, hogy Jakab apostol Alfeus fia volt és nem Józsefé, de hát talán Mária lehetett az anyja, amennyiben nem egy másik Jakabról van szó.
A Júdás levél szerzőjének szintén Júdás apostolt tartják, akiről a Lk. 6: 16-ban szó van. Márkról és Lukácsról ugyan elismerte mindenki, hogy nem volt apostol, ám mivel közvetlen munkatársak voltak ezért apostolinak tekintették őket. Márk- Péter és Pál, Lukács- Pál munkatársa hagyomány szerint (I. Pét. 5: 13, II. Tim. 4: 11, Filem. 24).
2. A tekintély ismérve
Az irat „isteni tekintéllyel” rendelkezik, Isten nevében, az ő hangján szól: „Így szól az Úr”, „az Úr szava szólott hozzám” kijelentések miatt. Még akkor is, ha Jézus tanításával ellentétes tartalommal bír a szöveg. A tekintéllyel bíró iratok lehetnek történeti és tanítói jellegűek, a történeti jellegűekben Isten cselekedeteiről a tanítói jellegűekben a hívek leendő cselekedeteikről szól isteni tekintéllyel a szerző, állítják. A keresztények és a zsidók istenfélelme volt a garancia arra a képességre, hogy felismerjék egy írás isteni tekintélyét. A tekintélyességre Jézust hozzák fel példának, aki nem magyarázta meg milyen felhatalmazással tanított, így azt mondták, hogy ha valaki nem ismeri fel isteni tekintélynek, amit ők annak mondanak, azt semmilyen más érv sem győzi meg. A tekintély egyetlen fóruma tehát maga „Isten”. A sokat vitatott zsidókhoz írt levelet, erre a tekintélyre hivatkozva vették fel a kánonba.
3. Szellemi erő.
Az irat hatása: útmutatás, szabadítás, krisztusban való hitre nevelés, tanítás és az ezekben tetten érhető építkezés, életújítás. Eszter könyvét, mivel méltatlan dolog volt, hogy Isten neve egyszer sem hangzik el benne, sokáig vitatták, ám erre a szellemi erőre hivatkozva vették fel a kánonba. Bár Krisztusra nevelés elég nehezen érhető tetten benne. Az Énekek Éneke akkor kerülhetett bele a kánonba, amikor kimondták, hogy nem is érzéki könyv, hanem fennkölt mély szellemi tartalommal rendelkezik. Az allegorikus értelmezés miatt.
4. Történeti és dogmatikai pontosság
Ez a kritérium egész egyszerűen annyit jelentett, hogy azokat a részeket, vagy könyveket, amelyekről az utókor bebizonyította, hogy pontatlanok és nem következetesek, azokat elvetették. Judit könyve például tele van történelmi pontatlanságokkal ezért (mivel Isten igéje igaz) nem is lehetett kánoni. Pál leveleit sokáig vizsgálták, hogy mennyire felel meg a régi írásoknak és emberi vagy isteni beszéd ezek alapján.
5. A tekercsek első fogadtatása
Ebben a kritériumban azt vizsgálták, hogy hogyan fogadták az iratot azok, akiknek konkrétan szólt. Amennyiben felismerték benne Isten igéjét, akkor egyértelműen annak tartották, hiszen a címzetteknek kellett a lehető legtökéletesebben felismerni ezt helyzetükből kifolyólag. A kritérium miatt nagy lendülettel kezdték el kutatni a későbbi nemzedékek, hogy annak idején milyen fogadtatása volt egy irtanak. Amennyiben egy könyvet az első hívek nem fogadtak el, akkor azonnal elvetették. Ez akkor volt kényelmetlen, amikor a lassú információáramlás miatt bizonyos helyeken nem ismerték azt, hogy egy könyvet eredetileg elfogadtak-e vagy sem és így ideiglenesen és ténylegesen kánoninak tartottak olyan könyveket, amiket máshol nem tartottak annak, egészen addig, amíg az egyházi hivatal tekintélye nem győzte meg őket.
Utolsó kommentek