Az első időkben szóbeli hagyományozódással terjedtek a különböző perikópák. Erre példa, hogy a pusztai megkísértés történetében a Máténál előbb templom teteje a helyszín és utána a magas hegy, a Lukácsnál pedig előbb van a magas hegy és utána a templom teteje. Abból, hogy az evangéliumokban a kísértés sorrendjei nem azonosak, csupán azt feltételezhetjük, hogy a szóbeli hagyományozódás keretében változhattak meg. Ehhez hasonlókra számtalan példát lehet még találni az iratokban. Annak ellenére, hogy a tanítások széles körben elterjedtek voltak, már az evangéliumok megírása előtt (lásd: I.Kor. 7:10), mégsem állíthatjuk, hogy az evangéliumok teljesek lennének, azaz Jézus minden tanítását tartalmaznák (lásd: Apcsel. 20:35).
1500 évig nem voltak nyomtatott verziók a bibliai kéziratokból. 1500 éven keresztül csak kézzel másolták az iratokat. Az első fennmaradt töredékekre jellemző, hogy csupa nagybetűvel írták őket, kevés ékezet felhasználásával, és szóközök nélkül. A másolók között különbségeket kell tennünk. Voltak buzgó laikus másolók, írnokok, és iskolai másolás. Az iskolai másolás az úgynevezett scriptoriumban történt, ahol egyszerre több másolat is készült. A felolvasó diktálta a szövegeget és a tekercsmásolók írták le, majd a kész szöveget összevetették azzal, amiből a diktálást végezték, és javító tintával jelölték meg a hibákat. A kéziratmásolás igen költséges munka volt, ezért is terjedhettek el a laikus másolók iratai is, ezek azonban olcsóbbak voltak, hiszen több hibalehetőség merült fel, ezekben az esetekben. A másolatok száma folyamatosan nőtt, sem könyvkiadók sem szerzői jog nem létezett. A kézírásos szöveghagyományozódásban három nagy formai változás történt. Az első, hogy tekercsek helyett kódexek kerültek forgalomban, ez egy adott szövegrészlet kikeresését gyorsította meg, mivel nem kellett kigöngyölíteni az egész tekercset ahhoz, hogy megtalálják az adott szakaszt, hanem elég volt lapozni (kevesebb súrlódás érte a kézirat anyagát). A nagy betűkről áttértek a kis betűs változatra, majd a folyóírás használatára, ez meggyorsította a másolást, tehát időben csökkent a munka. A harmadik formai változás a különböző fordítások (szír, latin, gót) változatai, ahol az adott nyelvhez tartozó gondolkodás elmei jelennek meg. A kézi másolás miatt 1500 évig nem volt két teljesen egyforma kézirat. A másolások során hibák keletkezetek, a hibákat továbbmásolták és újabb hibákat ejtettek. Minél többször másolnak le egy kéziratot, annál jobban eltér az eredetitől. A javítók a nem létező hibákat is javították, vagyis amiről feltételezték, hogy hiba, holott nem volt az, például a kriszthosz beszúrásokkal. Nyugaton a latin, keleten a görög vált uralkodó nyelvé, ez a különválás az egyik pillére a reformációnak. 1453-ban mikor Konstantinápoly elesett, a menekülök vitték nyugatra a görög szövegvariánsokat, amitől több nyugati egyházatyának tátva maradt a szája, majd megszülettek a kevert szövegek, amelyek a későbbi nyomtatott verziók alapjai lettek. Összességében kb. 5000 görög nyelvű kézirat (nagyrészt töredék), és kb. 8000 fordítás. Az ókori művek közül az Újszövetség rendelkezik a legtöbb régészeti lelttel. Euripidésztől kb. 300 db maradt fenn, és ezzel már kiemelkedően magasnak számít. A kutatók egy csoportja pedig azt mondja, hogy lehetséges, sőt helyes dolog az eredetit kutatni, források és különböző kimutatható törvényszerűségek segítségével. Johann Albrecht Bengel (1734) sváb pietista elveket alkotott az eredetvizsgálathoz: A nagy számú azonos olvasatú iratoknak nem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani a kisebb számúval szemben. Döntő fontosságú a keletkezési kor, az olvasatot támogató kéziratok térbeli elhelyezkedése. Mivel az iratok a másolások során egyszerűsödést mutatnak, és nagyszámú különösen kérdéses részek eltávolítása figyelhető meg, ezért, mindig a bonyolultabb irat élvezzen előnyt az egyszerűvel szemben. Ez a kijelentés természetesen nem abszolút érvényű, és csak bizonyos szövegcsaládokra vonatkozik, mert sok esetben nyelvészeti okok miatt pont az ellenkezője az érvényes. Hiszen ha a másoló szeme félrecsúszott és a szöveg előző, azaz felette levő sorából három szó bekerül az adott sorba, akkor a szöveg ugyan bonyolultabb, de mégsem élvezhet előnyt az egyszerűbbel szemben. Ha olyan hívő a másoló, aki szentnek tartja a szöveget, az kevésbé mer belenyúlni a szövegbe, a túlbuzgó keresztény belejavít a szövegbe, az aktuális teológia függvényében, az írnok egyáltalán nem tekinti szentnek a szöveget, szintén belejavít a szövegbe, akár utasításra is. Tulajdonképpen a kanonizálásnaknak köszönettel tartozunk, hiszen onnantól kezdve, csökkennek a mérvadó nagy változások, ha nem 300 körül, hanem később 600 vagy 900 körül történik a kanonizáció, akkor valóban kevés esélyünk volna eredetit kutatni. A szövegkritika eredetvizsgálata sziszifuszi munka, rengeteg időt, és tanulást igényel, általában olyan szakemberek végzik, akik az adott kor nyelvezetét is, és a másolások valamint a szövegcsoportok alakulásának a tendenciáit is ismerik. A XX. században ugyanakkor sokkal jobb eredményre juthatunk, mint eddig bármikor, a kéziratok ismerete, a felfedezések a XIX. században a számítógép szövegfelismerő programok, valamint az összegyűlt tudás nagysága miatt, vagyis sokkal több minden rendelkezésünkre áll, mint a régieknek.
Az ősegyház még a kaonizálás előtti időkben, igen különböző és több csoportból tevődik össze. Ezeknek a csoportoknak igényük volt arra, hogy saját maguk is rendelkezzenek saját iratokkal. Egész korán már fordítások keletkeztek, pl. latin és szír. A fordítások is, és a görög másolatok is úgy készültek el, ahogyan azt az ottani tekintélyek előnyösnek látták a saját közösségük szempontjából. Mivel nem csupán nyomtatás nem volt még 1500 évig, hanem szerzői jog sem volt, így majdhogynem törvényszerűek az eltérések a sokszorosítás és a tekintélyek befolyása következtében. Ha egy másoló azt gondolta, hogy a szöveg azért hibás, mert az előző másoló hibázott, akkor belejavít a szövegbe, ezek még több hibát ejtve az eredeti szöveghez képest. E fejezet elején jeleztem, hogy vannak eltérések az evangélium azonos kinézetű szövegei közt, néhányról itt megemlékezem, elsősorban az általam fontosnak tartott jézusi beszédekkel kapcsolatban.
Máté két vakról ír, Lukács és Márk csak egy vakról. Márk ismeri a nevét, Bartimeus, Lukács és Máté nem ismeri a nevét. Máté és Márk szerint a gyógyítás akkor történt, mikor elhagyták Jerikót, Lukács szerint akkor, mikor közeledett Jerikóhoz. Jézus a templomi felolvasásban, az evangélista szerint, hogy beteljesedjenek, az írások azt állítja, hogy vakok szemeit nyitja meg. Máté odafigyelt a többes számra, tehát minimum két vakról kellett beszélnie. A névadás Márknál, a tanítványok kérdéseire válasz (Hogy hívták a vakot?). A helyszín változása a szájhagyomány jelenlétét bizonyítja. Máté szerint Jézus Jeruzsálemben rögtön a templomba ment, a többi evangélium szerint bevonult, de Betániába tért és nem rögtön ment a templomba.
Szintén csak a Máténál található az, hogy Jézus ott a templomban sántákat és vakokat gyógyít.
Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig. Mt. 23:35 A II. Krónika 24:20 szerint Zakariás „Jójáda fia” és nem Barakiásé. Több eltérésre most nem térek ki, hiszen sokkal találkozunk még a későbbiekben.
Utolsó kommentek