A sokarcú Biblia

A feltámasztás

A feltámasztás folyamatának rendelkezésünkre álló legrégibb leírása így hangzik:

 ,,Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és látták a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától félre hengeredett, a sír feltárult és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, mert ők is ott voltak őrizni. És mialatt még mesélték, amit láttak, ismét látták, amint három férfi jön ki a sírból, kettő elölről támogatja a harmadikat és követi őket egy kereszt, a kettőnek a feje az égig ért, de akit támogattak, annak feje felülmúlta az egeket. és hang hallatszott az égből, amely ezt mondta: 'Prédikáltál a megholtaknak?' És a válasz hangzott a kereszttől: 'Igen!' Ekkor ők azon tanácskoztak, elmenjenek-e Pilátushoz elmondani a dolgokat.'' Péter evangéliuma

Péter evangéliuma, amiről Konstantin császár udvari püspöke és történetírója, Euszebiosz tudósít a 4. században; amelyet Szerapion püspök a 2 és 3. század fordulóján még szó szerint ismert. Ez egy hosszabb töredékben újra ismertté vált egy pergamen kézirat révén, amelyet Felsó-Egyiptomban Akhmimnál egy sírban fedeztek fel 1866/67 telén. A szűk körben elterjedt első leírás, amint azt már Szerapion püspök is állította, nem Péter apostoltól származik, hanem egy a 2. században élt ismeretlen szerzőtől, aki ezt 150-ben írhatta, Jézus halála után 120 évvel. A régi egyház ezt sohasem fogadta el ,,valódi'', kánoni evangéliumként, hanem mindig ,,nem valódi''-nak, apokrif evangéliumnak tekintette, és felolvasását kizárta az istentiszteletekről. A beszámoló magát a feltámasztást írja le olyan folyamatként, amely a teljes nyilvánosság előtt, az egész római és zsidó őrség számára láthatóan, tehát mintegy jegyzőkönyv szerint zajlott le. Egészen mások a ,,valódi'', kánoni írások. Sosem Jézus feltámasztását magát írják le. Az egész Újszövetségben senki sem állítja magáról, hogy magának a feltámasztás folyamatának tanúja lenne. A szinoptikusoknál bármenynyire is szerepelnek tudósítások angyaljelenségekről a sírnál, maga a feltámasztás folyamata e jelenségeket megelőzi és nem tárgya a leírásnak. a feltámasztásnál senki sem volt jelen a kánon szerint, és a későbbi megjelenések nem a tágabb nyilvánosságnak szóltak, hanem a Jézus kíséretéhez tartozó néhány nőre és tanítványnak.

„Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.''

 Ezzel fejeződik be Márk evangélium bővítetlen korai kézirata. Ez pedig nem ,,húsvéti'' örömöt vált ki, hanem ,,félelmet és szorongást''. Évszázadokon keresztül a katolikus templomokban Húsvét ünnepén a szertartásokon ezt az utolsó mondatot, egyszerűen nem olvasták fel, mert nem illett a húsvéti örömhöz. Az egyetlen név, amelyet az evangéliumok egyaránt áthagyományoznak, a magdalai Mária. A János evangélium szerint is elsőre ő az, aki kiment a sírhoz. Máriáról, a Jézus anyjáról a szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem mondanak, sem a kereszt alatti jelenetben, sem a feltámasztás történeteiben. Az a húsvéti hit, amely az egész Jézus-hagyományt a kereszténységen belül meghatározta, magától értetődően meghatározza a húsvétról szóló tudósításokat is – ez eleve akadályozza a történelmi tényfeltárás lehetőségét. Módszertanilag viszont nincs más út. A Húsvét üzenetére tehát nem elszigetelten önmagában, hanem a sokszoros fejlődésen és bonyolódáson átment húsvéti történetek alapján lehet csupán rákérdezni, ha azokban fel szeretnénk fedezni az eredeti Húsvét üzenetét. A húsvéti tudósítások pontos elemzése valóban feloldhatatlan meg nem egyezéseket és ellentmondásokat mutat a hagyományban. Persze újra és újra megkísérelték, hogy összhangot teremtő kombinációk segítségével megalkossák az egységes hagyományt.

Az egyöntetűség hiányzik:

1. a megjelenés az érintett személyek tekintetében: Péter, a magdalai Mária és a másik Mária, a tanítványok, az apostolok, a Tizenkettő, az emmauszi tanítványok, 500 testvér, Jakab, Pál;

2. az események helyszíne tekintetében: Galilea (egy hegy ott, a Tibériás tó) vagy Jeruzsálem (Jézus sírjánál, valami gyülekezési helyen);

3. az események lezajlása tekintetében. Húsvét vasárnap reggelén és estéjén, nyolc nappal és negyven nappal később. Az összhang megteremtése mindenütt lehetetlennek bizonyul, ha az ember nem hajlandó megalkudni a szövegek megváltoztatásával és a különbségek jelentéktelenné tételével. Az ősegyházban nyilvánvalóan nem is akartak egységes sémát, megvoltak az evangéliumok alapos harmóniája nélkül, sőt egyáltalán nem volt igényük az egyöntetűségre. Hogy az újszövetségi szerzők semmiféle teljesség, meghatározott sorrend, sem a különböző tudósítások történeti-kritikai felülvizsgálata iránt egyáltalán nem mutattak érdeklődést, világossá teszi, hogy az egyes elbeszéléseknél mennyire különböző dolgok állnak az előtérben. Márk bővítésében a tanítványok elhívása és elküldése; Lukácsnál és Jánosnál egyre inkább az, hogy a Feltámasztott valóban azonos a Húsvét előtti Jézussal. A hagyományanyag bővítő alakításának ezt a tendenciáját az evangéliumokban nem szabad elhallgatni. Az értelmezés számára fontos: Márk evangéliuma mint legidősebb még megdöbbentően szűkszavú. A két Márk utáni evangélium azonban, Máté és Lukács - részben hitvédelmi okok miatt - jelentős változtatásokat és bővítéseket mutatnak. Mindezt a laikus is észreveheti.

Máténál új dolog: először a földrengés; aztán a sírőrség története, valamint az angyal és Jézus megbízatásának végrehajtása, hogy menjenek Galileába; végül a megjelenés a ,,Tizenegy előtt a galileai hegyen, ahol missziós és keresztelési parancsot ad.

Lukácsnál viszont törli a megbízatást, hogy menjenek Galileába. Elhallgatja a galileai megjelenést, és az egész húsvéti eseményanyagot helyileg és időben a számára teológiailag és egyházi szempontból döntő fontosságú egyházi központra, Jeruzsálemre összpontosítja. Ő hozzáfűzi még: az emmauszi tanítványok elbeszélését, a Tizenegy előtti megjelenést, Jeruzsálemben egy rövid búcsúbeszédet és egy rövid tudósítást Jézus mennybemeneteléről, amely egyedül Lukácsnál található, és amit aztán ismét felvesz a lukácsi Apostolok Cselekedeteibe, és ott jelentősen kibővíti.

Márknál egy fiatalember jelenik meg, Máténál egy angyal jelenik meg, Lukácsnál és Jánosnál kettő angyal.

 János evangéliuma, amit 100 körül írtak le, minden lukácsi érintkezési pontja mellett szintén tartalmaz új elemeket. A beszélgetés magdalai Máriával, Péter és a meg nem nevezett szeretett tanítvány versenyfutása a sírhoz, a húsvétesti összejövetel a jeruzsálemi teremben a Szentlélek közlésével, a hitetlen Tamás története az itt kifejtett kételkedés motívumával.

Később hozzáfűzték még, utófejezetként a Genezáret tó melletti megjelenést a csodálatos halfogással és Péter külön feladatával a nyáj legeltetését illetően. Egészében véve ez a Húsvét hagyományának rendkívül összetett fejlődését mutatja! Azonban kiolvasható belőle: a húsvéthit Galieában keletkezhetett, ahol Jézus követői a menekülés után ismét összegyűltek, hogy aztán Jeruzsálembe húzódjanak fel az Emberfia „újra”jövetelét várva. A Húsvét üzenetének többszörös bővítései, és alakításai, Márknál 8 vers és Jánosnál 54 vers olyan, amely a leírt forrásviszonyok következtében eleve nem tarthat igényt történetiségre, hanem messzemenően legenda-jellegű. A tudósítások különbözőségét a közösségek, a hagyományt átadók és szerkesztők különbözősége és teológiai sajátosságai magyarázzák.

A húsvéti történetek tartalmai Jézus új életének valóságát és védelmét akarják szolgálni. Az eredeti Húsvét üzenete nem a húsvéti történetek itt leírt részleteivel azonos! Húsvét valóságában csak akkor lehet hinni, ha nem szó szerint kellene igaznak tartanunk az összes különböző történeteket. Hogy ezt még világosabban lássuk, vissza kell nyúlnunk a legidősebb feltámasztási tanúságtételre. A legidősebb húsvéti tanúságtétel nem az evangéliumokban található. A páli levelekben van, amelyek egy egész generációval idősebbek a legkorábbi Márk-evangéliumnál is. Ugyanis 55/56-ban írt Pál apostol a kis-ázsiai Efezusból az általa alapított közösségnek Korinthusba. I. Kor. 15 fejezetben van a legidősebb húsvéti tanúságtétel. A tanúságtétel a 35 és 45 közötti évekből való, amikor Pál misszionárius lett. Pál leírja feltámasztás tanúinak a kortársak számára ellenőrizhető listáját, akiknek a Jézus ,,megmutatta magát'', akiknek ,,megjelent'' és ,,kinyilatkoztatta magát'', akikkel - bármi módon is - találkozott, és akiknek a többsége az 55/56-os években életben volt és meg lehetett kérdezni őket. Ez a szöveg így hangzik: ,,Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, és eltemették. Harmadnap feltámaszttatott ismét az Írás szerint, és megjelent Péternek, majd a Tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg; ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy ,,elvetéltnek'', megjelent nekem is.'' Jól látható, hogy mind a bűnökért való meghalás, mind a feltámadás, az írás szerint történt, vagyis másképpen nem történhetett, csak amint az meg volt írva előre. A hit szerint legalább is. Itt is meg lehet határozni az eltéréseket a kánoni evangéliumi elbeszélésekhez képest. Eltérések: Az evangélisták elbeszélései bő lére eresztett legendaszerű kiszínezések. Pál tanúsága ismeretközlő jellegű, és szűkszavú. Az evangélisták a hangsúlyt tesznek az üres sírra. Ezzel szemben Pál egyáltalán nem tesz említést az üres sírról. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus mint élő találkozott tanítványaival. Nem az üres sír, hanem a ,,megjelenések'' és ,,kinyilatkoztatások'' révén jutottak el Jézus tanítványai ahhoz, hogy higgyenek a feltámasztásában az örök életre. Ezért a vita az üres sírról hamis vita. Önmagában véve egy üres sír még nem bizonyítja a feltámasztást! Több eset miatt is lehet üres a sír: a tanítványok csalnak, a hullát ellopták, tetszhalál. Azt, hogy feltámadt, az üres sír előzetes jelzése nélkül is el lehet mondani.

A ,,feltámadt harmadnapon'' kiegészítés nem történelmi, hanem teológiai adat: ,,három'' képletes jelentőségű szám pl: Jónás próféta három napig volt a hal gyomrában. Ha Isten téren és időn túli örök életébe be lehet menni, úgy ez az életforma a történelmi kutatás eszközeivel és módszereivel nem írható le. A feltámasztás a természeti törvényeket áttörő, a világon belüli csodatettet jelent. A történész csak Jézus haláláig és a tanítványok hitéig képes előrehatolni, e két eseményig. Magát a feltámasztást azonban, ami nem nyilvános esemény nem lehet objektívvé tenni. A feltámadást kizárólag csak hittel lehet megragadni. Ha a feltámasztás valami teljesen új létmódra vonatkozik, az öröklét egészen más dimenziójára, akkor csak képletesen lehet körülírni. Rudolf Bultmann szerint ,,Jézus feltámadt az igehirdetésbe.” A kérdés: Jézus nem az által él-e, hogy hirdetik, vagy azért hirdetik, mert él? E megjegyzések után feltehető a kérdés: Mi a húsvéti üzenet lényege? Az írás felhasználása, amire Pál utalhat: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Zsolt.16:10 Valamint Jónás, és cethal, ami meg is jelenik az evangéliumokban: „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” Máté 12:41 A húsvéti hit a kereszténység keletkezésének rejtélye. A kereszténység, amennyiben az a názáreti Jézus mint élő, hatékony Krisztus megvallását jelenti, a Húsvéttal kezdődik. A húsvéti hit előkészítése már a zsidósághan elkezdődött, a perzsák korában, a babiloni fogság után. Ez az apokaliptikus háttérrel rendelkező zsidó hit az egész Újszövetséget átható magától értetődő előfeltevés. Pál számára lehetetlen szétválasztani Jézus feltámasztását, és az általános feltámasztás reménységét. A feltámadásnál nem egyértelmű például, hogy testben vagy lélekben történik. Minden viselkedési mód rendelkezik olyan vonásokkal, amelyeket korábban testiekre és lelkiekre választottak szét. Az ilyen szétválasztás azonban mesterséges. Persze még ma is beszélhetünk ,,lélek''-ről, például negatív formában –lelketlen; vagy régiesen -500 ,,lelkes'' falu; költőileg is -,,a nép lelke''. A ,,lélekről'' mondott beszéd gyakran jól mutatja azt az állapotot, amelyben van az ember és a világ. Ha itt a képletesen különválasztjuk a tárgyszerűtől, el lehet kerülni a félreértéseket. Mire gondol az Újszövetség, amikor az ,,örök életről'' beszél? Nem visszatérés ebbe a téridős életbe. Jézus feltámasztását az ószövetség halott- támasztásaival sem szabad összekeverni. Sem a Jézusi halott támasztásokkal. Jézusnál három esetben - Jairus lányai, az ifjú, Lázár, teljes mértékben eltekintve az ilyen legendás tudósítások történeti hitelreméltóságától (Márk és a többi evangélisták megdöbbentő módon semmit sem tudnak Lázár szenzációs halott-támasztásáról Jeruzsálemi kapta előtt). Jézus feltámasztásánál éppen nem egy hulla átmeneti felélesztésére gondolnak. Jézus - magánál Lukácsnál is - nem egyszerűen a biológiai-földi életbe tért vissza, hogy aztán a többi halálból feltámasztotthoz hasonlóan végül újra meghaljon. Jézus feltámadásánál a halál határozott legyőzéséről van, szó és nem csupán átmeneti újraélesztésről. Jézus a ,,mennyei'' életbe ment be: Isten életébe, amelynek leírásához az Újszövetség többfajta megfogalmazást használ.. Az örökkévalóságot nem határozza meg az előtt és után. Ez inkább egy teret és időt szétrobbantó új életet jelent Isten láthatatlan, múlhatatlan felfoghatatlan tartományában. Nem egyszerűen vég nélküli ,,tovább'', azaz továbbélés, továbbcsinálás továbbmenés, hanem ,,végérvényesen'' új: új ember és új világ. Új jövő, de nem a mi terünkben és időnkben. Nem ,,itt'' és ,,most'' ebben a ,,világban'', mint a csupán klinikai halálból visszatérteké. Hanem a halálból az életbe, a láthatóból a láthatatlanba, a halandóság sötétségéből Isten örök fényébe. Nem önkényes beavatkozás a természet törvényei ellen, hanem az újrakezdés ott, ahol a természet a maga törvényei alapján végéhez érkezett. Különbség van a feltámadásba vetett hit, és a feltámadásba vetett remény közt is, ám bármelyik jellemző az emberre, ha ezek egyike jellemző, akkor az azt jelenti, hogy a lelke mélyén az ember elutasítja a halált, és őszintén vágyik az igazságosságra. Ez azt is jelenti, hogy a feltámasztás-feltámadás reményéből eredő tiltakozás a halál ellen egyben tiltakozás az olyan társadalom ellen is, amelyben e reménység nélküli halállal visszaélnek igazságtalan struktúrák fenntartása érdekében. Mert ölni nem csak fegyverrel lehet, hanem agyondolgoztatással, vagy éppen munkanélküliséggel, meg nem gyógyítással, rossz életkörülmények teremtésével öngyilkosságba hajszolással is. Itt nem az alá- és fölérendeltséget önmagában kérdőjelezzük meg, hanem az uralkodást és szolgaságot, amely viszony mindkettő, az úr és a szolga számára is halálos hatású. A feltámasztásba vetett reménység, a feltámadás a halottakból itt egy a halállal megjelölt társadalom kritikájává válik, amelyben az ,,urak'' - nagyok és kicsinyek, világiak és klerikusok - büntetlenül kizsákmányolhatják ,,szolgáikat''. Azért büntetlenül, mert ők ezen a földön magukat teszik meg tekintélynek, szabálynak, igazságnak, úgy hogy számukra ténylegesen nem létezik az igazságosságnak semmilyen magasabb fellebbezési helye.

A királyi tisztviselő fiának a meggyógyítása

Ebből a perikópából derül ki, hogy a János evangélium szerzője ismeri a szinoptikus hagyományt, illetve ezt a részét (Jn. 4:44- Márk 6:4 és Máté 13:57 és Tamás 31).

’Mert Jézus maga tett bizonyságot arról, hogy a prófétának nincs tisztessége a maga hazájában.” Károli

„Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétának becsülete.” Katolikus

„maga Jézus tett bizonyságot arról, hogy nincs becsülete a prófétának a saját hazájában.” Protestáns

„Maga Jézus tett ugyanis tanúságot arról, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában.” Csia

Ezen kívül maga a gyógyítás történet szintén megtalálható a szinoptikusban. Bár ott kifejezetten egy százados katona üzen Jézusnak, itt pedig maga a tisztviselő keresi fel, így a „nem vagyok méltó” szakasz kikerül a „sokan jönnek” szakasszal együtt. A János evangelista másképpen bánik a szövegekkel. A katolikus kommentár éppen ezért, Heródes Antipas tisztségviselőjével azonosítja a tisztviselőt és nem a római századossal, tehát két különböző távgyógyításról beszél.

Idézet a Máté 9:6-ból, Jn. 5:8. „fogd az ágyadat és menj” Ugyanakkor megjelenik két gondolat a szinoptikusokból, kicsit másképpen (Jn. 5:18)

„E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” Károli

„Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel.” Katolikus

„Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” Protestáns

„Ezért azonban a zsidók még inkább azon voltak, hogy megöljék, mert azonkívül, hogy a szombatot eltörölte, az Istent is saját atyjának mondotta és azzal vele magát egyenlővé tette.” Csia

Az első gondolat a szombat átértelmezése, a János evangelista a gyógyítás helyett az ágycipelésre teszi a hangsúlyt, mint olyan munkára, ami tilos szombaton, s Jézus mintha erre buzdította volna. A szinoptikusokban az ágycipelésre kiadott utasításnál nem volt szombat! A János evangelista szándékos szombat rontással vádolja meg Jézust, holott a szinoptikusoknál ez nem található, amennyiben a gyógyítás nem munka. A másik gondolat, hogy az Isten olyan nekünk, mint egy szerető szülő az Atya. Ám ez nem jelenti azt, hogy egyenlő lenne az ember az Istennel, ha valaki az Atyjának mondja Istent, attól még nem lesz vele egyenlő. Ám ha egyenlő is volna, akkor sem jelenti ez azt, hogy ő maga Isten (pl. egyenlő magasak vagyunk).

Beszéd az élet kenyeréről

Folytatom a szinoptikus összevetést Jn. 6:27-Lukács 12: 33-34 és Máté 6:19-21 és Tamás 76)

„Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre” Károli

„De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Katolikus

„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért” Protestáns

„Ne az elvesző kenyéren munkálkodjatok, hanem azon a kenyéren, mely örök életre megmarad” Csia

A szinoptikusokból ismert kincses mondás, „átírva” ételre, Nem feltétlenül szövegátírásról van szó, hiszen semmi akadálya annak, hogy Jézus ugyanazt a gondolatot másképpen fogalmazza meg. A kifejtése ismét eltolódik az úrvacsorára és a Fiúban való hitre: „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött”-"Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus”

 
A sátoros ünnep Jn. 7:16

„Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem” Károli
„Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött.” Katolikus
„Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Protestáns
„Amit én tanítok, nem enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Csia

Újabb gondolat, amely egyezik a szinoptikusokkal, méghozzá az, hogy Jézust küldte az Atya. Hogyan küldte? Hallotta Jn.8:40. A jézusi mondás tartalmazza azt, hogy Jézust valóban küldte az Atya: „Ha valaki egy efféle gyermeket befogad a nevemben, engem fogad be, és ha valaki engem befogad, nem engem fogad be, hanem aki küldött engem.” Márk 9:37 és Lukács 9:48 és Máté 18:5. Jézus tanítása valóban túlmutat az emberi természeten, ez utalhat annak isteni voltára. Bár a szinoptikusokban ez a mondás így nem fordul elő, annak tartalma és az összefüggései hasonlóak. A Károli fordításban tudomány szerepel, ha a gyógyítást is belevesszük ebbe a tudományba, akkor a kibővítés miatt helyesebb kivételesen a Károli fordítása. A küldött befogadás előfordul még a János 13:20-ban is, ott konkrétan arról szól, akiket Jézus küld el, míg a szinoptikusoknál a gyermek befogadása érvényesül, s a szöveg vége megegyezik a Lukácsnál található résszel: „s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Jézus tehát nem a saját tanítását tolmácsolja, hanem az Atyáét, ő egy hang, amin keresztül Isten megnyilvánul.

A jó pásztor

A jó pásztor perikópában két érdekes hasonlat található, mindkettő a „bizony mondom néktek” bevezetéssel kezdődik, ami jellemző volt Jézus szinoptikusokban található beszédeire is, tehát a hasonlatok helye: Jn. 10:1-10. Mivel előfordul a kapu, illetve ajtó, az itt található hasonlat, bár leszűkítve az eredeti mondást, mégis csak használható a megfelelő értelemben. Az szinoptikus mondás tehát:

„Törekedjetek keresztül menni a szűk ajtón, mondom nektek, mert sokan keresik a bemenetelt és nem lesz erejük rá.” Lukács 13:24

„A szoros kapun menjetek keresztül, mert széles kapu és tágas út a pusztulásba vezet, és sokan azon mennek be.” Máté 7:13

És a János:

„A ki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az.” Károli

„Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora.” Katolikus

„de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora.” Protestáns

„Aki ellenben az ajtón át megy be, az a juhok pásztora.” Csia

Amennyiben az ajtó, kapu a Jézus tanítása a juhok pedig az emberek, akkor a szoros kapun való bemenetel: a jézusi tanításoknak megfelelően viselkedés Isten és az emberek felé. Így mindenki pásztor, aki ekképpen cselekszik és átment a szűk ajtón. Az evangélium hirdetésének faladata alapján a mindenki pásztor kategória elfogadható, pláne ha hozzávesszük a pap, király, próféta, és krisztus tisztségek egyetemes kiterjesztését.

Az új parancs:

„egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Jn. 13:34-35 Károli

„Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Katolikus

„szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Protestáns

„egymást szeressétek. Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lesz bennetek egymás iránt.” Csia

Jézus tanításának egyik központi gondolata fogalmazódik meg, bár itt kifejezetten csak a tanítványoknak és nem a néphez szólva sajnos, mint a szinoptikusokban s az ellenség szeretete is kimaradt. Jézus fellép a szeretet nevében, amikor a társadalom által megvetet vámosok és parázna nőkkel közösséget vállal, amikor fontosnak tartja a gyermekekről való gondoskodást, amikor betegeket gyógyít, amikor az emberek egymás közti hierarchiáját ellenzi, Jánosnál is előfordul ez a lábmosás történetében. Továbbá fellép még a szeretet nevében, amikor a szegényekről való gondoskodás mellett szól, amikor a bűnbocsánatról tanít, amikor az irgalomról tanít, és amikor imádkozni tanít. A szeretet tanítása megismétlődik a János evangéliumban még egyszer: Jn. 15:12-13, 17.

A János 12:25-ben is szerepel egy mondás, ami megtalálható a szinoptikusoknál:” Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” a Mátéban kétszer 10:39
”Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”16:25 „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” ,Márk 8:35 „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” Lukács 9:24 „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” A mondás direkt áldozat megtételére buzdít. A saját életedet alárendeled, mindenki más életének. Jánosnál ellentétes a szituáció, hiszen nem Jézusért vagy az evangéliumért kell áldozatot hozni, hanem az embernek saját magáért. Azzal, hogy másokat szeretsz és előtérbe helyezed őket, végső soron magadnak is kedvezel.

Folytatom a szinoptikusokkal való összevetést (a következő kifejtés annak ellenére, hogy logikus és összefüggő, e sorok írója szerint nem eredeti jézusi tanítás, ám nem hallgathatjuk el, mivel a teljesebb kép érdekében a nem eredeti jézusi teológiát is meg kell vizsgálnunk, tehát ez utolsó fejezettel, e sorok írója nem ért egyet.)

Van még egy darab idézete Jánosnak 15:20, ami megtalálható a Máté 10:24-ben.

„Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál.” János

„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál.” Máté

Az emberek hierarchiája a végkicsengés, így Jézus egyszer egyenlőnek, egyszer alá-fölé rendeltségben gondolkodik az emberekről. Egyetlen hely van, ahol elveti a hierarchiát az összes többi helyen hierarchiát állít fel. A humanista bibliakritika az egyetlen hely miatt veti el az összes többi helyet, azaz kizárja őket. Nagyon valószínű az, hogy itt nem is emberekről, hanem magában az emberben levő dolgokról beszél Jézus. A kabbala szerint itt arról van szó, hogy az ösztönöknek élő vágyait hajhászó ember, az értelmét is csupán a vágyak kiélésére tudja használni, azaz az intellektus szolga és a vágy az úr. Így nem nagyobb az intellektus a vágyaknál, azaz ezen embertípusoknál az értelem a szolga. Továbbá a János evangéliumban Jézus megköveteli, hogy neki szolgáljanak jutalomért, s Jézus, mint szolgatulajdonos jelenik meg a túlvilágon is: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” Jn. 12:26 Továbbá ha mindehhez hozzávesszük „Kövess engem” felszólításokat az így kapott kép is arra utal, hogy Ő a fej a Krisztus, pontosan, ahogy Pál mondta.

Az „én vagyok” kifejezés tizennyolcszor fordul elő a János evangéliumban, amikor is Jézus önmagát hirdeti. A jó cselekedeteket mellett a hit kívánalma jelenik meg, pont mint Pálnál. Nem szerepelnek a böjtről és a válásról szóló tanítások, az igazságtalanság ellen csak akkor lép fel Jézus a János evangéliumban, amikor a saját személyéről van szó a szombat kérdését leszámítva. Bemerítő Jánost, kifejezetten Jézus előfutáraként mutatja be. Ugyanakkor megjelenik a gnoszticizmus, Jézus, mint születése előtt már létező fénylény, aki a világ megváltója, mint alászállt emberi testi-anyagforma. A Szentlélek, mint „vigasztaló”, egyedül Jánosnál fordul elő. A Pállal azonos üzenet nyilvánvalósága, már az első fejezetből kitetszik: „a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” Jn. 1:17. Jánosnál Jézus dualisztikusan két részre osztja az embereket, Istentől valókra és ördögtől valókra, annak ellenére, hogy csak azok képesek hinni az Emberfiában, akik az „övéi”, azaz istentől valók, ez konkrétan az eleve elrendelés körülírása, ugyancsak Pállal azonos üzenet, és mindenkitől követelmény a hit. A két részre osztás az ítélettel kapcsolódva a hithez: aki hisz benne az nem jut ítéletre, aki nem hisz az már ítélet alatt van. János Mózest nemes egyszerűséggel a Jézus pártjára állította, mint aki róla beszélt, s mint aki vádolja majd a zsidókat. „Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert Énrólam írt Ő!”

Jézus és Nikodémus

Gnosztikus tanítások kifejtése. János felhasználja az Isten országa kifejezést, de az abba való bejutáshoz olyan feltételt állít, ami a szinoptikus evangéliumokban nem található: aki nem születik újjá víztől és szentlélektől az nem mehet be az Isten országába (Jn. 3:5). Továbbá az Emberfiában való hitet teszi meg az örök élet lehetőségének, éppúgy, mint Pál. Míg a szinoptikusoknál Istenbe vetett bizalom hirdettetik, addig a János evangélistánál megjelenik az, az üzenet, az Emberfiában, mint egyszülött fiúban való hit szükségességét állítja. A mennyből alászálló üdvözítő, szép gnosztikus tanítás. A János evangélista mindenkit ítélet alá helyez, aki nem hisz Isten egyszülött fiában, a szinoptikus evangéliumokban, Jézus igehirdetésében ilyennel még nem találkozunk! A fény és a sötétség kifejezések szintén gnosztikus alapfogalmak, az ezekkel való kifejezésmód a János evangelista egyik jellemző vonása, további gnosztikus vonás a lélek és a test szembeállítása (Jn. 3:6 és Jn. 6:63) „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit”, ami megint csak Pálhoz hasonló új üzenet.

Nikodémus éjszaka kereste fel Jézust, nyilvánvalóan félt a főpap hatalmától. A mester megszólítással a tiszteletét fejezte ki Jézus irányába. Nikodémus nem csak a saját nevében jött, azt mondja- Mi tudjuk! - tehát azt a kisebbségben levő csoportot képviselte a szanhedrinen belül, akik komolyan foglalkoztak Jézussal, és nem megölni akarták, hanem kíváncsiak voltak rá. Az újjászületés konkrétan – anothen gennétai- jelentése: felülről születés azaz Istentől születés. Nikodémus hivatkozik a test fogságára, feltételezve azt, hogy nem lehetséges az, amiről Jézus beszél, azaz felülről születni, hiszen ha másodszor megszületne az ember, akkor is az anyja méhéből jönne ki, vagyis megint csak test volna. „A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen” –szögezi le a gnosztikus tanítás igazságát a nagy tiszteletre méltó Pál apostol is. Jézus azonban Lélektől való születést teszi feltételévé az Isten országába való bejutásához. Lelkileg kell alkalmassá válni, a testtől függetlenül lehetséges ez. Jézus a vízkeresztséggel kapcsolja össze a Lélek általi keresztséget, nyilvánvalóan, ezt a saját tapasztalata miatt teszi meg. Ez a fejezet kétszer is megerősíti azt, hogy Jézus keresztelt. Jézus itt titkot árul el az éj leple alatt Nikodémusnak: „És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, a ki a mennyből szállott alá, az embernek fia, a ki a mennyben van.” Jézus kijelenti, hogy azok az emberek voltak a mennyben, akik onnan jöttek a földre, s pillanatnyilag is a mennyben vannak. Gnosztikus alaptanítás. Az ember, tehát a felülről való születéssel, a Lélek általi születéssel, közvetlen kapcsolatba kerül azzal a mennyel, ahonnan a földre jött. Hogyan lehet egyszerre a földön is és a mennyben is? Úgy, hogy a Lélek hordozza magában a mennyet, a menny fényét, s ahogyan a mennyből kikerült ember, kapcsolatba lép ezzel a Lélekkel, maga is átváltozik, és képes rá, hogy mennyei látása legyen. Így bár helyileg a földön, van, a Lélek által viszont a mennyben van. A rossz jóvá válik, az anyagi test, nem akadálya többé, a léleknek. A kígyó aki a sátán jelképe, most a felülről született ember jelképévé válik. Ahogyan Mózes idejében „bálványozták” (felnézni rá, fel emelni) a kígyót, úgy kell most a felülről született embereket „bálványozni” (felnézni rá, fel emelni)! Jézus itt vált át a beszédben, eddig azokról az emberekről beszélt, akik kapcsolatban vannak a mennyel, most pedig az Isten fiáról beszél, arról a Lélekről, amit ő fogadott be magába. Mindenki, aki bízik ennek az isteni Léleknek, a Jézuson keresztül megjelenő tanításában (a kijelentés maga az isteni lélek, a logosz, aki isten), annak örök élet a jutalma. Keresztelő János ebben a fejezetben megerősíti Jézus egész tanítását: „Az ember semmit sem vehet, hanem ha a mennyből adatott néki.” Akik tehát a mennyből jöttek, befogadhatják a mennyei istent, s most a kijelentést által, ami a mennyből adatott bárkinek lehet erre lehetősége. Ha ez a lehetőség nincsen, akkor az embernek nem lehetne örök élete.

Keresztelő János utolsó tanúságtétele

A Jn. 3:22-ben ismét felbukkan egy kiegészítés a szinoptikusokhoz képest, János állítja, hogy Jézus keresztelt, ezt pedig a korábbi hagyomány nem erősíti meg. A keresztelkedés igen elterjedt már a második században, mikor a János evangéliuma született, az írónak képtelennek tűnt, hogy Jézus ne keresztelt volna, ez persze szorosan kapcsolódik is a Nikodémussal folytatott beszélgetéshez. Talán saját magát akarta javítani, ezért is jegyzi meg a 4:2-ben, hogy Jézus nem keresztelt. János tehát egyszerre állítja, hogy keresztelt és azt is, hogy nem keresztelt Jézus. Az is lehetséges, hogy ezt a zárójelbe tett megjegyzést olyasvalaki tette be az evangéliumba, aki jobban ismerte a szinoptikusokat, és ahhoz képest írta át a János evangéliumát. Itt ismét előkerül egy gnosztikus elem a földi, anyagi és az égi, a lelki szembeállítása.

Kánaáni menyegző

A kánaáni menyegzőn történt borszaporítási történetben is van egy mondat, ami utal arra, hogy Jézusnak gondja lehetett a saját családjával (Jn. 2:4). Szokás szerint a magyar fordítások különbözően adják vissza a Jézusnak tulajdonított szavakat:

„Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony?” Károli

"Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” Protestáns

"Asszony, a te gondod az én gondom.” Katolikus

„Mi közünk ehhez, óh asszony?” Csia

A katolikus fordítás pont az ellenkezőjét fejezi ki a másik háromnak, a Csia féle fordítás többes számba teszi a mondatot, utalva rá, hogy Jézus a tanítványai nevében beszél. Az első kettő egyértelműen elutasítás személyesen Jézustól. Az eredeti valós probléma, hogy Jézusnak milyen gondjai lehettek a családjával, nem derül ki. Egyedül az asszony kifejezés ugyanaz mindegyikben, mintha Jézus úgy beszélne az anyjával, mint egy idegen nővel, az viszont nem derül ki, hogy miért tenne ilyet. A Márk harmadik fejezetében Jézus elutasítja rokonait, mert nem cselekszik Isten akaratát. Nem hagyja abba a tanítást, amikor az anyja és a testvérei kihívják, vagyis inkább vállal közösséget a tanítványokkal és a tanítással, mint a rokonaival. A borszaporítás történetében ellenben, mégiscsak közösséget vállal anyjával, hiszen csodát tesz neki. Ez a magatartás kettősséget mutat, szavakban kemény elutasítás, cselekedetekben pedig jóság. Egervári Oszkár szerint, Jézus eljátssza a tanítványoknak, hogy milyenek is ők valójában, ugyanúgy amikor a „nem küldettem, csak Izraelhez” mondat elhangzik, így szembesíti a tanítványokat a saját gőgös magatartásukkal, viszont a cselekedetek pedig a jóságról beszélnek. Amennyiben csak a fenti idézetekből álló elutasítás fogalmazódott volna meg Jézustól, csodatétel nélkül, csak akkor lehetett volna szeretetlenséggel vádolni Jézust. Ugyancsak nem derül ki az sem, hogy Jézus miért gondolta, hogy ő maga tisztesség nélkül lenne a saját rokonainál, amit a Márk mellett a Máté (13:57) is megemlít: „Nincsen próféta gyalázatban, csak szülőhelyén, rokonainál és családjában.” Ez egyébként ószövetségi idézet. Saját családja nem bízott benne. Mind a Máté (13:58), mind a Márk (6:5) egybehangzó állítása szerint, Jézus nem volt képes ott csodát tenni, ahol hiányzott a belé vetett bizalom. Ezek szerint a kánaáni menyegzőn még bízott benne a családja, mert sikerül neki a borszaporítás. A szinoptikusokban kétféleképpen található ez a rész, miszerint nem képes csodát tenni. 

„János evangéliumában leplezetlenül jelenik meg Jézus Isten volta”, írja Ratzinger. Ehhez a negyedik evangélium Prológusa szolgál számára fő érvként, ám a probléma már annak fordításakor felvetődik. Már Jeromos úgy fordította a szöveget a 9. és 10. verstől, mintha többé nem „az Ige” [„a Szó”, „a Beszéd”] (latinul Verbum, tehát akárcsak a németben, semlegesnemű főnév), hanem hímnemű lény lenne az alany, amely nyilvánvalóan Krisztust jelentette. A valóságban továbbra is „az Ige” az alany, tehát: „Az [az Ige, a Szó] volt az igazi világosság. Az [nem pedig Ő] volt a világban”; hasonlóképpen a 11. és 12. versben „Az a tulajdonába jött … de mindazoknak, akik befogadták azt, hatalmat adott …”. A 14. vers nem azt állítja, hogy Isten emberré lett, hanem: „az [isteni] Ige hússá lett”.

Ez az „Ige” nem külön (második) isteni lényt jelent, hanem ünnepélyes, himnikus módon Isten szólását (beszédét) és működését fejezi ki (ld. pl. ezt a beszédmódot: „A király szava elhangzik népéhez”). Hasonlóképpen beszél az Ószövetség tiszteletteljesen Isten Bölcsességéről, mintha az külön személy lenne, „aki a Te oldaladon [ti. Isten oldalán] trónol” (Bölcs 9,4). A görög egyházatyák ellenben – a hellenista filozófiának megfelelően – „Logosz”-on (= „a Szón”) Istentől származó, külön közvetítő lényt értettek, aki Jézus Krisztusban testet vett fel, és ezáltal ember lett. Erről definiálta a Nikaiai Zsinat (Kr. u. 325) Jn 1,1c-re („és isteni volt az Ige”) hivatkozva, hogy nem csupán Istenhez hasonló, hanem Istennel egyenlő (ld. a Nagy Hitvallásban: „Jézus Krisztus … valóságos Isten a valóságos Istentől…”).

A Prológus 14. versében a „hús” nem csupán a testet jelenti, mint a későbbi görög felfogásban, sem pedig csak egyetlen embert, hanem ez a szó általában (az) embereket jelöli esendőségükben (vö. Jn 8,15: „Ti hús szerint” = mint emberek ítéltek). Ezért értelemszerűen így fordítandó: „(Isten hatékony) Igéje emberekké vált.” Eszerint Isten Igéje nemcsak Jézus Krisztusban jelent meg, hanem jelenvalóvá vált „emberekben” is. Isten emberekben és emberek által szólt és hatott, éspedig azokban, akik befogadták Igéjét (vö. 12. vers). A Szó nemcsak kívülről hangzott el számukra, hanem jelenvalóvá lett bennük (amint Isten megjelent Mózes előtt az égő csipkebokorban, és Illés előtt a szél zúgásában). Így kapcsolódik Jn 1,14 az 1,12k-höz (ezért áll „és” a görög mondat elején): amire Isten Igéje mindazokat felhatalmazza, akik befogadják, tehát Isten szeretetét elfogadják, azaz hogy Istenből szülessenek és így Isten gyermekei – fiai és leányai – legyenek. Ez megvalósult a gyülekezetben: Igéje által Isten jelenvalóvá lett a hívőkben. A 12–14. versekben az isteni Ige iránt nyitott hívőknek Istenből való új – „szűzi” – születésük lehetőségéről és tényéről van szó. Ezért a folytatás: „… és bennünk (P. W. kiemelése) lakozék” [ingresszív aoristos – P. W.]. Az alany továbbra is „az Ige”, nem valamely egyedi ember, akivé az Ige válhatott volna, és aki aztán csak közöttünk lakozott volna.
A 14. versben aztán nem valami „Egy(etlen)szülöttről” vagy „az Atya egyetlen fiáról” van szó, hanem a „maga nemében páratlan” vagy „az Atyától [= Istentől] egyedül származó [Szó]-ról”, akiről Keresztelő János tanúságot tesz (15. v.). Ennek megfelelően a „kegyelemmel és igazsággal teljes dicsőség” (a 14. versben) a „maga nemében páratlan” vagy „egyedül származó” Igéé [Szóé], amely az Atya-Istentől ered, tehát nem az „egyetlen”, lényegét tekintve isteni „Fiúé”. Ez helytelen fordítása a görög monogenész fogalomnak (ennek jelentése: „a maga nemében vagy származásában páratlan”, nem pedig „Egy/etlen/szülött” vagy „Fiú”), amit a későbbi teológia határoz meg, amelyben az isteni Szót azonosították a bibliai „Isten fia” kifejezéssel. Amikor a Biblia „Isten fiá”-nak nevezi Krisztust, akkor nem „Istenen belüli” fiúra gondol, hanem Istennel való egyedülálló kapcsolatát, messiási kiválasztását és küldetését akarja kifejezni vele (Ratzinger azt írja: „A »nemzés« a kiválasztásban áll”). Mint ilyen nem az egyetlen fiú, hanem „az elsőszülött sok testvér [és nővér] között” (Róm 8,29), „az egész teremtés elsőszülöttje” (Kol 1,15) és „a holtak elsőszülöttje” (Kol 1,18). Az Istenből születettség tehát nem csupán Jézus Krisztusra vonatkozik. Krisztust kifejezetten csak a 17. vers nevezi meg, anélkül hogy azonosítaná az Igével; viszont ő az, aki által az Ige kegyelme és igazsága a világba jött – eltérően Mózestől, aki által a törvény adatott. A 18. versben ismét „a maga nemében páratlan isteni [Igé]-ről” van szó, amely az Atya ölén van, és (Jézus révén) hírt adott Istenről – tehát nem fiúról van szó.

Joseph Ratzinger teljesen a hellenista jellegű dogmatikus krisztológia szellemében azonosítja a „Logosz”-t, az isteni Szót Jézussal. A korai egyházban azért is következett be ez az azonosítás, mivel mértékadó görög teológusok a Bibliától eltérően nem az egész embert értették a maga esendőségében „test”-en („hús”-on), hanem (a hellenista test–lélek-dualizmusnak megfelelően) csupán az emberi testet. Ezért Isten Szavának „testté levését” egy második isteni személy „inkarnációjaként” („testben levéseként”) fogták fel (vö. a Hitvallásban: „… testet vett föl …”). Számukra Jézus Krisztus az Atya-Istennel egylényegű Fiú-Isten volt egy emberi testben, amelyben ő a lélek helyét foglalta el. Később általánosan elismerték ugyan, hogy emberi lelkének is kellett lennie, de a félrevezető beszédmódot, ti. hogy az „ember Krisztus Jézus” névvel (1Tim 2,5) egyúttal (egy második) isteni személyt is jelöltek, megtartották; holott a Kalkédoni Zsinaton (Kr. u. 451) definiálták, hogy ugyanaz a Krisztus „két természetben össze nem elegyítve” és „szétválaszthatatlanul” létezik. A hit e megfogalmazásában azonban nem magyarázták meg, hogy két szellemi természet – egyenként saját öntudattal és saját szabadsággal – miként lehet egy és ugyanazon személy.

A pápa gondolatmenetében központi helyet foglalnak el Jézusnak a János-evangéliumban leírt „Én vagyok ”-kijelentései (Jn 8,24.28.58; 13,19), amelyeket az égő csipkebokorból szóló isteni kinyilatkoztatással (Kiv 3,14) állít párhuzamba, s ebből vezeti le Jézus Krisztus Isten voltát (398–402. l.) – pedig itt arról van szó, hogy Jézus Isten kiválasztott messiásaként is egyedülálló viszonyban van Istennel, s az „Én vagyok”-nak ez a hangsúlyozása ezt igazolja. Rudolf Schnackenburg ezt írja Jézus Jn 8,24-beli „Én vagyok”-járól: „Benne Isten van jelen, hogy kinyilatkoztassa és az embereknek felkínálja eszkatologikus üdvösségét.” Azokkal a zsidókkal vitázva, akik azt vetik szemére, hogy önmagát teszi Istenné (Jn 10,33), Jézus „Isten fiának” nevezi magát, „akit az Atya megszentelt és a világba küldött” (Jn 10,36), tehát olyan embernek, aki nem természeténél fogva egylényegű fia Istennek, hanem akit Isten választott ki messiásnak. Ez a kiválasztás az isteni akarat szerint öröktől fogva történik, ezért mondhatja Jézus: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58), anélkül, hogy ez érv lenne Isten volta mellett. Ismét Rudolf Schnackenburgot idézem: „Jézus ezzel nem igényli a Jahvéval való azonosságot.” Ugyanez a Jézus azt mondja Istenről: „Az Atya nagyobb, mint én” (Jn 14,28), és világosan megkülönbözteti magát Istentől, amikor azt olvassuk: „Ez az örök élet: megismerni téged, az egyetlen igazi Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél” (Jn 17,3). A János-evangéliumnak ezeket a helyeit XVI. Benedek figyelmen kívül hagyja. A Kivonulás könyve már Mózesről mondja, hogy „isten” lesz testvére, Áron (Kiv 4,16) és a fáraó számára (Kiv 7,1). Ha Isten a zsidó hit szerint már Mózesben és Mózes által úgy működik, hogy Mózes mások számára isten (ami nem valóságos azonosságot jelent), akkor mennyivel inkább érvényes ez az Újszövetségben Jézus Krisztusra vonatkozóan. Ebben az értelemben kiálthat fel Tamás: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28). A pápa számára azonban csak itt lelte meg „teljes alakját” a tanítványok hitvallása, mivel a tanítványok tapasztalatát, hogy Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által Isten működik, ő így értelmezi: „A nagy pillanatokban a tanítványok megrendülten érezték: Ez maga Isten”.
Amikor XVI. Benedek a Filippi levél himnuszára (Fil 2,6–11) hivatkozik (21., 126. l), akkor a 6. versnek a német egységes fordítás által adott megfogalmazásából indul ki: „Egyenlő volt Istennel, de nem ragaszkodott ahhoz, hogy olyan legyen, mint Isten”, és ezt úgy értelmezi, hogy Jézus „emberként valóban Isten volt”. De még ha helyes lenne is ez a fordítás, akkor sem következne belőle, hogy Jézus maga Isten, hanem csak az, hogy Istennel egyenlő volt, vagy olyan volt, mint Isten („megistenült” ember). Saját lényegét ugyanis nem vetheti le az ember, és nem tehet magáévá másik lényeget, hanem csupán kölcsön kapott, fölvett állapotról mondhat le. Ez azt jelentené, hogy Krisztus a neki adott, de nem lényegi istenségről mondott le, és hasonlóvá vált az emberekhez, azok mostani, Istentől távoli állapotában.

Ám az eredeti görög szöveg szó szerinti fordítása másképp hangzik: „Ő Isten alakjában volt (jött), de nem tekintette zsákmánynak (vagy szerencsés fogásnak), hogy Istennel egyenlő.” Ez az eredeti szöveg tehát különbséget tesz az „Isten alakjában való lét” között, amelyben Jézus jön, és az „Istennel egyenlő lét” között, amire nem törekszik. Ezt jobban meg lehet érteni, ha így fogalmazzuk: Jézus „Isten-alakban, Isten alakjában”, azaz Isten képmásaként jött, az új, a második Ádámként (vö. Róm 5 és 1Kor 15), de az első Ádámmal ellentétben nem akarta zsákmányként, rablott holmiként (vagy: gazdátlan jószágként) magához ragadni az Istennel való egyenlőséget; hanem kiüresítette magát, és egyenlő lett az emberekkel az ő (a bűneik következményeként létrejött) rabszolgai létükben, engedelmesen egészen a kereszthalálig. Ezért magasztalta fel őt Isten, és adta neki azt a nevet, amely minden (más földi) név fölött van. A 10. vers helyes fordítása: „hogy mindnyájan térdet hajtsanak Jézus nevében [nem: Jézus neve előtt]”, mégpedig „Isten, az Atya dicsőségére” (11. v.). Az az imádás, amely Izajás próféta szerint (45,23) egyedül Istent illeti meg, nem irányul Jézusra is, ahogyan Ratzinger véli (21. l.), hanem az ő nevében, az ő közvetítésével egyedül Istennek, az Atyának szól.”

(Ez az idézet Paul Wess munkája nyomán készült, Gromon András. és B. J. fordítása alapján, náluk bővebben kifejtve lábjegyzetekkel.)

Prológus

Az ige testté lett.

Az ige görögül itt logosz, a logosz jelentése: beszéd, szó, kijelentés. Hiteles fordítási lehetőségek tehát: A beszéd testté lett. A szó testté lett. Az kijelentés testté lett. A logosz előfordulása több esetben a tanításra vonatkozik, például az én beszédeim (logosz) soha el nem múlnak /Mt.24:35/. A logosz előfordulása több esetben, az Isten üzenetére vonatkozik, például hirdesd az igét /II. Tim. 4:2/. A logosz egyetlen esetben tulajdonnévként szerepel, neve Isten Igéjének neveztetik /Jel.19:13/. Az hogy testté lett, az anyagról szól, ugyanis a szarx szó jelentése hús, test, az anyagi része az embernek. Átvitt értelemben pedig az emberi természet bűn miatt megromlott részét jelentette.

Nyilvánvalóan a világosság és a sötétség ellentétbe van állítva egymással, alapvető gnosztikus tanítás, hogy a fény gyermekei be tudják fogadni a fény ismeretét, és visszakerülhetnek az öröklétbe az Istenhez, a sötétség gyermekei nem fogadják be a világosságot. Ez a gnosztikus gondolat végigvonul az egész János evangéliumon. „A sötétség nem fogadta be azt.” Az anyagi test, nem tudja befogadni: „A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” A világosság a lélekre hat. A gnosztikusok különbséget tesznek azok közt az emberek közt, akik Isten fiai lehetnek, (ezek azok, akik valamikor a fényből származtak, és a test rabságába estek), és különbséget tesznek a sötétség fiai között, akik nem lehetnek Isten fiai, mert amúgy sem volt közük a Fényhez. Akik Isten fiaivá válhatnak, azok az ismeret, azaz gnózis által nyerhetnek újra örök életet: „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged”. A Jézusban testet öltött üzenet (isten), tehát csak azokra hat, akik visszakerülnek a Fényhez.

„hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiává legyenek” Az itt található hatalomnak fordított szó az excousia, jelentései: szabadság, jogosultság, képesség, erő. Az elveszített istenfiúságot nyerhetik vissza, akik képesek befogadni.
A János evangéliuma a szinoptikusokhoz képest egy bővített hagyományanyag. Sokkal több típusú csodatörténet található bennük, mint a szinoptikusokban.

Keletkezési idő:

A legidősebbnek vélt újszövetségi szöveg a Ryland gyüjtemény leghíresebb papirusz töredék (P.52.), mely alátámasztani látszott az újszövetségi evangéliumok egészen korai létezését. Az 1920-ban, Egyiptomban fellelt papiruszdarabka keletkezési idejének, a 125 év körüli meghatározását hosszú ideig nem kérdőjelezték meg, és így az furcsa ellentmondásos helyzet állt fenn, hogy a legkésőbb írott János-féle evangélium megalkotásának idejét nyolcvan évvel korábbra helyezte vissza a vallástudomány.

A Rylands töredék egy kódexből (nem tekercsből) származó papirusz darabka, melynek egyik oldalán 5 teljes, 9 hiányos, míg a másik oldalán 6 teljes, és 7 hiányos szótöredék olvasható, összesen 118 részben vagy egészben olvasható betű. Ha ehhez hozzáteszünk 79 hiányzó szót, akkor János 18. fejezetének verseit kapjuk. A papiruszdarabkát, az 1930-as években, Collin Roberts, három másik bibliatudós beleegyezésével, kizárólag a paleográfia tudományára támaszkodva a 125. évre helyezte. Az általa meghatározott dátumozást majd 60 évig senki nem kérdőjelezte meg, ám Roberts korrektsége az utóbbi kb. 20 évben már egyre határozottabban meg lett kérdőjelezve. Andreas Schmidt, rámutat a Chester Beatty gyűjteményben található 'papirusz X.' és a P.-52 közötti paleográfiai egyezésekre és inkább 170 körülire dátumozza megalkotásának idejét. A Wittenberg Egyetem Teológiai Tanszékének professzora, Udo Schelle ovatos hangnemben annak ad kifejezést (The History and Theology of the New Testament Writings) c. könyvében, hogy a 125-re datált töredéknél nyugodtan meglehetne engedni egy 25 éves kitolódási időt és elfogadhatónak tartja a 150 körüli évre történő meghatározást.
Rylands töredék betűformái, írásmódja teljesen megegyezett az Egerton Papiruszon talált szöveggel, amit a paleográfusok gyorsan a János töredékkel egyező időszakba, a II. sz. elejére helyeztek. Ez a dátumozás mára érvényét vesztette, mert papirológus (papirusztöredékeket vizsgáló szakág), az atmoszférában előforduló és a papirusz anyagában lerakodó részecskék vizsgálata után a biblikus szakemberek véleményét megcáfolva a III. sz. elejére tolták ki az Egerton kézirat alkotási idejét. Ha a írástörténészeknek igazuk van, akkor az egyezések miatt a Rylands papirusz megalkotásának idejét mindenképpen későbbre illene helyezni.

Dr. Brent Nongbri rámutat a paleográfikus meghatározások nehézségeire, megbízhatatlanságára, példaként a Rylands töredékeket összehasonlította a II. sz. végéről származó papiruszszövegek betűivel, írásformája jellegzetességeivel és a közeli hasonlóságok miatt – véleménye szerint – a P-52. keletkezési idejét nyugodtan meglehet határozni a II. sz. végében is. Nongbi rámutat, hogy Collins mindössze öt másik töredékkel hasonlította össze a P.-52, mely közül négy – lehet szintén helytelenül – a II. sz. elejére van datálva, míg egy bizonyosan a 152-es évre. Későbbi időből származó kézirattöredékekkel történő komparációt elhanyagolt. Nem ajánlatos továbbá az olyan vélemények figyelembevételének mellőzése sem, melyek a papiruszdarabkát még későbbre, a III. sz. elejére valónak vélik.

Szerzőségi kérdés:

Az eredeti evangélium keletkezési helye Efézus. Ireaneus véleménye volt az, hogy János apostol a szerző. Ireaneus ezt Polykarpostól hallotta, Polykarpos pedig János apostol tanítványa volt. Így ennek az egyenes ágon való levezetésnek az eredménye az a szemlélet, hogy János apostol a szerző, aki Trajanus uralkodása alatt hunyt el vénségben. Trajanus 98-117-ig uralkodott, János apostolt Domitianus császár (81-96) keresztényüldözése száműzte Pátmoszra a rómaiak fegyenctelepére. János apostol i.sz. 95-96-ban még Pátmosz szigetén raboskodott, ahol kőfejtést végeztek a rabok. A hagyomány szerint (Hieronymus 392 -De viris illustribus -Kiválló férfiak c. műve alapján) még idős kora ellenére hajóra szállt és Efézusba ment, ott hamar meg is halt. Pátmosz szigete 80 km-re van Efezustól a sziget 16 km hosszú és 5km széles, kelet-nyugati irányban. A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző.

Nincs kizárva az sem, hogy János apostol i.sz.44-ben Jakab apostollal együtt halt mártírhalált, így a János apostolnak tulajdonított iratokat a János nevű presbiter írta. (Apcsel. 12: 1-3) A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak, ezt a teológusok az eltérő körülményekkel magyarázzák. A Jelenések könyve a III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit.

A történetkritikai szemlélet egy János nevű presbiternek tulajdonítja az iratot, ezt a nézetet vette át az újkori bevezetés tudomány. Összegezve:

Szerző: János nevű presbiter

Keletkezési hely: Efezus

Keletkezési idő: kb. i.sz. 150

Szerzők: ismeretlenek. A cím: kata Markon (Márk szerint), későbbi feliratként kapcsolódott a szövegekhez. A ''kata'' tárgyesettel az jelenti: ''szerint'', a Márk görögül Markosz, ennek tárgyesete: Markon. A cím adása azért is szükséges volt, hogy meg tudják különböztetni a többi evangéliumtól. A Márk szerinti evangélium cím a második századból való. Az első írott feltételezés arról, hogy egy Márk nevű ember írta Papiasztól származik, aki 100 évvel Jézus után élt. A hieropoliszi püspök, Papiasz Az Úr beszédeinek magyarázata (i.sz. 130) című művében kifejti, hogy a Márk evangéliumot Péter tolmácsa készítette, ám nem a megtörtént események sorrendjében, hanem ahogyan Péter a hallgatói számára elmondta azokat. Majd ezt követően 325-ben Euszebiosz írja bele az Egyháztörténetébe, hogy Márk Péter tolmácsa volt, de maga Péter a tanítást szükség szerint alakította. A tolmács konkrétan azt jelentette volna, hogy Péter arám nyelven beszélt, Márk pedig görögre fordítva magyarázta. Papiasz feltételezését, több teológus is cáfolta, a szerzők ismeretlenek. Aztán, ahogy telt múlt az idő Jeromos, elkezdte hirdetni, hogy ez a Márk az újszövetség egyéb irataiban szereplő János Márkkal azonos, valamint az első Péternek tulajdonított levélben szereplő Márkkal. Csakhogy az első Péter levélről időközben kiderült, hogy nem Péter írta. Ha létezett is Márk nevű keresztény útitárs, ahogyan írnak róla, akkor sincsen semmi utalás arra, hogy ez a Márk írta volna evangéliumot.

Keletkezési helye: ismeretlen. A Péter vonal elfogadása miatt Rómát tartják keletkezési helynek, mások Anthiókiát, megint mások Alexandriát.

Keletkezési idő: ismeretlen. i.sz. 40-70-ig terjedő intervallumban besorolható bárhová. A qumráni esszénusokat a rómaiak elpusztították. Három qumráni papirusztöredék három Márk evangéliumi szakasszal megegyezik, 50-ből származnak, sőt némelyek szerint öt ilyen szakasz van, ezek vitatott töredékek. Van egy fejezet, melyben Jézus azt mondja, hogy kövessenek egy embert, aki korsó vizet visz (Mk.14:13, Lk.22:10), csakhogy ebben a kultúrában a nők, asszonyok visznek korsó vizet, a férfiak nem, kivételt képeznek az esszénusok, ahol az egyenlőségre törekedetek. Az esszénusoknak volt házuk Jeruzsálemben, amit Jézus és a tanítványok használhattak, ahová nyugodtan bemehettek. (Alfaric Prosper) Amennyiben elfogadjuk azon kutatók véleményét, hogy a töredékek megfelelnek a Márk szövegének, akkor az azt jelenti, hogy 50-ben már a Márknak ez a három perikópája készen volt. Mivel az Apcselt, 62-ben adta ki Lukács, s az evangéliumát az előtt írta, s ebben az egyben megegyeznek a teológusok, hogy a Lukács evangéliuma felhasználja a Márk evangéliumát, s mivel azt az Apcsel előtt írta, így 50 és 60 között mindenképpen készen kellett lennie a Márknak. A Márk evangélium megírásának az eredeti célját leheteletlen meghatározni. A szerkesztők céljait viszont be lehet határolni, kifejezetten teológiai célú szövegek kerülnek az evangélium szövegébe.

Az egyik ilyen cél, hogy a főszereplőt Isten különleges fiának mutassák be, a legrégibb kéziratokban ugyanis a Márk 1:1-ben nem szerepel az „Isten fia” kifejezés. A másolókra jellemző, hogy ilyen kifejezéseket illesztettek a szövegekbe, ezért sok esetben ahol nem maradt régebbi kézirat nehéz eldönteni, hogy mi szerepelhetett az eredeti szövegekben. Az evangélium, vagyis örömhír tartalma is változott, a szinoptikus evangéliumokban az Isten országának az evangéliumát hirdeti Jézus, a többi újszövetségi iratban, a páli krisztus evangéliuma hirdetése található, amely a váltságáldozattal van összefüggésben. Az evangélium másik értelmezése magát az elbeszélő irodalmi műfajt jelöli. Ha ez a kezdete az evangéliumnak, ahogyan Márk kezdi, akkor sem a János, sem a Lukács, sem a Máté nem kezdi helyesen! Amennyiben a többi evangélium kijavítására törekedett a bevezető rész, abból konkrétan az következik, hogy a Márk evangélium bevezető része a többi evangélium után került a Márk evangélium elejére, azaz a gyerekség történetekkel a szerző nem értett egyet, hogy azok az evangélium szerves részei lennének. Ebben az evangéliumban érvényesül a többi evangéliumból hiányzó adopcionista teológia. A szó maga a latin adoptio azaz „örökbefogadás” szóból származik. Ókori krisztológiai tan latin elnevezése, amely tagadja a krisztus emberi élete előtti létezését. Jézust embernek ábrázolja, akit Isten akkor fogadott a Fiává, amikor Keresztelő János megkeresztelte. Ez egyúttal antidoketizmus, azaz a fantomtest hitet is tagadja. A fantom testet azok a gnosztikusok vallották, akik szerint Isten, mint lélek semmilyen közösséget nem vállal az anyaggal, mivel az anyag maga bűnös, és Istennek nem lehet köze a bűnhöz. Nagyon fontos továbbá az a tény, hogy Jézus a Márk 8:30 szerint kifejezetten megtiltja, hogy őt messiásnak tartsák, illetve ezt mondják róla. Ezért hát, az itt szereplő krisztus megnevezés, ami későbbi teológiát tükröz, mint Jézus ideje, bárhol fordul elő, hamis, mivel nem Jézus szándékát, s nem Isten akaratát tükrözi.

A Márk 1:2-ben a Malakiás 3:1-ből és Ézsiás 40:3-ból való idézetet a korai kéziratokban az „amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében” formula vezeti be. A későbbi másolók, tudták, hogy itt gond van, és átírták a szöveget, „amint meg van írva a prófétáknál”-ra. Márk 1:9-11: Jézus megkeresztelkedése legenda. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetséges az, hogy megkeresztelkedett, hiszen a legendák születnek történelmi tényekből, hanem azt jelenti, hogy az elbeszélés ki lett színezve mivel a leírás a hit érdekében született és nem konkrét életrajzi adat. Jézus messiássá szentelése abból az időből származik, amikor már Jézust messiásnak tekintették.

 
Márk 1:12-13: A megkísértés legendája. A legenda továbbfejlesztett változatát olvashatjuk a többi evangéliumban. A 40 napos idő intervallum, Izrael 40 éves szintén pusztai tartózkodásával rokon (a megkeresztelkedéssel kapcsolatban innen jön az az ötlet, hogy a népéért és nem maga miatt vette a bűnbánat keresztségét), a továbbfejlesztett változatban 40 napos böjt is kialakul, épp úgy, mint Illés, vagy Mózes esetében. Teológiai mondanivalója, hogy Jézus különleges személy, aki képes ellenállni a sátán kísértéseinek, mivel szintén abból a hitből keletkezett a legenda, hogy ő a messiás. A 34. versben nem tartalmazza azt, hogy „ő a Krisztus”.

Márk 1:41 - Codex-D változat, Jézus mérgesen kinyújtotta kezét. Az együttérzés haraggá változik, ezt a mozzanatot a többi evangélium törli.

A Márk evangélium gyakran leírja, hogy Jézus tanított, de nem írja le mit (1:21,39, 2:2,13, 6:2,34, 10:1).

Márk 2:5: A bűnbocsánat adásának a hatalma. Az eredeti történet, egy csodatörténet, az ebbe bekerülő elem bűnök megbocsátásának a képessége. A korai egyházban kialakuló szent gyónás és a papság későbbiekben intézményesített, kapott hatalma az, ami itt megjelenik a mondat beiktatásával. A hatalomra való jogot a gyógyítás formálja, az apostoloknak a későbbiekben különleges gyógyításokat tulajdonítanak, hogy a bűnök elengedésének és megtartásának a jogát saját maguknak bitorolják. Mindezek ellenére nem zárható ki az sem, hogy Jézus felhívja a figyelmünket valóban, erre a mindenki által tudott emberi képesség gyakorlására, aminek a neve: megbocsátás.

Márk 2:17: Vannak tehát igazak, szemben a kereszténység mindenki bűnös páli felfogásával.

Márk 2:26 Márk 3:5, (10:41) Jézus újra haragra gerjedt, ez megint kimarad a Mátéból és a Lukácsból.

Márk 3:15 „rettenetes fény csapott ki a vízből és a jelenlévők mind megrémültek” – kiegészítés van apokrif irodalomból az evangélium szövegében némely latin kéziratban.

Márk 4:28 A görög nyelvű kiadásukban Westcott és Hort ezt a szakaszt betoldójellel jelölte meg, ezt azért tették, mert régi hibát véltek felfedezni a szakaszban, a jel a javítás szükségességét jelentette.

Márk 6:3 A legkorábbi papiruszokon „az ács, Mária fia” szerepelt, ezt hitvédelmi szempontból változatták meg (vsz. Celsus miatt) ács fiára.

Márk 7:3-4 alapján azt lehet mondani, hogy nem zsidóknak íródott, hiszen magyarázza a zsidó szokásokat, a címzettek pogányokból lett keresztények lehettek.

Márk 7:36 és párhuzamos helyein: senkinek ne mond el. Nem lehetett megtörtént esemény, hanem az evangelista fikciója, hiszen tömeg van jelen, az evangelista két nézetet akart kibékíteni, az egyik miszerint húsvét előtt, nem volt messiás Jézus csak húsvét után, kivéve azt a részt ahol félelmet említ és áldozatot, ugyanis megtörténhetett az, hogy a főpapok nem nyilvánítottak egészségesnek valakit és így nem mehetett vissza a családjához.

Márk 8:31 „három nap múlva fel kell támadnia” helyett harmadnapra lett átírva a szöveg, az időrendi bonyodalmak elkerülése végett.

Márk 9:29 „böjt” a kifejezés bekerül a szövegbe a szerzetesek által, hiszen a böjt keresztény kötelezettség lett az aszkézis térhódítása miatt.

Márk 10: 7 A „ragaszkodik a feleségéhez” betoldás, a régi iratokban nem szerepel, ráadásul ha elfogadnánk, akkor a nőkre nem volna érvényes a mondás. Az ókori zsidó gondolkodásban a test, a lélek azonos jelentése: ember. Magyarán a folytatása, ketten egy emberként viselkednek.

Márk 12:42: A -lepta dyo- csak Heródes által uralt területen volt használatos ezért nem keletkezhetett Rómában az evangélium, hiába latinizmus.

Márk 13. Az eseményekből visszavetített jövendölés Jeruzsálem pusztulására, kivéve a 13:14-et, ami a Caligula eseményt rögzíti.

Márk 13:11 szövegváltozás, „ne készüljetek fel előre a védekezésre”, „ne aggódjatok előre”.

Márk 13:32 „sem a fiú” kikerül a szövegből, mert méltatlanak tartották, hogy Jézus ne tudjon valamit, később visszakerült.

Márk 14:62 hitvédelmi változtatás, a régebbi szövegek szerint a főpapnak mondja Jézus, hogy ő meg fogja látni az ember fiát.

Márk 16: 3 „A nap harmadik órájában az egész földkeregségre sötétség borult, s angyalok szálltak le a mennyből. Ő pedig az élő Isten ragyogásában feltámadt, és amint felszálltak vele a mennybe, azonnal kivilágosodott. Akkor ők (asszonyok) közelebb húzódtak a sírbolthoz.”

A Márk evangélium utolsó fejezete a legkorábbi kopt nyelvű szahidi kéziratokban a 16:8-al véget ér,, a 9-20-ig terjedő szakasz betoldás, amely egy régebbi kéziraton sem szerepelt. A Márk 16:8-as befejezése egy elég jelentős szövegcsoportra jellemző volt méghozzá az alexandriai szövegcsoportra, ugyanis az egyik legjelentősebb B. jelzésű Codex Vaticanus valamint a Codex Sinaiticus is befejeződik a 16:8-al. Van olyan kézirat, ahol egy rövidebb befejezés van a 8. vers után és van olyan ahol a 16:14 többfajta különféle kiegészítések találhatóak. Van, ahol középhosszú befejezés van. Egy örmény kézirat szerint, a 9-20 tartó verseket Arisztón írta, aki Papiasz (60-130) kortársa volt.

Mivel a Márk evangéliuma a legrövidebb ezért ez felel meg leginkább a szóbeli ősevangéliumnak, a fenti fejezetekben leírt indokok miatt, ám ha ebben a legrövidebb evangéliumban, ennyi változtatás van, mennyire hiteles a többi?

Az ószövetségi kánon:

A héber kánon, már i.e. 400-ban teljes volt, igaz, hogy a 24 könyvet a kereszténység 39-nek értelmezte. Az eltérés abból adódik, hogy a zsidó vallásban a Királyok, a Sámuel és a Krónikák tekercseit nem kettő, hanem egy résznek tekintik, ehhez jön még, hogy a tizenkettő kisprófétát szintén egynek tekintik, akárcsak Jeremiás siralmait Jeremiás könyvével. Továbbá Ezsdrás-Nehémiás és a Ruth –Bírák is egynek számított. A kanonizáció következetlensége ott is tetten érhető, hogy amikor az újszövetség idéz a héber kánonból, azt felhasználták arra, hogy ezzel igazolást nyerjen az ószövetség, ha viszont az újszövetség idézett más, nem kanonikus műből úgy mintha az hiteles volna, akkor a tekintély kritériumának a hiányára vonatkozva nem fogadták el azt a művet, amiből idéz, ám magát az idézetet mégis kanonikusnak fogadják el, csak, mert az újszövetségben van. Ilyen ószövetségi nem kanonikus idézetek például: Júdás levele 9 és 14. és a II. Tim. 3: 8. Jézus konfliktusairól azt állították, hogy Jézus sohasem a héber kánont, hanem csak a zsidó tradíciót utasította el, hivatkozva a Jn. 10: 31-36-ra. Az ószövetség hármas tagolása először Jézus Sirák könyvének az előszavában található, amit a zsidó szerző unokája írt oda a görög fordításához 132-ben. Philón alexandriai zsidó tudós, aki Jézus korában élt, tudott az apokrifekről, nem tekintette kánoninak őket, teljességgel érthetetlen, hogy a többi alexandriai zsidó, akik szintén nem tekintették kánoninak az apokrifeket, miért tették mégis bele a Septuagintába, amit ráadásul a hagyomány szerint ők készítettek el. Josephus Flavius szerint Malakiással fejeződött be a kánon, ezt a véleményt a Talmud is megerősíti, amely szerint a Szentlélek elhagyta Izraelt Nagy Sándor idejében, tehát az utána keletkezett könyvek nem lehetnek kánoniak. Az Ószövetség legrégebbi keresztény kánonját Melito, Szárdisz püspöke szerkesztette egybe, 170 körül. Az általa készített listát vette alapul Eusebius, amely a vitatott Eszter könyve kivételével az összes ószövetségi könyvet tartalmazta, ha feltételezzük, hogy Jeremiás siralmait beszerkesztették Jeremiáshoz és Nehémiást Ezsdráshoz. Origenész kánonlistájában szerepel a mai, ismert, teljes kánon, csak éppen egyel több, mivel Jeremiás levelét is tartalmazza. Athanasius kánonlistájában még eggyel többet találunk, Báruk tekercsét, viszont Eszter könyve megint eltűnik, ám Jeremiás levele változatlanul bent maradt. Hieronymus az általunk ismert kánonlistát közli le a Dániel kommentárjában. Jól látható, hogy nagy befolyással rendelkező emberektől függ, hogy mi Isten ihletett műve. A nem kanonikus Ószövetségi könyvek, általában i.e. 200 után keletkeztek. Vallásos, „eredetileg” nem kanonizált könyvek: Jubileumok könyve, Aristeias levele, Ádám és Éva könyve, Ésaiás mártíromsága, I. Énokh könyve, A tizekét pátriárka testamentuma, Mózes mennybemenetele, A szibillai jóslat, II. Énokh könyve, II. Báruk, III. Báruk, III. Makkabeusok, IV. Makkabeusok, Salamon zsoltárai, 151. zsoltár, Bölcsesség könyve, Jézus, Sirák fia könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, III. Ezsdrás könyve, I. Makkabeus könyve, II. Makkabeus könyve, Báruk 1-5 fejezet, Báruk 6. fejezet, IV. Ezsdrás, Eszter 10: 4-16: 24, Dániel 3: 24-90, Dániel 13. fejezet, Dániel 14. fejezet,  Manassé imája.

Az újszövetségi kánon: Az újszövetségi kánon még képlékenyebb volt, mint az ószövetségi. Irenaeus püspök (kb.180) kánonismerete szerint a Jakab levél és a Zsidókhoz írt levél nem tartozik a kánonba. A Muratori kánonjegyzék (i.sz. 170) szintén (amely eredetileg római tiltólista volt), tartalmazza az újszövetségi iratok nevét. A kánonjegyzék szerint az 1 Péter és megint csak a Zsidókhoz írt levél, nem kanonikus. A Codex baroccio i.sz. 206-ból származik, az Eszter könyve és a Jelenések könyve kivételével, mind a most használatos 66 tekercset tartalmazta. A nyugati ólatin fordításokból hiányoznak a Zsidókhoz írt levél, a Jakab levél és Péter első levele, ezek keleten voltak ismeretesek, a keleti ószír fordítások pedig általában nem tartalmazták a Judás levelét, János második és harmadik levelét és a Jelenések, szemben a nyugati kánonismerettel. Origenész (kb.230) összeilleszti a keleti és a nyugati listát, mindkét irányba megcáfolva a levelek hamisságát. Eusebius (kb.340) kánonismerete megegyezik Origenészével, kivéve a Zsidókhoz írt levelet, Cyrillus (kb.370) elfogadja Origenész kánonját, kivéve a Jelenéseket. Eusebius hat könyvről állítja, hogy vitatott. Az első „teljes”, a maival megegyező kánonlistát, amely mind a 27 könyvet tartalmazza, keleten Athanasius püspök teszi közzé a 39. számú húsvéti levelében, 367-ben. Nyugaton ugyanezt megteszi Hyeronimus és Augustinus. A hippói zsinat ezt már hivatalosan rögzíti 393-ban, majd a 397-es és 419-es karthagói zsinatok megerősítik ezt. Azzal, hogy kimondták hivatalosan, hogy mi kanonikus és mi nem, ezzel a mai napig érvényben levő döntést hoztak.

A nem kanonizált, vallásos újszövetségi könyvek: Tamás evangéliuma (I. Század), Péter evangéliuma (II. század), Egyiptomiak evangéliuma, Mária eltűnése (IV. század), Nikodémus evangéliuma, Barnabás evangéliuma, Fülöp evangéliuma, Péter cselekedetei, János cselekedetei, András cselekedetei, Tamás cselekedetei, Pál cselekedetei, Máté cselekedetei, Taddeus cselekedetei, Jézus levele, Pál levele Senecához, Péter apokalipszise, Pál apokalipszise, Tamás apokalipszise, István apokalipszise, Az ál-Barnabás levele, II. Kelemen levél, Hermas pásztora, Didaché, Pál és Tekla cselekedetei, Laodiceaiakhoz írt levél, Zsidók evangéliuma, Polycarpus levele a filippibeliekhez, Ignatius hét levele, A Tamás-akták gyöngyhimnusza, A János-akta Krisztus-himnusza, Poimandrész, Mátyás hagyományai, Az ebioniták evangéliuma, Az Igazság evangéliuma.

Vitatott (antilegomena) ószövetségi tekercsek: Eszter, Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Ezékiel.

Eszter tekercse: Azért tekintették világinak, mert Isten neve nem szerepelt benne. Ennek a tekercsnek az alapján tartják a zsidók a purim ünnepet, amely Isten szabadításáról szól.

Példabeszédek: Azért támadták, mert tele van ellentmondásokkal. Példa: 26: 4-5

Prédikátor: Azért tekintették világinak, mert pesszimistának tartották, amíg fel nem fedezték, hogy az író hogyan jut el Istenhez.

Énekek Éneke: Azért támadták, mert túl érzékinek tartották, amíg észre nem vették a házasság szentségét benne, és a „kezdetektől” benne levő szellemi alkalmazást.

Ezékiel: A mózesi törvényekkel ellentétesnek vélték, amíg ki nem derítették, hogyan lehet beleilleszteni.

Vitatott (antilegomena) Újszövetségi tekercsek: Zsidókhoz írt levél. Jakab levele, Péter 2. Levele, János 2. és 3. levele, Judás levele, Jelenések könyve.

Zsidókhoz írt levél: Anonim irat. A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták”, főleg a keleti egyházban, hogy Pál a szerzője. Később kiderült, hogy mégse Pál a szerzője, és az is, hogy egyik apostolhoz sem köthető, mégis benne maradt a kánonban. Vitatták azért is, mert eretnek nézeteknek adhatott táptalajt.

Jakab levele: A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták” hogy apostoli, és a legfőbb támadási ok az volt hogy a cselekedetekből való megigazulás tanítása ellentétben áll Pál hit általi megigazulás tanításaival, amíg „be nem látták”, hogy nem áll ellentétben (Luthernek is sok gondja volt a Jakab levéllel).

Péter II. levele: Az első Péter levél eltérő stilisztikával rendelkezik, ezért kétséges volt a szerzősége. Római Kelemen bizonyította a „hitelességét”.

János II. és III. levele: Szerzői bizonytalanság. A szerző presbiternek nevezi magát és nem apostolnak, ám mivel az I. Péterben is presbiternek nevezi magát a szerző és arról úgy döntöttek, hogy apostoli irat, ezért ezeknél sem lehetett ez a kizáró ok. További érv volt mellette: Senki sem mert volna János apostolon kívül presbiterként bemutatkozni az első században Kis-Ázsiában.

A János evangélium szerzője szintén vita tárgya. A mű anonim irat. A cím maga, az óegyházi hagyományt tükrözi. Az őskeresztény egyház tud egy János presbiterről is, akinek Papias a II. században a Jelenéseket tulajdonította, erre hivatkozik Alexandriai Dionüszosz a III. és Eusebius a IV. században. A történetkritikai szemlélet véleménye, hogy a János evangéliumot is ez a presbiter írta. A gnosztikus környezet azt mutatja, hogy a II. század közepe felé keletkezhetett az irat. A p52-es jelzésű John Rylands papirusztöredék 110 körüli időből való, ez tartalmaz egy töredéket János evangéliumából. Az eredeti evangélium keletkezési helye Efézus, ideje 70-90 között. Ireaneus véleménye volt az, hogy János apostol a szerző. Ireaneus ezt állítólag Polykarpostól hallotta, Polykarpos pedig állítólag János apostoltól. Így ennek az egyenes ágon való levezetésnek az eredménye az a szemlélet, hogy János apostol Trajanus uralkodása alatt hunyt el vénségben. (Trajanus 98-117-ig uralkodott) János apostolt Domitianus császár (81-96) keresztényüldözése száműzte Pátmoszra a rómaiak fegyenctelepére. János apostol i.sz. 95-96-ban még Pátmosz szigetén raboskodott, ahol kőfejtést végzett(?) egy bányában. A hagyomány szerint (Hieronymus 392-De viris illustribus-Kiválló férfiak) még idős kora ellenére hajóra szállt és Efézusba ment, ott hamar meg is halt. Pátmosz szigete 80 km-re van Efezustól a sziget 16 km hosszú és 5km széles, kelet-nyugati irányban. A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. Mivel a János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző, ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy azokat sem János apostol maga írta, hanem azt hogy a többit is János apostol írta, aki alázatosan presbiternek nevezte magát. Nincs kizárva az sem, hogy János apostol i.sz.44-ben Jakab apostollal együtt halt mártírhalált, így a János apostolnak tulajdonított iratokat a János nevű presbiter írta. (Apcsel. 12: 1-3) Mivel János apostol 99-ben hunyt el (a hagyomány szerint), az ez után keletkezett iratokat semmiképpen sem írhatta. A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak.

Judás levele: Támadták, mert apokrif művekre utalt. Idéz Énókh könyvéből (14-15. vers). Ám mivel Pálnál elfogadták az idézetet (Apcsel. 17: 28, I. Kor. 15: 32, Tit. 1: 12), itt is elfogadták később azzal a kitétellel, hogy csak az idézett információ jelent tekintélyt és nem a mű maga, amiből idéz.

Jelenések könyve: A III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit. Tévtanok és szekták táptalaja volt, amíg ezeket meg nem cáfolták sorban, addig vitatott volt.

Létezik rengeteg olyan könyv, amelyet egységesen elvetettek (pszeudoepigrafák) kb. 17 ó és 280 új szövetségi tekercs. Léteznek Apokrifok, amelyeket egyesek tartottak kánoninak, például a katolikus bibliában több olyan is van, amely nincs a protestáns bibliában, és amelyeket később kanonizáltak, emeltek át az 1546 tridenti zsinat véleménye alapján az apokrifek közül az addigi bibliai gyűjteménybe. A Tamás evangéliumát azért nem fogadták el, mert gnosztikusnak, tartották, a Péter evangéliumát doketikussága miatt nem fogadták el.

A hitelesség kérdését nehezíti, hogy a héber írás quadrát írás volt, amelyben nem voltak magánhangzók, szógyökök jelöltek egy-egy fogalomkört, a magánhangzókat később, a VI. századtól punktációval rögzítették bele a szövegekbe, ezek a rögzítések pedig kilenc féle különböző hagyományt képviselnek a kiejtésre és a magánhangzókra nézve. A legelterjedtebb az askenázi és a szefárd. A hitelesség kérdéseit a szerzőséggel kapcsolatban tovább nehezíti, hogy egyetlen bibliai könyvről sincsenek autografák, mivel a papiruszok és a pergamenek megsemmisültek, a papír csak a XV. században szorította ki a pergament, bár írtak rá már a XIII. századtól. Maga a Biblia jelentése könyvtekercsek, ami jól jelzi azt, hogy ami, ma egy könyvben van, az régen sok egymástól független tekercsen volt található. A saját korukon belül hozott döntések érvényes a mai napig, és kihatással van a mára. A Biblia értelmezését a különböző egyházak, dogmatikájukhoz igazítják, így az „igazság” többes számúsága érvényesül.

1. Prófétai, apostoli jelleg

Az egyik kritérium az volt, hogy az irat szerzője maga próféta, vagy apostol legyen. Ebben az esetben automatikusan kanonikussá vált az irat. Hiszen a próféta Isten üzenetét tolmácsolta. Ezt magyarázta a 2 Péter első fejezetének írója, majd erre a magyarázatra hivatkozva állítják az összes többiről ugyanezt. „Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” 2 Pét. 1: 20-21 (Károli) A szöveg kizárólag a prófétai szavakról szól, és nem arról a gyűjteményről amit később Bibliának neveztek el, annál is inkább, mert a bibliák kis hányada prófétai beszéd, így  semmiképpen sem lehet a tekercsek összlistás irataira vonatkoztatni, hanem ahogy a szerző is mondja: szavak az írásban, vagyis íráson belül. Ennek ellenére, mégis az egész iratgyűjteményre vonatkoztatták. Arról nem is beszélve, hogy ki dönti el, hogy kicsoda próféta vagy kicsoda hamis próféta, és kicsoda apostol vagy hamis apostol, és hogy egyáltalán az illető írta-e az adott szöveget, mégis a prófétai jelleg és a szerzőség az egyik legjelentősebb érv egy irat kanonikussága mellett. A próféták isteni jogosultságát erősíti még a Zsid. 1: 1 „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által,” Igaz ugyan, hogy mind a két szerző az ószövetségi prófétákról beszél, ezért pont a saját mondataikra ez nem vonatkozik, mégis a későbbiekben a Zsid. 1: 1-alapján éppolyan kanonikusnak fogadták el, mint az ószövetségi prófétákét, pont például a Zsid. 1: 1-re hivatkozva. Pál apostol megerősítette az újszövetségi iratok elismerését, kibővítve azzal, hogy a saját maga írásait állította előtérbe: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok” Gal. 1: 8. Ez megnehezítette a hívőknek az ítéletalkotási képességüket, hiszen sejtelmük sem lehetett arról, hogy amit felolvasnak nekik, az valóban apostoli irat-e. Annál is inkább, mivel az apostoli korban is rengeteg hamisítvány volt, így nem lehetett pontosan tudni, hogy mi az, amitől nem szabad eltérni. A hamis iratokról a II. Tesz. 2: 2 tudósít: „ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által,”. A legsúlyosabb kitétel az I. Ján. 4: 1-3 „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már.”

Az I. János szerzője felismerte azt, hogy a hívők nem képesek megítélni, melyik hamis levél és melyik nem ezért meghatározott egy kritériumot, amely alapján meg lehet ítélni a szövegeket. A kritérium alapjává teszi, hogy krisztust azonosítja-e valaki Jézussal vagy nem, itt egyértelműen a gnosztikus kereszténység elleni kirohanásról van szó, akik tagadták azt, hogy Jézusnak valóságos teste lett volna. A Messiás eddig, egy elképzelt személy volt, az I. János szerzője felhatalmazást adott a későbbi üldözésekre, sátánná kikiáltásokra és a későbbi vallásháborúkra, nemcsak a zsidók, hanem az összes többi vallás irányában is, sőt magában a kereszténységen belül is. A krisztus Jézus hirdetése még mindig nem tette teljesen nyilvánvalóvá, hogy mi elfogadható és mi nem, hiszen, voltak hamis apostolok, akik Krisztus apostolainak mondták magukat, ezért írja Pál:

„Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.” II. Kor. 11: 13-14

Pál ennél a részletnél kettőfajta hamisságot különböztet meg:

1. A nyereségvágyból elkövetett képmutatást.

2. Akik más Jézust prédikáltak.

Az ószövetséget nagy részét egy az egyben kanonikusnak ismerték el, mivel állították, hogy igaz próféták írták (például Mózes a Mózes 5 könyvét). Az ószövetség legrégibb beosztás nem három (törvény, próféták, írások), hanem két (törvény és a próféták) részből állt (Mt. 22: 40, Lk. 16: 16, 24: 27, Csel. 13: 15, 24: 14), ezért ezek is prófétai jellegűnek minősültek. Az újszövetség könyveit pedig apostoloknak, vagy Jézus tanítványainak, vagy az apostolok közvetlen tanítványainak tulajdonították, s mivel ilyen közel álltak Jézushoz, ezért ugyanolyan prófétai jellegű iratoknak ismerték el, mint az ószövetséget. A hasonlításban, már csúsztatás van, hiszen az ószövetség könyveiről vallották, hogy próféták írták, ezért hát Jézusnak kellett volna írni a tekercseket, ha ugyanannál az elvnél maradunk. Az újszövetségi iratokat ugyanolyan tekintéllyel ruházták fel, mint az ószövetség prófétai iratait.

Az újszövetség tekercseit, nyolc személynek tulajdonítják, melyek közül négyet közvetlen apostolnak tartanak Pétert, Mátét és Jánost, Jakabot (Lk. 6: 13-15). Jézusnak több tanítványa volt, mint apostola, hiszen az apostolokat a tanítványok közül választotta ki. Pált szintén apostolnak tartotta magát, majd később a hívők is (pogányok apostola). Jakab levél szerzőjének Jakab apostolt tartották, sőt Pál egyenesen Jézus testvérének tartja: „Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát.” Gal. 1: 19 Igaz ugyan, hogy Jakab apostol Alfeus fia volt és nem Józsefé, de hát talán Mária lehetett az anyja, amennyiben nem egy másik Jakabról van szó.

A Júdás levél szerzőjének szintén Júdás apostolt tartják, akiről a Lk. 6: 16-ban szó van. Márkról és Lukácsról ugyan elismerte mindenki, hogy nem volt apostol, ám mivel közvetlen munkatársak voltak ezért apostolinak tekintették őket. Márk- Péter és Pál, Lukács- Pál munkatársa hagyomány szerint (I. Pét. 5: 13, II. Tim. 4: 11, Filem. 24).

2. A tekintély ismérve

Az irat „isteni tekintéllyel” rendelkezik, Isten nevében, az ő hangján szól: „Így szól az Úr”, „az Úr szava szólott hozzám” kijelentések miatt. Még akkor is, ha Jézus tanításával ellentétes tartalommal bír a szöveg. A tekintéllyel bíró iratok lehetnek történeti és tanítói jellegűek, a történeti jellegűekben Isten cselekedeteiről a tanítói jellegűekben a hívek leendő cselekedeteikről szól isteni tekintéllyel a szerző, állítják. A keresztények és a zsidók istenfélelme volt a garancia arra a képességre, hogy felismerjék egy írás isteni tekintélyét. A tekintélyességre Jézust hozzák fel példának, aki nem magyarázta meg milyen felhatalmazással tanított, így azt mondták, hogy ha valaki nem ismeri fel isteni tekintélynek, amit ők annak mondanak, azt semmilyen más érv sem győzi meg. A tekintély egyetlen fóruma tehát maga „Isten”. A sokat vitatott zsidókhoz írt levelet, erre a tekintélyre hivatkozva vették fel a kánonba.

3. Szellemi erő.

Az irat hatása: útmutatás, szabadítás, krisztusban való hitre nevelés, tanítás és az ezekben tetten érhető építkezés, életújítás. Eszter könyvét, mivel méltatlan dolog volt, hogy Isten neve egyszer sem hangzik el benne, sokáig vitatták, ám erre a szellemi erőre hivatkozva vették fel a kánonba. Bár Krisztusra nevelés elég nehezen érhető tetten benne. Az Énekek Éneke akkor kerülhetett bele a kánonba, amikor kimondták, hogy nem is érzéki könyv, hanem fennkölt mély szellemi tartalommal rendelkezik. Az allegorikus értelmezés miatt.

4. Történeti és dogmatikai pontosság

Ez a kritérium egész egyszerűen annyit jelentett, hogy azokat a részeket, vagy könyveket, amelyekről az utókor bebizonyította, hogy pontatlanok és nem következetesek, azokat elvetették. Judit könyve például tele van történelmi pontatlanságokkal ezért (mivel Isten igéje igaz) nem is lehetett kánoni. Pál leveleit sokáig vizsgálták, hogy mennyire felel meg a régi írásoknak és emberi vagy isteni beszéd ezek alapján.

5. A tekercsek első fogadtatása

Ebben a kritériumban azt vizsgálták, hogy hogyan fogadták az iratot azok, akiknek konkrétan szólt. Amennyiben felismerték benne Isten igéjét, akkor egyértelműen annak tartották, hiszen a címzetteknek kellett a lehető legtökéletesebben felismerni ezt helyzetükből kifolyólag. A kritérium miatt nagy lendülettel kezdték el kutatni a későbbi nemzedékek, hogy annak idején milyen fogadtatása volt egy irtanak. Amennyiben egy könyvet az első hívek nem fogadtak el, akkor azonnal elvetették. Ez akkor volt kényelmetlen, amikor a lassú információáramlás miatt bizonyos helyeken nem ismerték azt, hogy egy könyvet eredetileg elfogadtak-e vagy sem és így ideiglenesen és ténylegesen kánoninak tartottak olyan könyveket, amiket máshol nem tartottak annak, egészen addig, amíg az egyházi hivatal tekintélye nem győzte meg őket.