A feltámasztás
A feltámasztás folyamatának rendelkezésünkre álló legrégibb leírása így hangzik:
,,Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és látták a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától félre hengeredett, a sír feltárult és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, mert ők is ott voltak őrizni. És mialatt még mesélték, amit láttak, ismét látták, amint három férfi jön ki a sírból, kettő elölről támogatja a harmadikat és követi őket egy kereszt, a kettőnek a feje az égig ért, de akit támogattak, annak feje felülmúlta az egeket. és hang hallatszott az égből, amely ezt mondta: 'Prédikáltál a megholtaknak?' És a válasz hangzott a kereszttől: 'Igen!' Ekkor ők azon tanácskoztak, elmenjenek-e Pilátushoz elmondani a dolgokat.'' Péter evangéliuma
Péter evangéliuma, amiről Konstantin császár udvari püspöke és történetírója, Euszebiosz tudósít a 4. században; amelyet Szerapion püspök a 2 és 3. század fordulóján még szó szerint ismert. Ez egy hosszabb töredékben újra ismertté vált egy pergamen kézirat révén, amelyet Felsó-Egyiptomban Akhmimnál egy sírban fedeztek fel 1866/67 telén. A szűk körben elterjedt első leírás, amint azt már Szerapion püspök is állította, nem Péter apostoltól származik, hanem egy a 2. században élt ismeretlen szerzőtől, aki ezt 150-ben írhatta, Jézus halála után 120 évvel. A régi egyház ezt sohasem fogadta el ,,valódi'', kánoni evangéliumként, hanem mindig ,,nem valódi''-nak, apokrif evangéliumnak tekintette, és felolvasását kizárta az istentiszteletekről. A beszámoló magát a feltámasztást írja le olyan folyamatként, amely a teljes nyilvánosság előtt, az egész római és zsidó őrség számára láthatóan, tehát mintegy jegyzőkönyv szerint zajlott le. Egészen mások a ,,valódi'', kánoni írások. Sosem Jézus feltámasztását magát írják le. Az egész Újszövetségben senki sem állítja magáról, hogy magának a feltámasztás folyamatának tanúja lenne. A szinoptikusoknál bármenynyire is szerepelnek tudósítások angyaljelenségekről a sírnál, maga a feltámasztás folyamata e jelenségeket megelőzi és nem tárgya a leírásnak. a feltámasztásnál senki sem volt jelen a kánon szerint, és a későbbi megjelenések nem a tágabb nyilvánosságnak szóltak, hanem a Jézus kíséretéhez tartozó néhány nőre és tanítványnak.
„Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.''
Ezzel fejeződik be Márk evangélium bővítetlen korai kézirata. Ez pedig nem ,,húsvéti'' örömöt vált ki, hanem ,,félelmet és szorongást''. Évszázadokon keresztül a katolikus templomokban Húsvét ünnepén a szertartásokon ezt az utolsó mondatot, egyszerűen nem olvasták fel, mert nem illett a húsvéti örömhöz. Az egyetlen név, amelyet az evangéliumok egyaránt áthagyományoznak, a magdalai Mária. A János evangélium szerint is elsőre ő az, aki kiment a sírhoz. Máriáról, a Jézus anyjáról a szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem mondanak, sem a kereszt alatti jelenetben, sem a feltámasztás történeteiben. Az a húsvéti hit, amely az egész Jézus-hagyományt a kereszténységen belül meghatározta, magától értetődően meghatározza a húsvétról szóló tudósításokat is – ez eleve akadályozza a történelmi tényfeltárás lehetőségét. Módszertanilag viszont nincs más út. A Húsvét üzenetére tehát nem elszigetelten önmagában, hanem a sokszoros fejlődésen és bonyolódáson átment húsvéti történetek alapján lehet csupán rákérdezni, ha azokban fel szeretnénk fedezni az eredeti Húsvét üzenetét. A húsvéti tudósítások pontos elemzése valóban feloldhatatlan meg nem egyezéseket és ellentmondásokat mutat a hagyományban. Persze újra és újra megkísérelték, hogy összhangot teremtő kombinációk segítségével megalkossák az egységes hagyományt.
Az egyöntetűség hiányzik:
1. a megjelenés az érintett személyek tekintetében: Péter, a magdalai Mária és a másik Mária, a tanítványok, az apostolok, a Tizenkettő, az emmauszi tanítványok, 500 testvér, Jakab, Pál;
2. az események helyszíne tekintetében: Galilea (egy hegy ott, a Tibériás tó) vagy Jeruzsálem (Jézus sírjánál, valami gyülekezési helyen);
3. az események lezajlása tekintetében. Húsvét vasárnap reggelén és estéjén, nyolc nappal és negyven nappal később. Az összhang megteremtése mindenütt lehetetlennek bizonyul, ha az ember nem hajlandó megalkudni a szövegek megváltoztatásával és a különbségek jelentéktelenné tételével. Az ősegyházban nyilvánvalóan nem is akartak egységes sémát, megvoltak az evangéliumok alapos harmóniája nélkül, sőt egyáltalán nem volt igényük az egyöntetűségre. Hogy az újszövetségi szerzők semmiféle teljesség, meghatározott sorrend, sem a különböző tudósítások történeti-kritikai felülvizsgálata iránt egyáltalán nem mutattak érdeklődést, világossá teszi, hogy az egyes elbeszéléseknél mennyire különböző dolgok állnak az előtérben. Márk bővítésében a tanítványok elhívása és elküldése; Lukácsnál és Jánosnál egyre inkább az, hogy a Feltámasztott valóban azonos a Húsvét előtti Jézussal. A hagyományanyag bővítő alakításának ezt a tendenciáját az evangéliumokban nem szabad elhallgatni. Az értelmezés számára fontos: Márk evangéliuma mint legidősebb még megdöbbentően szűkszavú. A két Márk utáni evangélium azonban, Máté és Lukács - részben hitvédelmi okok miatt - jelentős változtatásokat és bővítéseket mutatnak. Mindezt a laikus is észreveheti.
Máténál új dolog: először a földrengés; aztán a sírőrség története, valamint az angyal és Jézus megbízatásának végrehajtása, hogy menjenek Galileába; végül a megjelenés a ,,Tizenegy előtt a galileai hegyen, ahol missziós és keresztelési parancsot ad.
Lukácsnál viszont törli a megbízatást, hogy menjenek Galileába. Elhallgatja a galileai megjelenést, és az egész húsvéti eseményanyagot helyileg és időben a számára teológiailag és egyházi szempontból döntő fontosságú egyházi központra, Jeruzsálemre összpontosítja. Ő hozzáfűzi még: az emmauszi tanítványok elbeszélését, a Tizenegy előtti megjelenést, Jeruzsálemben egy rövid búcsúbeszédet és egy rövid tudósítást Jézus mennybemeneteléről, amely egyedül Lukácsnál található, és amit aztán ismét felvesz a lukácsi Apostolok Cselekedeteibe, és ott jelentősen kibővíti.
Márknál egy fiatalember jelenik meg, Máténál egy angyal jelenik meg, Lukácsnál és Jánosnál kettő angyal.
János evangéliuma, amit 100 körül írtak le, minden lukácsi érintkezési pontja mellett szintén tartalmaz új elemeket. A beszélgetés magdalai Máriával, Péter és a meg nem nevezett szeretett tanítvány versenyfutása a sírhoz, a húsvétesti összejövetel a jeruzsálemi teremben a Szentlélek közlésével, a hitetlen Tamás története az itt kifejtett kételkedés motívumával.
Később hozzáfűzték még, utófejezetként a Genezáret tó melletti megjelenést a csodálatos halfogással és Péter külön feladatával a nyáj legeltetését illetően. Egészében véve ez a Húsvét hagyományának rendkívül összetett fejlődését mutatja! Azonban kiolvasható belőle: a húsvéthit Galieában keletkezhetett, ahol Jézus követői a menekülés után ismét összegyűltek, hogy aztán Jeruzsálembe húzódjanak fel az Emberfia „újra”jövetelét várva. A Húsvét üzenetének többszörös bővítései, és alakításai, Márknál 8 vers és Jánosnál 54 vers olyan, amely a leírt forrásviszonyok következtében eleve nem tarthat igényt történetiségre, hanem messzemenően legenda-jellegű. A tudósítások különbözőségét a közösségek, a hagyományt átadók és szerkesztők különbözősége és teológiai sajátosságai magyarázzák.
A húsvéti történetek tartalmai Jézus új életének valóságát és védelmét akarják szolgálni. Az eredeti Húsvét üzenete nem a húsvéti történetek itt leírt részleteivel azonos! Húsvét valóságában csak akkor lehet hinni, ha nem szó szerint kellene igaznak tartanunk az összes különböző történeteket. Hogy ezt még világosabban lássuk, vissza kell nyúlnunk a legidősebb feltámasztási tanúságtételre. A legidősebb húsvéti tanúságtétel nem az evangéliumokban található. A páli levelekben van, amelyek egy egész generációval idősebbek a legkorábbi Márk-evangéliumnál is. Ugyanis 55/56-ban írt Pál apostol a kis-ázsiai Efezusból az általa alapított közösségnek Korinthusba. I. Kor. 15 fejezetben van a legidősebb húsvéti tanúságtétel. A tanúságtétel a 35 és 45 közötti évekből való, amikor Pál misszionárius lett. Pál leírja feltámasztás tanúinak a kortársak számára ellenőrizhető listáját, akiknek a Jézus ,,megmutatta magát'', akiknek ,,megjelent'' és ,,kinyilatkoztatta magát'', akikkel - bármi módon is - találkozott, és akiknek a többsége az 55/56-os években életben volt és meg lehetett kérdezni őket. Ez a szöveg így hangzik: ,,Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, és eltemették. Harmadnap feltámaszttatott ismét az Írás szerint, és megjelent Péternek, majd a Tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg; ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy ,,elvetéltnek'', megjelent nekem is.'' Jól látható, hogy mind a bűnökért való meghalás, mind a feltámadás, az írás szerint történt, vagyis másképpen nem történhetett, csak amint az meg volt írva előre. A hit szerint legalább is. Itt is meg lehet határozni az eltéréseket a kánoni evangéliumi elbeszélésekhez képest. Eltérések: Az evangélisták elbeszélései bő lére eresztett legendaszerű kiszínezések. Pál tanúsága ismeretközlő jellegű, és szűkszavú. Az evangélisták a hangsúlyt tesznek az üres sírra. Ezzel szemben Pál egyáltalán nem tesz említést az üres sírról. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus mint élő találkozott tanítványaival. Nem az üres sír, hanem a ,,megjelenések'' és ,,kinyilatkoztatások'' révén jutottak el Jézus tanítványai ahhoz, hogy higgyenek a feltámasztásában az örök életre. Ezért a vita az üres sírról hamis vita. Önmagában véve egy üres sír még nem bizonyítja a feltámasztást! Több eset miatt is lehet üres a sír: a tanítványok csalnak, a hullát ellopták, tetszhalál. Azt, hogy feltámadt, az üres sír előzetes jelzése nélkül is el lehet mondani.
A ,,feltámadt harmadnapon'' kiegészítés nem történelmi, hanem teológiai adat: ,,három'' képletes jelentőségű szám pl: Jónás próféta három napig volt a hal gyomrában. Ha Isten téren és időn túli örök életébe be lehet menni, úgy ez az életforma a történelmi kutatás eszközeivel és módszereivel nem írható le. A feltámasztás a természeti törvényeket áttörő, a világon belüli csodatettet jelent. A történész csak Jézus haláláig és a tanítványok hitéig képes előrehatolni, e két eseményig. Magát a feltámasztást azonban, ami nem nyilvános esemény nem lehet objektívvé tenni. A feltámadást kizárólag csak hittel lehet megragadni. Ha a feltámasztás valami teljesen új létmódra vonatkozik, az öröklét egészen más dimenziójára, akkor csak képletesen lehet körülírni. Rudolf Bultmann szerint ,,Jézus feltámadt az igehirdetésbe.” A kérdés: Jézus nem az által él-e, hogy hirdetik, vagy azért hirdetik, mert él? E megjegyzések után feltehető a kérdés: Mi a húsvéti üzenet lényege? Az írás felhasználása, amire Pál utalhat: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Zsolt.16:10 Valamint Jónás, és cethal, ami meg is jelenik az evangéliumokban: „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” Máté 12:41 A húsvéti hit a kereszténység keletkezésének rejtélye. A kereszténység, amennyiben az a názáreti Jézus mint élő, hatékony Krisztus megvallását jelenti, a Húsvéttal kezdődik. A húsvéti hit előkészítése már a zsidósághan elkezdődött, a perzsák korában, a babiloni fogság után. Ez az apokaliptikus háttérrel rendelkező zsidó hit az egész Újszövetséget átható magától értetődő előfeltevés. Pál számára lehetetlen szétválasztani Jézus feltámasztását, és az általános feltámasztás reménységét. A feltámadásnál nem egyértelmű például, hogy testben vagy lélekben történik. Minden viselkedési mód rendelkezik olyan vonásokkal, amelyeket korábban testiekre és lelkiekre választottak szét. Az ilyen szétválasztás azonban mesterséges. Persze még ma is beszélhetünk ,,lélek''-ről, például negatív formában –lelketlen; vagy régiesen -500 ,,lelkes'' falu; költőileg is -,,a nép lelke''. A ,,lélekről'' mondott beszéd gyakran jól mutatja azt az állapotot, amelyben van az ember és a világ. Ha itt a képletesen különválasztjuk a tárgyszerűtől, el lehet kerülni a félreértéseket. Mire gondol az Újszövetség, amikor az ,,örök életről'' beszél? Nem visszatérés ebbe a téridős életbe. Jézus feltámasztását az ószövetség halott- támasztásaival sem szabad összekeverni. Sem a Jézusi halott támasztásokkal. Jézusnál három esetben - Jairus lányai, az ifjú, Lázár, teljes mértékben eltekintve az ilyen legendás tudósítások történeti hitelreméltóságától (Márk és a többi evangélisták megdöbbentő módon semmit sem tudnak Lázár szenzációs halott-támasztásáról Jeruzsálemi kapta előtt). Jézus feltámasztásánál éppen nem egy hulla átmeneti felélesztésére gondolnak. Jézus - magánál Lukácsnál is - nem egyszerűen a biológiai-földi életbe tért vissza, hogy aztán a többi halálból feltámasztotthoz hasonlóan végül újra meghaljon. Jézus feltámadásánál a halál határozott legyőzéséről van, szó és nem csupán átmeneti újraélesztésről. Jézus a ,,mennyei'' életbe ment be: Isten életébe, amelynek leírásához az Újszövetség többfajta megfogalmazást használ.. Az örökkévalóságot nem határozza meg az előtt és után. Ez inkább egy teret és időt szétrobbantó új életet jelent Isten láthatatlan, múlhatatlan felfoghatatlan tartományában. Nem egyszerűen vég nélküli ,,tovább'', azaz továbbélés, továbbcsinálás továbbmenés, hanem ,,végérvényesen'' új: új ember és új világ. Új jövő, de nem a mi terünkben és időnkben. Nem ,,itt'' és ,,most'' ebben a ,,világban'', mint a csupán klinikai halálból visszatérteké. Hanem a halálból az életbe, a láthatóból a láthatatlanba, a halandóság sötétségéből Isten örök fényébe. Nem önkényes beavatkozás a természet törvényei ellen, hanem az újrakezdés ott, ahol a természet a maga törvényei alapján végéhez érkezett. Különbség van a feltámadásba vetett hit, és a feltámadásba vetett remény közt is, ám bármelyik jellemző az emberre, ha ezek egyike jellemző, akkor az azt jelenti, hogy a lelke mélyén az ember elutasítja a halált, és őszintén vágyik az igazságosságra. Ez azt is jelenti, hogy a feltámasztás-feltámadás reményéből eredő tiltakozás a halál ellen egyben tiltakozás az olyan társadalom ellen is, amelyben e reménység nélküli halállal visszaélnek igazságtalan struktúrák fenntartása érdekében. Mert ölni nem csak fegyverrel lehet, hanem agyondolgoztatással, vagy éppen munkanélküliséggel, meg nem gyógyítással, rossz életkörülmények teremtésével öngyilkosságba hajszolással is. Itt nem az alá- és fölérendeltséget önmagában kérdőjelezzük meg, hanem az uralkodást és szolgaságot, amely viszony mindkettő, az úr és a szolga számára is halálos hatású. A feltámasztásba vetett reménység, a feltámadás a halottakból itt egy a halállal megjelölt társadalom kritikájává válik, amelyben az ,,urak'' - nagyok és kicsinyek, világiak és klerikusok - büntetlenül kizsákmányolhatják ,,szolgáikat''. Azért büntetlenül, mert ők ezen a földön magukat teszik meg tekintélynek, szabálynak, igazságnak, úgy hogy számukra ténylegesen nem létezik az igazságosságnak semmilyen magasabb fellebbezési helye.
Utolsó kommentek