A sokarcú Biblia

A kánon kialakulásának okai

A kanonizációnak több oka is volt:

A, - dogmatikai ok: Markion. (róla bővebben később) 140, Róma, Markion tanítása, az hogy el kell vetni az Ószövetséget, ezek kívül az Újszövetség is sokkal rövidebb Markion szerint, például csak Lukács evangéliuma és Pál tíz levele szerepel benne. A sok követője miatt az egyházatyák nyilvánosságra hozták ellenkánonjukat, amelyekből vitába lehetett szállni bárkinek Markion követőivel, és amelyeket egyetemesen elfogadottnak állítottak be.

B,- egyházi ok: a keleti egyházközségekben olyan könyvek terjedtek el és lettek elfogadottak, amelyeket a nyugati egyházatyák szerint nem építőek és tartalmuk kétséges, ezeket terjedését meg akarták fékezni. (nem csupán apokrifek, hanem pszeudoepigráf iratok is).

C, - világi ok: 303-ban Diocletianus keresztényüldözése részeként a kanonikus iratokat be kellett szolgáltatni, és el kellett égetni, a keresztények számára ez Isten tagadása volt, ezért a kevésbé értékes irományokkal próbálták meg becsapni a római hatóságokat, ez szintén elősegítette a kanonizációt, hiszen azok az iratok maradtak meg, amelyek elrejtéséről gondoskodtak, amelyek később kanoniázálásra kerültek. Végül is Konstatin császár adta meg a végső lökést, aki a Római birodalom egységesítésének a lehetőségét látta meg a kereszténységben, amit nem voltak képesek hatalmi eszközökkel kiirtani.

D,- A kanonizálás legfőbb oka az egyházon belüli egység és rend megteremtésének a vágya.

A kánon kialakulásának története azért fontos, mert vizsgálata által nyilvánvalóvá válik, hogy emberek készítették a Bibliákat, és Isten ihlette vagy sugallta, de nem szó szerint az egészet.

A kánon szó eredete: A héber qaneh = nád szóból ered. A nádat mérésre is használták (mérőnád), ekkor már a szó mértéket, szabványt, szabályt is jelentett. Az újszövetség is e szerint az értelmezés szerint használja, egy példa: Gal. 6: 16. A 200-as évek végéig Origenész hatására enyhén változik a szó jelentése: a szabály helyett- alapelveket jelent a hit és az élet számára, tehát bővül a jelentéstartalma. Origenésznél már megjelenik konkrétan az Írásokra vonatkoztatva a kifejezés. A 300-as évek végére, Athanasius idejében a jelentéstartalom eléri azt a szintet, amit a mai napig érthetnek alatta: - olyan könyvek listája, amelyeknek isteni tekintélyük van, és ihletés útján keletkeztek. Mitől függött az, hogy kánoni-e egy tekercs? Aktív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha tekintélyesnek elfogadott, mértékadó. Passzív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha megfelel annak a mértéknek, amely meghatározza, hogy egy könyv ihletett-e és ez által van tekintélye. Az aktív és a passzív jelentéstartalom nem mindig esett egybe. A zsinatok hivatalos tekintéllyel azokat a könyveket ruházták fel isteni ihletéssel, amelyeknek már volt tekintélyük és néhány olyat is, amelyeknek kevésbé volt tekintélyük. Az egyik fontos kérdés, hogy ha Isten ihletése nyilvánvaló volt, akkor miért volt szükség szigorú kritériumokat alkotni a „nyilvánvalóságról”? A Jásár könyve (Józs. 10: 13) vagy Az Úr harcainak könyve (IV. Móz. 21: 14) nem került bele a héber kánonba bizonyítja, hogy nem az irat keletkezésének az idejétől, korától függött a bekerülése. A héber kánon több száz évig készült, lehetetlen pontosan megmondani, hogy kik, mikor és milyen változtatásokat végeztek rajta. Az bizonyos, hogy nem a héber nyelvezet dönti el, hogy egy izraeli irat kánoni-e vagy sem, hiszen, Ezsdrás (4: 6-8, 18; 7: 12-16), Dániel (2: 4-7: 28) és Jeremiás tekercseknek bizonyos részei arám nyelvezetűek, és vannak, viszont oly héber nyelvezetű tekercsek, amelyek nem kerültek bele a kánonba. A héber és az arám nyelvezet között nyelvjárásbeli különbség van, a héber északnyugat sémi (akárcsak az ugariti /Ras-Samra/ vagy a moábita és a föníciai /Mésa-kő/), az arám pedig észak sémi (akárcsak az aromita/emoreus). Ezen kívül dél sémi az arab és az etióp és kelet sémi az akkád, amit a babiloni birodalomban is használtak.

A kanonikusság kritériumai

1. Prófétai, apostoli jelleg

2. Tekintély ismérve (kezdetben csak ez számított)

3. Szellemi erő

4. Történeti (és dogmatikai) pontosság

5. A tekercs első fogadtatása

A formatörténeti módszer

A formatörténet megalapozói H. Gunkel és H. Gressmann (1920) voltak. Ők is állították ugyan a későbbi összeállítást, ám tagadták a rögzített írásból való összeállítást, és azt mondták, hogy szóbeli hagyományozódásra vezethetők vissza az iratok. Ezért az irodalmi műfajukat kell megvizsgálni és azt, hogy milyen életkörülményeket tükröznek. Segédeszközük a vallástörténeti kutatás, amely régi, zsidókkal szomszédos népekre is kiterjedt (Egyiptomra és Mezopotámiára). Ezt a módszert nagyszerűen bemutatja a Haag lexicon, amely interneten keresztül is elérhető, a következőket mondja: A formatörténeti módszer segítségével lehet megkülönböztetni az irodalmi műfajoknak vagy irodalmi formáknak (pl. himnusz, sirató, hasonlat) azon jelentős részét, amelyekből a Biblia összetevődik. A formatörténeti módszer első feladata részletkutatások végzése annak megállapítására, hogy a Biblia könyveiben előforduló irodalmi formák milyen jellegűek és terjedelműek. Ezután következik azoknak az irodalmi törvényszerűségeknek a számbavétele, amelyek minden irodalmi formában föllelhetők; azoknak a társadalmi, művelődési és vallási viszonyoknak a földerítése, amelyek hatására a megállapított irodalmi formák létrejöttek, illetve amelyekbe beágyazódtak ("Sitz im Leben" – lét-elem). Természetesen a különféle irodalmi formák esetleges fejlődésével is számolni kell, és a Bibliában előforduló irodalmi formákat össze kell vetni a különféle egyéb, mindenekelőtt a K-i irodalomból ismert formákkal; meg kell kísérelni annak a sokszor bonyolult folyamatnak a rekonstruálását is, amely végbemehetett, míg egy-egy anyag irodalmi formát öltött. A formatörténeti módszer Németországban bontakozott ki. A formatörténet műszót első ízben M. Dibelius alkalmazta. A zsoltárokat elsőként H. Gunkel vizsgálta formatörténeti módszerrel. A kérdéskör kitűnő összefoglalását O. Eissfeldtnek köszönhetjük (Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 1964). Az Új Szövetségre először M. Dibelius alkalmazta. A formatörténeti módszer az irodalomkritika képviselőivel szemben bebizonyította, hogy a Biblia szerzőinek stílusát nem annyira a személyiségük határozta meg, hanem sokkal inkább azok a megszokott sztereotip formák, amelyek az akkori irodalomban általánosak voltak. Ezek ismerete elengedhetetlen a hiteles bibliamagyarázathoz. Csak akkor lehet biztonsággal megállapítani, hogy a Biblia szerzői milyen céllal, szándékkal írták könyveiket, ha szavaikat a korabeli irodalmi nézetek és szokások tükrében vizsgáljuk. Nem kétséges: az ev.-kritika terén a formatörténeti módszer az ellenkező végletbe esett; szinte teljesen kikapcsolta a szerzők irodalmi szerepét, egyéniségét s az evangéliumok keletkezését egyedül az őskeresztény közösségre vezette vissza. Ezek az antióchiai vagy jeruzsálemi közösségek szolgáltatták - úgymond - az evangélistáknak az anyagot, azokat a legkisebb irodalmi egységeket, amelyekben a hitük megfogalmazódott; az evangélisták csupán ennek az anyagnak időrendbe szedésére, helyrajzi keretbe foglalására szorítkoztak. "Az eredetit mindig az egyes történetek képviselik, a különféle mondások, nem pedig az összekötő szöveg, az átvezetések vagy az összefoglaló megjegyzések" (M. Dibelius). Ezen túlmenően: nem csupán az összekötő szöveg, a keret lehet csaknem értéktelen, hanem maga az anyag, a történet sem tükrözi mindig hitelesen a lezajlott eseményt, legalábbis a keletkezésében szerepet játszott szándék nem ez volt. Mindamellett: hogy a katolikus exegézis jó ideig tartózkodó volt a formatörténeti módszerrel szemben, az a formatörténeti módszer helytelen alkalmazásával függ össze, a formatörténeti módszernek magának azonban nem róható föl. A Divino afflante Spiritu enciklika is kiemeli az irodalmi formák szem előtt tartásának fontosságát, különösen a történeti jellegű részekben, és arra ösztönzi a katolikus exegétákat, vizsgálják meg, hogy az a beszéd mód vagy irodalmi műfaj, amelyet a szent szerző használt, mit jelent a helyes és megfelelő értelmezés szempontjából, és arra inti a katolikus exegétát: győződjön meg róla, hogy ennek elhanyagolása kárára válik a katolikus exegézisnek. A pápai Biblikus Bizottság irányelveiben (De historica Evangeliorum veritate, 1964. ápr. 21.) a formatörténeti módszer elfogadható elemeit megfelelően méltatta, és az evangéliumok keletkezésében a kérügma szerepe külön hangsúlyt kapott, s ez a magyarázat a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum c. dogmatikai konstitúciójába is belekerült. Azok az irányzatok, például a gnoszticizmus, vagy arianizmus, amik a hatalmi egyház politikájával nem voltak kiegyeztethetőek eltörlése kárhoztattak, az irataikkal együtt.

Paleográfia: (Nyelv: görög a. m. régi irás), az ókori kéziratok és más írott emlékek megfejtésének tudománya, mely azokon az ismertető jeleken alapszik, melyek az írás egyes korszakait egymástól megkülönböztetik. Tágabb értelemben kiterjedt mindenféle írott emlékre, szűkebb értelemben azokra az időkre, melyekkel a filológus foglalkozik, míg a többi idők okmányainak megfejtése az oklevéltan (diplomatika) hatáskörébe tartozik. A filológus (ide értve nemcsak a klasszikus nyelvekkel foglalkozót, hanem a hieroglifok és ékiratok nyomán a hieratikus és demotikus papiruszokat és khaldeus-arameus emlékeket kutatót is) ritkán kényszerül a XV. sz.-belinél újabb okmányokkal foglalkozni, ez a tér a történész és modern filológus (germanista, romantista, szlavista) tere. Így aztán a Paleográfiának a XV. századtól visszamenő korok emlékei maradnak, még pedig tekintettel arra, hogy a kemény anyagba (kő, érctábla) vésetteket egy más tudományág, az epigrafika (l. o.) foglalja le, azok az emlékek, melyek tintával vagy más alkalmas folyadékkal vannak puha alapra (papirusz, pergamen) írva. A viasztáblákat, melyek a kő és hártya között mintegy a középúton vannak, szintén az utóbbi csoporthoz sorolják. A P. mint tudomány a XVII. sz. végén és a XVIII. sz. kezdetén Mabillon és Montfaucon tudós bencések kutatásaival kezdődik, akik még együttesen gyakorolják azt a diplomatikával, mely azóta külön vált. Forrás: Pallas Nagylexikon

A keresztény kopt korszakban Akhmim Khmin vagy Shmin néven volt ismeretes. Igen korán és igen sok kolostor épült a térségben. A Shenouda hagyomány szerint Athribis szerzetes élt Akhmim közelében (348-466) Nesztoriosz a száműzetésben élő konstantinápolyi ex-pátriárka is a térségben hunyt el. Arius, barátja Pakhomiosz épített három kolostort a városban. Jelentős régészeti leletek, és keresztény iratok kerültek elő az Akhmimi ásatások során, számos keresztény kézirat, és töredékek pl: Énók könyve, Péter evangéliuma, és az Apokalipszis Péter szerint, az Efézusi tanács törvényei is.
Oxürünkhosz Észak-Afrikában, a Líbiai-sivatag szélén épült város, itt készült a világ első kimutatható végrendelete.

A Máté evangélium nem a történésekkel egy időben, hanem jóval utána íródott (lásd: Mt. 27:7-8, Mt. 28:15). Annak ellenére, hogy József és családja, valamint Mária és családja zsidó vallásúak voltak, mégsem tartották tiszteletben sem Mózest, sem a törvényeket, magyarán törvényszegést követtek el, mikor kitűnt Mária terhessége (lásd: V. Mózes 22:23-24). Amennyiben Jézus foganása isteni szűznemzés volt, mint Isten első csodája Jézus életében, akkor Isten második csodájának a városkapunál levő bírósági tárgyalás pozitív kimenetelű eredményének kellett volna lennie, ha komolyan vesszük, hogy az Ószövetségi házassági törvényeket is Isten adta. 

A közhiedelemmel ellentétben a Máté evangéliuma nem ír három királyról, csupán bölcsek érkezését említi, sem a számuk nincsen meghatározva, sem pedig az nincsen leírva, hogy királyok volnának.

Nomos – törvény, nomizmus – törvényeskedés, a törvény túlzott hangsúlyozása
Szaparatizmus: Elkülönülés, különválás elve.

Szándékos változtatások:

- Apcsel. 8: 37 (dogma bevevése)

„Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia.”

- 1Jn. 5: 7 (dogma bevevése)

„Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy.”

A Károli féle Bibliában így található ez a szakasz. A katolikus Békés-Dalos féle kiadásban, már zárójelben van az adott szakasz és a lábjegyzetben olvasható, hogy a görög szövegekben nem volt benne ez a rész csak a 6. században került hozzá magyarázatként és ezt követően került bele a Vulgatába. Neve: Comma Joanneum). A református és az Új világ fordításban (Ez a Jehova tanúi által készített bibliafordítás) nincs benne.

A szent hármasság kimutatható betoldása a Jelenések könyvében:

- Jel. 1: 11 „Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó” (dogmaigazolás betevése) A Jel 1: 8 –ban az Atya nyilatkozik meg, mint alfa és omega. A Jel. 1: 17-ben Jézus nyilatkozik meg, mint első és utolsó. A Jel. 1: 11-ben a kettőt közé tesz egyenlőséget a betoldás, hogy a szenthármasságot erősítse, holott az nem szerepelt a régi iratokban. A Károli-ban szerepel még a beletoldás, a Békés – Dalos féle bibliában már nincsen benne. Az új világ fordításban szintén nincsen benne.

A szándékosságból eredő változtatásokról: a, Megváltozott a szövegek nyelvtani formája (ez a különböző fordítások és a nyelvek fejlődésének elmaradhatatlan következménye), b, Betűzésbeli változások (kis-nagy betűk jelölése, szerkezeti versbeosztás), c, Lekcionáriumok beolvasztása a szövegbe. A legsúlyosabb hibák a lekcionáriumok beemelése: Példa: Mt. 6: 13 (liturgia bevevése) „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!” A legősibb („eredeti”) szöveg helyreállítása érekében, elsősorban a szöveg-szerkezetet kell rendszerezni, vizsgálni. A vizsgálatok eredményeképpen csoportok jönnek létre, amelyeket ismételt összehasonlítás után vissza lehet vezetni egy őstípusra. Ez a szövegkritika lényege. Az a kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban, hogy „az eredeti görög szerint” egész biztosan nem helyes, mivel Jézus eredetileg az arám nyelvet használta. A helyes kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban: a legrégebbi kéziratok tanúsága szerint, mivel a koiné görög szövegek fordításból, másolásból származnak. A legrégebbi ránk maradt kézirat egy töredék János evangéliumából i.sz. 110 körül keletkezhetett p52-es jelzésű Papyrus Rylands. Egyiptomban találta meg Bernard P. Grenfell 1920-ban, mégis 1934-ig nem ismertették, ekkor ismertette C.H. Roberts. Roberts állította a korai keletkezését a stílus alapján, ha töredék valóban a második század első felére tehető, akkor ez azt jelenti, hogy mind a négy evangélium ismert és elterjedt volt a második század első felében, így akik a János evangéliumát 160 –körülire tették tévedtek. Kár hogy az 1800-as évek nagy formátumú kutatói (Ferdinand Christian Baur professzor és a tübingeni iskola), akik a késői keletkezést tartották nem ismerhették a p 52-t. Mindazonáltal ezzel a Roberts által tartott korai keletkezéssel értett egyet Sir Frederic G. Kenyon, W. Schubart, Sir Harold I. Bell, Adolf Deissmann, Ulrich Wilcken és W.H.P. Hatch is, akik mindannyian kiemelkedő személyiségek a paleográfia terültén. Mindez azt bizonyítja, hogy nem áll rendelkezésünkre eredeti irat, csak másolt, mindazokkal a hibákkal, amelyeket az irat a másolás közben elszenvedett. Amennyiben az eredeti mondanivalót keressük a másolás során keletkezett betoldások kiszűrése a cél. A csoportokba osztásnál figyelembe kel venni a külső és a belső ismertetőjegyeket. A külső ismertetőjegyek: a szövegben található szövegszerkezet kora és földrajzi elterjedtsége. A belső ismertetőjegyek: a szerzők, másolók szokásai (például helyettesítési szokások: nehezet egyszerűbbel, akadozót gördülékenyebbel, rövidebbet a hosszabbal stb.) Ha a másolók helyébe akarjuk képzelni magunkat, akkor próbáljuk meg a legrégebbi Károli bibliát magyarosra átírni. Amikor keresztény tanításokat találunk a szövegekben, holott az irat keletkezési ideje ezt nem indokolná, akkor egyértelműen a később keletkezett tanítások egységes merev szerkezetét lehet felfedezni a szövegösszefüggéseket vizsgálva. Négy nagy csoportbeosztása az elemzőknek: Bizánci, Nyugati, Konstantini, Alexandriai. Maga az Ószövetség sem azonos a zsidóságon belül a pontozásos eltérések miatt, a Szentpétervári kódex (1008) például a babilóniai írástudók által punktált szöveget tartalmazza. A ma rendelkezésünkre álló legpontosabb újszövetségi iratgyűjtemény a Novum Testamentum Graece Eberhard Nestle és Erwin Nestle munkája, akik Tischendorf, Wescott-Hort és B. Weis szövegei együttes vizsgálata alapján új újszövetséget szerkesztettek. A legjobb konkordancia a görög szöveghez a Schmoller Handkonkordanz. A bibliai szövegek vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni a logikát, műfaji elemzést, nyelvi és nyelvtani elemzést, az adott szóhasználat jelentését az adott korban, a szövegösszefüggéseket, a történelmi helyet és helyzetet és a párhuzamokat. Az előbbi felsorolás nélkül is lehetséges egyes részek megragadása helyesen, ám sokkal nagyobb a tévedés lehetősége.

Az eredeti páli levelek: Rómabeliekhez I. és II. Korinthusbeliekhez, Galatákhoz, Filippibeliekhez, I. Thessz., Filemonhoz.

A bibliai szövegek értelmezésének alapelvei szempontok:

1. A szöveg jelentése értelme - mit akar a szerző közölni?

2. Ki a szerző?

3. Kinek ír?

4.Hol?

5. Milyen történelmi háttérből?

6. A szakasz összefüggésben van e az adott fejezettel, vagy külön álló darab?

7. Mettől meddig tart a szöveg, hol kezdődik, és hol végződik?

8. Perikópa része e vagy logion?

9. Vannak-e szövegvariánsok, amelyek befolyásolják a szöveg értelmét, vagy módosítják? Példa: kardot hoztam vagy megoszlást hoztam.

10. A görög szöveg fordítása egyértelmű e, vagy van több fordítási lehetőség is.
11. Van-e gondolatmenete, van-e érvelés a szövegben, logikai kapcsolat?
12. Lehet e többféleképpen tagolni? Példa: bizony mondom neked ma, velem leszel a paradicsomban, vagy bizony mondom neked, ma velem leszel.
13. Vannak e nevek földrajzi helyek a szövegben, mit tudunk róluk.

14. Van-e teológiai mondanivaló?

15. Van-e dogmatikai mondanivaló?

16. Van-e etikai mondanivaló?

Ha a szövegrészlet levélből van, akkor:

1. Köszöntés, ima, fohász, záradék-e?

2. Tartalmaz-e idézetet más műből, mondjuk apokrifből vagy más levélből.

3. Retorikai elem-e, indulatszó, kérdés, felszólítás.

4. Mire irányul a tartalma, mit akar elérni a szerző, például bátorítás, vigasztalás, rendreutasítás, tanítás.

5. Van-e fő üzenet (nem mindig van, főleg Pálnál), ha van milyen érveket hoz fel, lehetnek-e ezek az érvek valóban azoknak szóló lényegi mondanivalók, akiknek szólt? Vagy más forrásból valóak? Példa: a szeretet himnusza illeszkedik e egyáltalán a szöveg környezetébe?

Ha evangélium részlet, akkor:

1. Műfaja micsoda? Elbeszélő leírás, konkrét jézusi mondás, csodatörténet rész, passiotörténet rész, prófécia beteljesedés rész, szerzői szokás, másolói szokás, tudatos szerkesztői változtatás? Például: boldogok, akik éheznek, vagy akik az igazságra éheznek?

2. Kiknek szól a mondás, milyen csoportnak? Hasonlat? Apokaliptika? Látomás?

3. A többi evangéliumban hogy szerepel, eltérések elemzése, miből adódnak, hogyan viszonyul a két forrás elmélethez?

4. Van helyben magyarázat, miért kellett magyarázni, nem ellentétes-e a magyarázat egyéb mondásokkal vagy konkrétan azzal a mondással, amit meg próbál magyarázni?

Érdekességek:
A Codex Syro-Sinaiticus-ban Mt 1,16 lectio variansa így hangzik:

„Jákob nemzette Józsefet, József, Mária férje nemzette Jézust''.

Apcsel:"A 16-ik fejezetben az elbeszélő hirtelen átvált elbeszélésében egyes szám harmadik személyéből az egyes szám első személyére, amely kétségessé teszi azon keresztény álláspont elfogadását, hogy egy személy – Lukács írta volna az Apostolok Cselekedetei című részt is. Lukács az Evangéliuma 24-ik fejezetében világosan megírja, mint szemtanú, hogy a feltámadást követte a jelenések eseménye, majd a mennybemenetel megtörténése, és mindez a csodatétel egy, és ugyanazon a szent napon ment végbe, tehát egy nap alatt. Mégis, az Apostolok Cselekedetikben [1: 13] úgy olvassuk, hogy a mennybemenetel negyven nappal a feltámadás után történt. Lukács apostol talán nem emlékezett pontosan vissza, hogy mit is írt korábban a saját Evangéliumában, de az is lehet, hogy mégsem Lukács írta az Apostolok Cselekedeteit." több elkülönülő szakasz pedig többes sám első személyben íródik meg.

További betoldások:

Példabeszédek 22:17-23:12 ig terjedő szakasza más irodalmi műből került a bibliába.

"Achikár Bölcsessége" bár ez inkább asszir-babiloni gyűjtemény,
ugyanakkor ott vannak az egyiptomi Amenemope bölcsességei is, ami szintén egy gyűjtemény.

Tóbiás könyve – Ahickár regényéből

Lk. 5:32 alapján hozzátettek a Mt. 9:13-hoz, A másolók úgy érezték hiányzik valami: Hívjam a bűnösöket – megtérésre.

Mt. 26:3-Mt 27:41-Főpapok-írástudók.

Mt. 6:4,6 Megfizet neked-nyilván.

A Gal 6: 17-ben Jézus helyett Úr Jézus.

A Márk ev. 16 részének utolsó 12 verse betoldás (erről részletesebben az erről szóló fejezetben).

Dogmatikai szempont még a krisztuson és istenfián kívül: Lk. 2:41 vissza az ő szülei helyett, József és Mária, 2:43, marad a változás- és az ő anyja.

Lk. 2:33 Jézus apja helyett, Józsefet írnak. 2:48 egyszerűen kihagyják, hogy Jézus apja- összeegyeztethetetlen a dogmákkal.

Alapelvek a hitelesség kritikai vizsgálathoz: 1, törekvés a legrégebbi irathoz – az újabbal szemben 2, törekvés a legnehezebb irathoz – a könnyebben olvashatóval szemben 3, törekvés a legrövidebb irathoz – a hosszabb kifejtéssel szemben 4, törekvés a leglogikusabb irathoz 5, törekvés a legelterjedtebb irathoz 6, törekvés a szerző stílusa szóhasználata felé 7, törekvés a dogmatikus előítélettől mentes irathoz.

Erre a korszakra jellemző, hogy az Isten tiszteletét jócselekedetekhez kötik. Példák: „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” Hós. 6: 6 „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” Mik. 6: 6 A prófétai korszakban változó istenkép volt, egyrészt volt a vulkánból üvöltő féltékeny kemény isten, másrészt volt egy könyörületes, magasztos, szerető isten, ám a bosszúállást és az ítélkezést a prófétai időszakban is Isten jellemének tulajdonították olykor. Ézsa. 34: 2 , Ézsa. 40: 1-2. Jellemző még, a véres áldozatoktól való elfordulás. Jer. 7: 22-23, Ézs. 1: 11-17, Mik. 6: 6-8, Ám. 5: 21-26. 3. A harmadik időszakban Áron nemzettségére száll a papság, ez felveti azt a kérdést, hogy Áron mégsem volt kitalált személy. Kritikusok: J. Pederson, (1931), L. Engell (1954) S. Mowinckel „e kör legnevesebb szakembere egyenesen azon a nézeten volt, hogy a sinai hagyomány és vele a Tóra teljes kompozíciója nem a történeti régmúltban, hanem a templomi liturgiában született meg, vizsgálata tehát nem szövegtörténeti, hanem szertartás- és rítustörténeti feladat.” A. Alt „felfogása szerint az ősatyák történetei egy olyan ősi, nomád környezetbe vezetnek vissza, amelyben az Atyák Istene még személytelen törzsi isten, maguk az ősatyák pedig legenda-hősökből lesznek kultuszalapítókká és az őstörténet historikus figuráivá”.

Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman által írt Biblia és Régészet c. könyvében olvashatunk több fontos információt az ószövetségi iratokkal kapcsolatban. Megfigyeléseik közt említik, hogy a biblikus kronológia szerint József i.e. 1620-ban kerül Egyiptomba, de a tevét teherhordásra csak i.e. 1000 körül háziasították a közel keleten. A József története szerint a kereskedők gumival, illatos gyantával és balzsammal kereskedtek. A szöveg szerzői tehát ismerik az arab kereskedelmet, ám ez a kereskedelem az asszír birodalom felügyelete alatt az i.e. VII. században zajlott. Időbeli eltérésnek tehát mindenképpen lennie kell.

M. Noth, G. von Rad. J. Locke (1695) véleménye szerint különbséget kell tenni Jézus lényeges és az apostolok lényegtelen tanításai között. J. Ph. Gabler (1787) bevezeti a mítosz fogalmát a bibliakritikába. G. L. Bauer (1800) alkalmazza a mítoszelméletet az újszövetség esetében is. F. Christian Baur a bibliai racionalizmus képviselője a hegeli dialektikával vizsgálta a zsidó és a pogány-keresztények közötti ellentétre, majd ebből von le következtetéseket, a páli levelek eredetvizsgálatához. Megalapítja a tübingeni iskolát, ahol a különböző újszövetségi könyvek hitelességével és helyes sorrendjével foglalkoznak. David Strauss véleménye szerint Jézus Keresztelő János hatására képzelte magát messiásnak. Tanítványai pedig halála után mitizálták a személyét. W. Wrede (1901) véleménye, hogy Jézus nem tekintette magát messiásnak ezt róla az első őskeresztény gyülekezetek, hintették el, és találták ki. Wellhausen (1905) szerint Jézus egyszerű zsidó tanító volt, aki az „Ember Fia” kifejezést „Én az ember” értelemben használta. A formakritika hagyományegységeket és irodalmi formákat kutat. A különböző közösségek léthelyzetéből és igényeiből szűr le következtetéseket. A vallástörténeti kutatás görög, római, perzsa, és egyiptomi párhuzamokat mutatott ki. A képviselők: R. Reitzenstein, W. Bousser, C. Clemen (1924). A formatörténet kritika jelszava a mitológiátlanítás, Rudolf Bultmann nevéhez fűződik, amely során modern tudományos tényekkel vetik össze az evangéliumokat, például a csodatörténeteket és legendákat, mítoszokat, szenvedéstörténeteket és mindenkori életre való történelmi értéküket határozták meg. A XX. században jelentkezett egy olyan irányzat, melynek törekvése az, hogy az evangéliumok és Jézus személyének az esszénusokkal és qumránnal való összefüggéseit kutassa és megerősítse, ennek képviselője A. Dupont-Sommer (1961). C. H. Dodd (1946) pedig Platón ideatanát mutatta ki a János evangéliumból. A János evangéliummal foglalkozó kutatók megállapították, hogy a János evangélium nem akar Jézus történelmi tudósítása lenni. A szinoptikus evangéliumokban szó szerinti egyezőség is található. Példa: Máté 8: 1-4, Márk 1: 40-45, Lukács 5: 12-16. Az egyezőségekből kiderül, hogy az evangéliumok függő viszonyban vannak egymással. A kérdés: milyen mértékű és milyen jellegű a kölcsönös függőségük egymástól? A kutatási területek határszélei egybemosódnak, valamilyen szinten egymásra épülve és egymást kiegészítve haladnak előre. Öt különböző területet meg lehet különböztetni. Természetesen vannak feltételezések a tények alapján, amelyek valószínűnek látszanak, de nem minden esetben lehet biztosat kijelenteni. Az ősevangélium elmélete szerint: a, G. E. Lessing (1788) és J. G. Eichorn (1812) úgy vélték, hogy a négy evangélium, egy ma már nem létező, nazarénus, arám evangéliumának a feldolgozása. b, F. Schleiermacher (1825) szerint inkább, különböző fajta anyagok gyűjteménye létezett, például csodatörténetek, szenvedéstörténetek Jézus kijelentései és a három evangélium alapjai ezek a gyűjtemények voltak. Mindazonáltal amíg nem kerül elő régebbi irat, addig ez a kutatás megmarad elméleti szinten. A szájhagyomány útja: A II. századra nyúlik vissza. Papias Mátéról elmondja, hogy héber dialektus szerint szedte rendbe az iratokat. Papias és Ireneusz egyházatyák gondolatai alapján J. K. L. Giesler (1818) és B. F. Westcott (1851) úgy vélte, hogy az apostolok prédikációi szóbeli evangéliumok voltak és ezek a többszöri ismétlések nyomán szilárdultak meg, amit az evangélisták rögzítettek, mindegyik a maga módján. A felhasználási módszer képviselői szerint a függőség oka, hogy egy vagy két evangélista használta fel a többi evangéliumot. J. J. Griesbach (1789) elmélete Augustinus gondolatai alapján, hogy Márk használta fel Mátét és Lukácsot, H. G. Jameson (1922) szerint Máté- Márk- Lukács a sorrend, K. Lachmann (1835) úgy vélte Márk- Máté- Lukács a sorrend. Az elmélet nem a felhasználásban van, mert az nyilvánvaló, hanem a sorrendiségben. A forrás elkülönítési módszer szerint létezett egy ős-Márk és Q forrás (Quelle-forrás), amelyből Máté és Lukács különböző módon idézett. Ezt az elméletet erősítette tovább H. J. Holtzmann (1863) és C. H. Weisse (1838) ez az elmélet az ősevangélium és a felhasználási elmélet keveréke. B. H. Streeter az ős-Márk és Q mellé tesz egy M forrást, amelyet egy Jeruzsálemi beszéd-dokumentumnak tart, amiből csak Máté merített, mert csak ő ismerete. Továbbá feltételez egy L forrást. Ez az cezareai tradíció, amely szóban maradt fent, ezt rögzítette Lukács elsőként s ezért ez csak nála, szerepel. A mítosztalanítás következménye, hogy a reális mondanivaló marad meg.

A szövegkritikai alapelvek szerint a kéziratok másolása közben keletkezett változtatások két csoportba sorolhatók: 1. Tévedéshibák útján kerültek bele a szövegbe, 2. Szándékosság útján kerültek bele a szövegbe.

A tévedésből keletkezett hibák négy csoportba oszthatók: a, szemhibák (kihagyás, betűk, vagy szavak megkettőzése, betűk vagy szavak felcserélése) b, fülhibák (félrehallás-félreértés a diktálás során) c, emlékezethibák (szinonim szóval való helyettesítés vagy hasonló szövegrészlet befolyása) d, megítéléshibák (széljegyzetek szövegbevétele). A megítéléshibáknál nem lehet meghúzni a tévedés és a szándékosság közötti éles határvonalat.

Példa Megítéléshibákra:

- János evangéliuma 5: 3/b és 4, (a népi hiedelem bevevése),

„Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt.”

Az újszövetség legrégebbi kézirataiban nincs benne ez a bibliavers. A történet hátterének magyarázataként rakták bele, a bizánci szövegtípusba, azért hogy leírják a tó gyógyító erejének néphiedelmét. A bizánci szövegtípus a negyedik században alakult ki. Nemcsak a józan értelemnek mond ellent ez a vers, hanem a helyes erkölcsi érzéknek is. Mivel teljesen elfogadhatatlan az, hogy Isten angyala kavarta volna fel a vizet, tülekedést idézve elő ezzel a szenvedők között, a csalódásokról nem is beszélve és a keserűségről, amit azok a betegek éreztek, akik nem képesek a versenyben elsőre a vízbe érni. A régi kéziratok összehasonlítása alapján, másolásbeli eltérés és hozzáfűzött magyarázatnak minősül ez a rész. Jézus gyógyító szándékát nem befolyásolja, ám Istent gyalázattal illeti. A magyar Bibliánkba is csak azért került bele, mert a XVI. Századi fordítások az Erasmus által kiadott görög Újszövetség alapján készültek, ami a Bizánci szöveget tartalmazta. Erasmus 1516-ban adta ki a görög fordítású újszövetségét, 1541-környékén Sylvester János készítette az első újszövetségi bibliafordítást Erasmus görögéből magyar nyelvre, magyarázattal kiegészítve. Ezen a téren igen nagy a homály, mivel állítólag Sylvester János eredeti görögből fordított, ami lehetetlen, mert az eredeti szövegek furcsa mód már a második században eltűntek. Így jutunk el oda, hogy Erasmus fordítása, aki a latinnal együtt jelentette meg a görög verzióját, kerülhetett Sylvester Jánoshoz, így fordíthatott görögből. Ezt részletesen kifejti: (Balázs János: Sylvester János és kora. Bp. 1958, 239–260, 420–424) Erasmus nem a Vulgatát fordította görögre, hiszen pont a Vulgata kijavítása miatt fordított! 1590-ben Károli Gáspár bibliája nem új keletű első dolog, sőt nem is egyedül végezte a szerkesztést ő maga írja: ,,Akik ezelőtt valami részt fordítottak az Bibliában, azokat is nem utáltuk meg, hanem megtekintettük.'' Tehát a Károli bibliához már a teljes Sylvester féle Újszövetség rendelkezésre állott. Az első nyomtatott bibliaszövegek a bizánci szövegből készültek, sajnos jellemzője, hogy ugyanazon szövegek több variációit egybemosta. Az úgynevezett „textus receptus” ilyen, a mindenki által elfogadott szöveggé válik, háttérbe szorítva több száz évig a szír és az alexandriai szövegeket. A leginkább bizánci hagyományt őrző pergamen a Tetraeuangelion. Az alexandriai szöveg a Vaticanus Kódexben és a Sinaiticus Kódexben bukkan fel, ám ezek már úgynevezett „semleges szövegek”, hiszen a negyedik századból való, szerkesztett szövegek. A szövegcsoportok között vannak köztes szövegek, amelyek átmenetet tartalmaznak a keleten és a nyugaton elterjedt variációk között. A szövegeket típusokra osztani segített földrajzi keletkezésük, a keletkezésük időpontja. Az eredeti szöveg helyreállításához segítséget nyújtanak a másolatok, a másolatokban szereplő eltérések. A másolói beavatkozások indítékait sok esetben meg lehet határozni, hiszen beszélhetünk gondatlan és gondos másolókról, a gondos másolók a szöveg tartalmát is figyelték és kiegészítéseket végeztek az adott kor vallási hiedelmeinek aktualizálása végett. A gondatlan másolók, tartalmilag nem kapcsolódtak a szövegekhez ezért itt viszont a hibák lehetőségének van nagyobb aránya az eltérésekben. A Nestle Aland, és a Greek New Testament tartalmazza a kutatók által leghitelesebbnek minősített szöveget. Az eredetiségre törekvéskor több szempontot vettek figyelembe, minél régebbi annál hitelesebb, minél gyakrabban fordul elő, annál hitelesebb, figyelembe véve a keletkezés és leszármazás szempontjait. Minél rövidebb annál hitelesebb, hiszen a másolás tevékenységére csakúgy, mint a szóbeli áthagyományozódásra a bővítés törvényszerűsége jellemző. Ha egy szakasz nehezen érthető szintén eredetibb, mint az időközben érthetővé tett szakasz, ha a párhuzamos részektől eltér szintén eredetibb, mivel a későbbi szerkesztés összefüggéseiben törekedett a harmonikusságra. Lukács egyértelműen felhasználta a Márk evangélium felét. Majd a nem Márktól származó szakaszokat beleillesztette több esetben. Az erről szóló elemzést Kocsis Imre kifejti bevezetés tudományában, amely az interneten is megtalálható. Egy példa a szövegkritikai helyességre való törekvésre, a szír szöveg helyességére: Grüll Tibor.

„Sokkal nagyobb értelmezési problémát okoz egy másik közismert, „tevés” példázat: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” A keresztény igehirdetők az elmúlt századokban változatos módszerekkel próbálták megmagyarázni, hogy mi köze a tevének a „tű fokához”, ahhoz a picinyke lyukhoz, amelybe a cérnát szokás fűzni. A legismertebb ilyen magyarázkodás szerint Jeruzsálemnek volt egy „Tűfok” nevű kapuja, amelyen keresztül mindössze egyetlen gyalogos, teher nélkül volt képes magát átpréselni. Ezzel a tetszetős magyarázattal csak egy a gond: Jeruzsálemnek soha nem volt ilyen kapuja. Ehelyett értelmesnek tűnik az a megoldás, amely azzal magyarázza a példázat eredetét, hogy az arámiban a gamla nemcsak tevét, hanem kötelet is jelentett. Így a mondás eredetileg így hangzott: „Könnyebb a kötélnek a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt a verziót Máté evangéliumának IV. századi szír fordítása is alátámasztja.”

Az MS 700 a XI. századból való kódex, amely az evangéliumokat tartalmazza, 2724 esetben tér el a textus receptus-tól és 270 saját szövegváltozatot tartalmaz, Például: „Jöjjön el a te szent lelked és tisztítson meg bennünket”. Markionnál is ez a szöveg volt az elfogadott.

A gig a világ legnagyobb kézirata Codex Gigas lapjai 92-szer 25 cm-esek, cseh bencések készítették, érdekessége, hogy a latin nyelvű teljes bibliai szövegen kívül Josephus Flavius A zsidók története című írását is tartalmazza és Sevilliai Izidor 20 részes enciklopédiáját. Ördögbibliának is nevezik, mivel a 290. lapon egy rikító színekkel ábrázolt karmos, villásnyelvű alak van belefestve, a hagyomány szerint, azért mert magát a Bibliát az azt készítő szerzetes az ördög segítségül hívásával készítette.

A boh a bohairi (kopt) fordítás a IV. századból való, ez nem tartalmazza a Jn. 5:3 b-4-et, és a Jn. 7:53-8:11 sincsen benne, a szöveg az alexandriai szövegformával mutat rokonságot.

A Goth a 4. században készült fordítás görögről, készítője Ulfilas a gótok apostola, érdekessége, hogy az addig csak beszélt gót nyelv ennek köszönheti írásbeliségét, ugyanis Ulfilas a fordítás érdekében megalkotta a gót ábécét, ez a legkorábbi germán nyelvű irodalmi mű. Ulfilas fordítása a volt korai koiné szövegből készült, amely az i.sz. 350 körüli bizánci iratokra jellemző, a páli levelek fordítása ellenben nyugati ólatin kéziratokból való fordítást mutatnak.
Az Arm az Örmény fordítás legpontosabb korabeli fordítás, az örmények voltak az elsők, akik államilag is felvették a kereszténységet. Tatianosz Diatesszaronjából kimaradnak a családfák.

William Bowyer (1699-1777) nyomdász, kiadott 1763-ban egy olyan újszövetséget, ahol szögletes zárójelben tüntette fel a betoldásokat, Jakob Wettstein tudósra és az addig kiderült kutatásokra alapozva. Az Újszövetségében szögletes zárójelbe került, többek közt a doxológia (Mt. 6:13), a házasságtörő asszonyról szóló perikópa (Jn. 7:53-8:11), a már említett Comma Johanneum 1Jn. 5:7-8, az Apcsel 8:37, 15:34, mivel ezeket a leghitelesebb kéziratok egyike sem tartalmazta.

Hillél, Philón, Melito, Alexandriai Kelemen, Órigenész, voltak az első kritikusok ám az ő kritikájuk a helyes szöveg visszaállítására, vagy a helyesnek vélt magyarázatra vonatkozott, mivel biblikus szemléletük a Bibliát Istentől sugalmazottnak tartotta, s ez korlátozta kritikájuk tartalmi mélységét. A kezdeti bibliakritikát az eretnekek váltották ki a kereszténység részéről, például Kelszosz vagy Marcion, aki gnosztikus, teológiai alapon utasította el az ószövetséget a II. században. Forráselkülönítési szempontból: Ibn Ezra (1167) volt az első kiemelkedő jelentőségű ótestamentumi kritikus, aki kétségbe vonta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, hatására kezdték el a bibliai nyelvek tanulmányozását. A Talmud véleménye az, a mózesi könyvekkel kapcsolatban, hogy az utolsó nyolc sort Jozsué írta.

Irodalmi kritika szempontjából Karlstadt (1520) tagadta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, de nemcsak ezt, hanem elvetette az eucharistiát is, és miképpen Luthert segítette a reformációban, úgy fordult ellene akkor, amikor a megváltástanról kellett vitáznia Lutherrel. Andreas Masius (1574) már azt tartotta, hogy az Ószövetség összes könyvét összeállították, ám egyvalaki dolgozta át, méghozzá Ezsdrás. Masius volt az első, aki arám nyelvtant és szótárt szerkesztett. A humanista vonal a történelmi szövegkörnyezetet kutatta, ennek alapján párhuzamokat találtak a pogány vallásokkal. Ezt képviselte: Hugo de Groot, aki az ószövetség magyarázatai mellett, egyébként a nemzetközi jog megalapítója, John Lightfoot volt az, aki a szamaritánusok mózesi könyveit gondozta és az evangéliumok ellentmondásaival is foglalkozott. Lightfoot kétségbe vonta Jézus születésének dátumát, csak a királyi udvar közbelépése mentette meg az anglikán egyházat attól, hogy a klérus ne törölje a karácsonyt a naptárból. Az angol deisták a humanista vonalat követve elvetették a Biblia ihletettségét. Thomas Hobbes utat nyitott az ateizmus felé, amikor megfogalmazta, hogy az univerzum testi dolog, aminek kiterjedése van, és mivel az univerzum a minden, ezért ami a mindenben nincs benne az nincs is, magyarán tagadta a lélek létezését. Issak de la Peyrére úgy vélte, hogy Ádám csak a választott népek ősatyja, hiszen a teremtés könyvéből úgy tűnik rajta kívül is éltek emberek, nézetei táptalajt adtak az evolucionista elméleteknek. A kezdeti bibliakritikának nagy szerepe volt a bibliai racionalizmus kialakításában. A bibliai racionalizmus a németországi bibliakritika neve, teológusainak nagyobbik része a kereszténység védelméért tette a kritika tárgyává a Bibliát, ám tevékenységük megnyitotta az utat a magasabb szintű kritika felé. Baruch Spinoza 1670-ben a Teológiai-politikai tanulmány című művében Ibn Ezra nyomába lépett, és filológiai módszerekkel az addigi elszórt eredményeket összesítette. Munkája már nem csak a mózesi tekercsekre terjedt ki, hanem a többi ótestamentumi iratra is.

H. B. Witter (1711) volt az első, aki az I. Mózesben két forrást fedezett fel, az Isten nevének a különböző volta, váltakozása okán. Az istennevek: Elohim, Jahve. Az ellenzők zavarosnak találták az elméletét, mivel az istennevek egyformán előfordulnak mindkét forrásban. A zavar oka: az Elohim név a jahvista szövegekben: I. Móz. 3: 1-5, 31: 50, 33: 5. 11, illetve a Jahve név az elohista szövegekben: I. Móz. 21: 33, 22: 11. 14, 28: 17-22. A zavart a későbbi szerkesztők okozták, akik például Ábrahám történetébe jahvista betoldásokat tettek. Ábrahám történetét egyébként, egy mítosszal átszőtt eredetmondának tartja a modern kritika. Jean Astruc úgy vélte, hogy két nagy és tíz kisebb forrás létezik, amelyeket egy személy, konkrétan Mózes szerkesztett össze. Johann Gottfried Eichhorn használta először a magasabb kritika kifejezést, új fogalmakat is bevezetett például duplikátumokat. A duplikátumok azok a kettősségek, amelyek a szövegekben megfigyelhetők például az I. Móz. 1 és 2-ben két egymástól különböző teremtési történet található, vagy az I. Móz. 6-8-ban két egymást keresztező özönvíz történet található, többek között az állatok száma nem tisztázható, se az hogy hány napig tartott az özönvíz. A különböző forrásokat elnevezte J forrásnak és E forrásnak, a jahvista és az elohista szavak kezdőbetűjéből. Az ellenzők a duplikációkat a héberek sajátosságának tudták be és példának hozták fel Hágár kettős menekülését (I. Móz. 16 és 21), Izsák nevének ismételgetését (I. Móz. 17: 17, 18: 12, 21: 6), Ábrahám kétszer is megtagadja feleségét (I. Móz. 12:19- I. Móz 20:2), Kétszeres csalárd tartózkodás Gerárban (I. Móz. 20. fejezet és 26. fejezet), a beérsebai kút kettős névadása (I. Móz. 21, 31. 26, 33). Itt arról folyt a vita, hogy ugyanazokról a történetekről van-e szó különböző forrásokból, vagy különböző történetekről van szó, egymással egybevágó részletekkel. Eichorn volt a modern kritikai bibliatudomány egyik megteremtője, nevéhez fűződik a Szentírás vizsgálatára azóta is alkalmazott, történetkritikai módszer kidolgozása és a modern bibliai bevezetés-tudomány műfajának megteremtése. A kritikai bibliatudomány bebizonyította, hogy a mózesi könyvek szerzője nem kizárólag Mózes, hanem különböző korokból való források összeállítása. Mint fentebb már említettem egyik forrás a Jahve istennevet használja, ez a jahvista forrás, amely a déli országrészben keletkezett i.e. 9. században. Ez a forrás is két különböző forrásra épül: az egyik az ősjahvista forrás, a másik elbeszélő forrás, amely nem mutat nagy érdeklődést a jahvista kultusz iránt. Ezek jellemzője a konkrét leíró stílus, az antropomorfizmus. A másik forrás az elohista forrás, amely az Elohim istennevet használja ez az északi országrészben keletkezett. Ezért is van kétfajta teremtéstörténet, özönvíz leírva, mert két hagyomány (ezen a területen) létezett.

Az utóbbi jellemzője az oktató stílus a prófétai tevékenység előtérbe helyezése. A két nagyobb forrást Izrael pusztulása után rakták össze (i.e.722) úgy, hogy a jahvista forrásokat előtérbe helyezték a párhuzamosságok kiküszöbölésénél, az elohista forrás kárára. Ezt Jósiás király idejében a Jahve kultusz megerősítésével újra átdolgozták (i.e. 621). Majd a babiloni fogság után kiegészült egy papi forrással, amit beledolgoztak az eddigiekbe. (ezen már tükröződött a fogság utáni nomizmus, szeparatizmus. A mai alakját az i.e. IV. században érte el. Tehát a mózesi könyvek olyan írások, amelyeket fokozatosan bővítettek, formáltak, szerzőjük nem Mózes. Kutatók: Ibn Ezra, Spinoza, J. Astruc, J. Wellhausen. A forrás elkülönítés egyik vonala a töredékelmélet, amely nem egy vagy két forrásra, hanem sok forrásra utal. Az ellentmondások, anakronizmusok és előfordulása egyértelművé teszi, hogy eltérő szerzők eltérő körülmények között írtak. Ilyen eltérések például a névadásban: az Isten hegye egyszer Sínai, egyszer meg Hóreb, a midiánok vezére egyszer Jetró és egyszer meg Reguéllel, a törvényhozási szokásokban, a papi kódexben az apa ad nevet a gyermeknek, a J-ben és az E-ben az anya. Az anakronizmus időbeli ellentmondás. Ez az ellentmondás valamely esemény, vagy körülmény illetve ideje között állhat fenn. Anakronizmus szándékosan is létrehozható, esetenként viszont tájékozatlanság, információhiány eredményeképpen jön létre.

Az anakronizmusok például olyan szavak is, amelyekről kiderült, hogy sokkal későbbi időkből való. Példa a –filiszteus- kifejezés az II. Móz 13: 17-ben. Vagy az I. Mózes 20:1-2. A filiszteus probléma: A biblia szerint Izsák elment a filiszteusok királyához Abimelekhez Gerárba. (I. Móz 26:1) A filiszteusok csak i.e. 1200 után telepdtek le a Kánaán parti síkján. Városaik az i.e XI és X században élték fénykorukat. Tehát az Ábrahám valamint Izsák történetében, de még a mózesi kivonulás történetében is, a filiszteusok említése, valamint Gerár említése arra utal, hogy a város fontos szerepet töltött be. Csakhogy időben ez nem esik egybe a pátrárkák történetével. Gerár vagyis Tel Harorr ásatásai azt mutatják, hogy a pátriárkák idejében pici jelentéktelen falu volt és nem központi fontos város királlyal. Az i.e VIII és VII századra azonban már megnőtt a jelentőségük. A szöveg kronológiájába és történetébe tehát oda nem illő kifejezések ezek az igerészek, magyarán vagy későbbi betoldások a szövegbe, vagy annak a jelei, hogy maguk a szövegek akkor keletkeztek, amikor valóban úgy léteztek, ahogyan fentebb említettem. A többi anakronizmussal egybevetve azonban egységesen azt a képet mutatják a szövegek, hogy több évszázaddal a pátriárkák koraként meghatározott idő után állították össze és foglalták írásba az i.e. VIII és VII században. További anakronizmusok a szövegben: a –Dán- az I. Móz 14, 14-ben, V. Móz 34, 1-ben, a -héberek földje- az I. Móz. 40: 15-ben. Ezek a szavak későbbi átdolgozások eredményei. Képtelenség viszont, hogy Mózes megírta volna a saját halálát V. Móz. 34. ez utóbbiról szintén elismerik, hogy későbbi írás, ám utalnak arra, hogy az aramizmus is új keletű, mégis benne van a kanonikus iratokban, tehát miért ne lehetne benne Mózes halála későbbi részlet. K. D. Ilgen szerint 17 forrás létezett, amelyből három szerkesztő alkotta a mózesi könyveket. W. M. L de Wette- „azt állította, hogy a hagyománytörténeti bizonytalanság miatt "Mózes" csak egy fiktív, mitikus alak, akihez az idők folyamán számtalan hagyományt és terjedelmes iratokat rendeltek hozzá.” H. Ewald (1823) elvetette a töredékelméletet és arra a következtetésre jutott, hogy egy elohista alapirat létezett, amit fokozatosan kiegészítettek, így ő a töredékelméletet a kiegészítés elmélettel helyettesítette. A XIX. században Richard Elliott Friedman foglalja össze a kutatások eredményeit a Ki írta a Bibliát? c művében.

Forráselkülönítő teológia: Különbségeket fedeztek fel, továbbá a téma, a stílus és a szóhasználat területén. H. Hupfeld (1853) is megállapította, hogy a jahvista részek nem kiegészítések voltak, hanem egy önálló írásmű, továbbá az elohista forrás is kettő írás összevonása volt. Witter kutatásait Julius Wellhausen (1876-78) vitte tovább, kimutatta, hogy a jahvista forrás a déli országrész területéről való, i.e. IX. századból, ám két másik forrásból lett összerakva. A J1-es forrás az ősjahvista forrás, a J2 forrás sajátossága, hogy teljesen érdektelen a jahvista kultusz iránt. Az E forrás az Elohim istennevet használja és az északi országrészben keletkezett. W. H. Green (1859-96), W. R. Smith, S. R. Driver és C. A. Briggs kutatók kiegészítették ezt a kutatási vonalat. További képviselők: K. Budde, R. Smend (1912) megerősítették a jahvista forrás két részre osztását. W. Eichordt (1916) és G. Eissfeldt (1922) valamint J. Morgersteern felfigyelt még egy forrásra, ez volt a kenita forrás. R. H. Pfeiffer (1941) R. H. Kenneth (1920), G Hölscher (1922), M. Kegel (1919), A. C. Welch (1924) a papi kódexet tartották a legrégebbinek. M. Löhr (1924) vitatta a papi kódex forrás létezését, véleménye szerint azt Ezsdrás készítette egymaga. A forrás elkülönítési módszer mellett létezett a formatörténeti módszer és a szájhagyomány tana. Friedrich Delitzsh kimutatta a babilóniai és sumér hatást a -Babel und Bibel- tanulmányaiban, amelyből kiderül, hogy a mezopotámiai mítoszok régebbiek, mint az ószövetség, az ószövetség történetei szoros összefüggésben álnak a mezopotámiai mítoszokkal. A vallástörténészek a bibliakritikai rekonstrukció alapján három időszakot különböztetnek meg: 1. A próféták előtti (i.e. 760ig), 2. A prófétai (i.e. 760-587), 3. A papi időszak. (i.e. 587-400-i. sz. 70) 1. Az első időszakban animizmust fedeztek fel: kövek imádása (I. Móz. 28: 18, 31: 17), fák imádása (I. Móz. 12: 6, 14: 13), babonaság (II. Móz. 20: 25, III. Móz. 19: 19.) Az animizmuson kívül az állatok imádását is felfedezték: borjú kultusza, II. Móz. 32, I. Kir. 12 I. Jeroboám kettő aranyborjút is felállított az északi országrészben, Bételben és Dánban, hogy függetlenítse királyságát a jeruzsálemi kultusztól. A rézkígyó: IV. Móz. 21: 8-9, II. Kir. 18: 1-4, nem bizonyított, hogy a rézkígyót imádás céljából állították, később azonban kultikus tárgy lett, áldozat bemutató hely. Az animizmuson és az állatimádáson kívül gyermekáldozat is szerepel a II. Móz. 22: 29-ben. A sokistenhit az Elohim többes számú alakjából is megmutatkozik. (Bír. 11: 24). Konkrét bálványszobrok is szerepelnek néhány történetben, például Lábán házi istenei. 2. A második időszak jellemzője a monoteizmus, melynek kialakulását segítette Ámosz próféta és követői (Hóseás, Ézsaiás, Mikeás). A monoteizmust Jeremiás idejében rögzítették Mózes öt könyvébe, ám azt tiszteletből Mózesnek tulajdonították. Ebben az időben a papság Lévi törzsére korlátozódott, de még nem Áron nemzettségére. 

A Szentírás változott. Attól függően változott, hogy az adott ókori közösség befogadóképessége, és a közösség vezetői hogyan ítélték meg azokat a papirusz darabkákat és kimondott üzeneteket, amelyek hozzájuk eljutottak. Az újszövetségi görög szövegek közötti eltérések és a különböző változatok kialakulása a hagyományozódás állomásait mutatja meg.

Nehezíti a fordításokat, hogy a görög nyelvi szerkezetet nem tudják visszaadni a fordítások nyelvi okok miatt. A latinban nincsen határozott névelő vagy szír nyelvben nincsenek meg a görög nyelv igeidői közti különbségek, a kopt nem ismeri a szenvedő alakot, csak hosszas körülírással tudja kifejezni. Ez utóbbi forrásértéke pont ezért érdekes, mert ha ilyen hosszas kifejtés következik, akkor az azt jelenti, hogy a görög szövegben benne volt, amit vissza akartak adni a kopt szövegben. A szövegek felülvizsgálata és javítása még 300 előtt megkezdődött. A szövegek vizsgálata életre keltette a már fentebb említett paleográfia (írástörténet) tudományát, amelybe beletartozik az egyes kéziratok osztályozása, keletkezési koruk szerint, írásmódjuk szerint.

Az eltérések akkor okoznak kifejezett problémát, ha lényegi változást takarnak. Nemcsak szavak cserélődtek, hanem teljes mondatok mondatrészek, főleg ha a másolók jobban ki akartak hangsúlyozni valamit, vagy figyelmetlenek voltak, félrehallottak, vagy félreolvastak valamit. Aztán ha nem figyelmetlenség és szándékos változtatásról beszélhetünk, akkor maga a szöveg volt, (van), sokszor olyan rossz állapotban, hogy az olvasata kétséges. A szövegek tekintetében meg lehet határozni a szerző tekintetében, és másoló tekintetében valószínűségeket a mondanivaló kapcsán. (Például széljegyzetek beemelése a Szentírásokba.) 5700 darab görög nyelvű kéziratról beszélünk.

Egyiptomi nyelvjárásban, konkrétan az oxürünkhoszi nyelvjárásban írt 4. századi bibliai kézirat nem tartalmazza az úri ima végéről a doxológiát (Mt.6:13), nem tartalmazza az időjárás jeleinek felismerését (Mt.16:2-3), az emberfiáról szóló kijelentést (Mt.18:11) és nem tartalmazza a farizeusokra vonatkozó jaj-mondást sem (23:14). A Máté 23: 14 lenne a 8-ik jaj mondás, viszont ez egyértelmű betoldás. A korai görög kéziratban ez nincsen benne, a Vulgatában már benne van. Az igazság az, hogy a legrégebbi teljes Máté evangélium a negyedik századból maradt fenn. Közép –egyiptomi nyelvjárásban írták. New Jerseybe került a Scheide könyvtárba. Egy bizonyos Hans-Martin Schenke volt az, aki publikálhatta és könyvet is írt róla. (Das Mattháus-Evangelium im Mittelágyptischen Dialekt des Koptischen) Az új világ fordításban jelölik a 14-es számot, utána viszont nemes egyszerűséggel egy kis vízszintes vonalka van a szöveg helyén, majd folytatódik a szöveg a 15-ös verssel. Olyan eltérések is akadtak a szahidi kéziratokban, hogy a meggyógyul helyett, föltámadottat írtak, Jn. 11:12-nél, ez a verzió a korai p75-ös kéziratban is megtalálható, valamint az alsó-akhmimi és a bohairi forrásokban.

Az V-X. századi latin evangéliumi kéziratokban Markion ellenes prológusokat találunk, ezzel szemben a Markion által készült prológusok, amik a tíz páli levélhez készültek egy az egyben bekerültek a Vulgatába. (J. Regul). A Jeromos féle Vulgata alapja az ólatin Codex Veronensis (F.C. Burkitt). Jeromos Vulgatája a sokszorosítások során a másolások során rengeteg csorbát szenvedett, lehetséges figyelmetlenség vagy szándékosság, vagy egyéb ólatín források keveredtek bele a szövegbe. A középkorban több kísérlet is született, (Codex Amiatinus, Codex Cavensis, Codex Dublinensis), hogy helyreállítsák Jeromos Vulgatáját, de ennek az lett az eredménye, hogy még több Vulgata született, a variációk számának a növekedésével, ezért ma nyolcezer ismert Vulgata-kéziratunk van, a legkülönbözőbb szövegkeverékekkel. Richard Bentley (1662-1742) a legrégebbi görög nyelvű kéziratok és a Vulgata (az 1592-es Kelemen pápa által kiadott Vulgata) alapján megkísérelte helyreállítani az evangéliumok IV-századi szövegét, a munkában kétezer hibát fedezett fel és javított ki a Vulgata szövegében. V. Sixtus pápa 1590-megjelentette a (Sixtus) Vulgatát, valamint pápai bullával érvényesítette, mely szerint tilos lett a további módosítás, és új kiadás, ehhez képest a következő pápa VIII. Kelemen újabb hitelesnek minősített változatot adott ki (1592-ben), amelyik 4900 esetben tért el az előzőtől. Ezzel egyidejűleg megkísérelték begyűjteni az addig forgalomban levő változatokat megsemmisítés céljából. (A Sixtus Vulgatához lásd Paul M. Baumgarten kutatásait.)

Az etióp fordításokban az Apcsel. 28 végére belekerült egy széljegyzet, miszerint az olvasóknak a Pál cselekedetei tekercs olvasására buzdítanak, és a Márk vége felé Jézus dorgálásával találkozhatunk, amelyben Jézus megfedi a hitetlen apostolokat.

Az ószláv fordításokat Szent Metód és Szent Cirill végezte, melynek következtében megalakult a szláv – cirill ábécé, majd az ószláv bibliából nyelvjárások szerinti fordítások készültek, cseh (1475) és a bolgár (1840).

Az egyházatyák idézeteiben (Origenész, Jusztinusz, Alexandriai Kelemen valamint a zsidók evangéliumában és az ebioniták evangéliumában a II. századtól a IV. századig a Lk. 3:22 Jézus keresztségekor „Az én fiam vagy, fiammá fogadtalak ma téged” szerepel a zsoltárokból szemben az Ézsaiás 42:1-re utaló „Te vagy…” későbbi szövegvariánssal. Ezt a szöveget őrzi még az V. században is a Bezaei Codex. Origenész a Mt. 27:16-17-nél egyszerűen Barrabást ír a Jézus Barrabás helyett, mivel helytelennek tartja, hogy a gonosztevőt is Jézusnak hívják. Szent Ágoston, mikor észrevette, hogy a Mt. 27:9-ben az evangelista Jeremiásnak tulajdonítja, a Zakariás tekercsében található szakaszt, azt mondja: mivel van olyan más evangéliumi kézirat, ahol simán próféta van írva, és tudjuk, hogy nem Jeremiás, hanem Zakariás idézet, jobb ha itt is prófétát írunk. Ágoston beszámol arról is, hogy a kéziratok jelentős többségében Jeremiás szerepel.

Az MS 61 jelzésű szövegvariáns a XVI. században (1520) készült teljes Újszövetségi kézirat, amely először tartalmazza, az I. Jn. 5:7-8 (comma johanneum)- as betoldást. Erasmus görög Újszövetsége 1519-ben még nem tartalmazza -1522-ben már igen. Az MS 61 alapján vette be becsületből az Újszövetség szövegébe a betoldást, a kézirat előtt egyetlen görög szöveg sem tartalmazta a betoldást a három mennyei bizonyságtevőről. Rendelésre készült egy vulgatából, azaz latinról görögre, a comma johanneum (I. Jn. 5:7-8). A comma johanneum a IV. századból való Instantius püspök széljegyzete volt, amely belekerült a régi latin fordításokba, 800 előtt nem tartalmazta a vulgata sem. Erasmus 90 helyen volt kénytelen a jelenések könyvét megváltoztatni.

Ennél a töredéknél mindenféleképpen ki kell emelnem Rotterdami Erasmust és munkásságát pozitív értelemben. Az első dolog, ami említést érdemel, hogy a középkori gondolkodásmód megváltozása nagymértékben köszönhető Erasmusnak. A reformáció megalapozója volt Erasmus. A bűnvallás tekintetében kimondja, ne a másik embernek, hanem közvetlenül Istennek valljuk meg bűneinket. A humanizmus egyik jelszava „ad fontes”, azaz vissza a forrásokhoz, a középkor skolasztikájával szemben a biblia tanulmányozását helyezi előtérbe, és a bibliai nyelvek tanulmányozását. A humanizmus bebizonyította, hogy a biblia latin fordításai megbízhatatlanok és ezért a rá épülő teológia is megbízhatatlan. Erasmus az újszövetséghez négy forrást vett alapul, kivéve a jelenéseket, mert ahhoz csak egy kézirata volt. Ez utóbbiból öt vers hiányzott, ezért azt latinból fordította vissza görögre. Erasmus Lorenzo Valla munkáit is felhasználta a szöveg pontosításához. A teológusok döbbenten hasonlították össze az általuk ismert latin szöveget a régebbi göröggel! A reformerek örömmel a konzervatívok megrökönyödve fogadták a görög kiadást. Mivel az egyház hitéletét és gyakorlatát jelentősen befolyásolta, megkritizálta az új szöveg. Kiderült például, hogy a házasság (Efezus 5:31-32) nem szentség (sacramentum), hanem titok (müszterion). Az sem mindegy, hogy vezekelni kell-e, vagy a gondolkodásmódot megváltoztatni, A Máté 4:17-ben vezekeljetek van, a korai görögben pedig a térjetek meg. Ez pedig a gyónás szentségének a megkérdőjelezése, azaz a külső gyakorlat (gyónás) helyébe a belső lelki magatartás kerül. Erasmus a Mária tiszteletéhez is igazított (Lk. 1:28) „gratia plena”- „kegyelemmel teljes helyett”, a korai szöveg: „aki kegyelmet talált”, azaz egy kedvelt személy. A Vulgata tekintélye hanyatlani kezdett, megnyílt az út a pontosabb szövegek felé, és a pontosabb szövegek pontosabb megértés szülhetek, és megkérdőjeleződött sok dogma. Mindazonáltal Erasmus katolikus maradt.

Ebben a fejezetben, kifejezetten, az „idegenek elleni” szemléletről lesz szó, a szamaritánusokhoz, és a rómaiakhoz való viszonyok vizsgálatával.

Galileából nagy sokaság követte: Márk 3:7, Máté 4:25.

A hithű zsidóknak Galilea nem volt egyértelműen szentföld, sőt alávaló helynek számított. Vegyes lakossága miatt eleve a „pogányok Galileája” kifejezéssel illették. Jézus idejében új fővárost avattak Galileában, a neve Tiberiász, a Genezáreti tó nyugati partján terült el. Heródes Antipas volt Galilea ura, ő fejlesztette fel Tibériászt, a város a nevét Tibériusz császárról kapta, ez önmagában sértette a vallásos zsidókat. Még fontosabb tény, hogy ezt a Tibériusz császárt, miután apja Augustus hivatalosan „isteni” rangot kapott, kinevezték hivatalosan „Isten fiának” (huios theou), ez egyenesen istenkáromlásnak számított a hithű zsidóknak. Erről a fogalomról Jézus is beszélt. Ám Antipas nem érte be ennyivel, mivel egy régi temető fölé emelte az új város egy részét, ez volt a "hab a tortán". A Tibériászban tett szolgálatról nem emlékeznek meg az evangelisták, vagy ha volt ilyen megemlékezés azt az utókor hatalma törölte.  Jézus elsődleges feladata volt az evangélium terjesztése, ezért is mondta: „azért jöttem, hogy hirdessek”.

Egész Galileát bejárta: „És bejárá Jézus az egész Galileát, tanítva azok zsinagógáiban, és hirdetve az Isten országának evangyéliomát”, ebbe benne foglaltatik Tibériász is, akkor is, ha ezek nincsenek külön kiemelve az evangéliumokban. A hithű zsidók gúnyolódását is a János evangéliuma őrzi meg a térséggel kapcsolatban: "Csak nem Galileából jön el a Krisztus?”, „Vajjon te is Galileus vagy-é? Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta”. Továbbá: „Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl.” Ha a város a tenger partján fekszik, (Galileai tenger ugyanaz, mint a Genezáreti tó) és túlment rajta, akkor, kikerülte volna az új fővárost? A fővárosba mehetett elsősorban, majd aztán, túl.

Békességre törekedett, ez a szamaritánusokkal való viszonyból is jól látható, a szamaritánusok nem a megszálló és elnyomó erőt képviselték. Továbbá Jézusnak, mint zsidónak a rómaiakat egy megszálló katonai uralmat és elnyomást képviselő népet kellett volna figyelembe vennie, tehát a rómaiakkal való barátság felettébb furcsa volt a többieknek. Ezért is szerepel a Légió kiűzése az emberből, hogy szimbolikusan Jézus már elkergette a rómaiakat is, legalábbis az a betoldás próbálja helyrehozni a királymessiás szerepet, amit Jézusra akartak alkalmazni. Egy légió 6000 fő. Az a kifejezés, hogy „adjátok vissza a császárnak ami a császáré” több dolgot is jelentett egyszerre: le akarták tartóztatni, azzal a váddal, hogy kollaborál a rómaiakkal, ám pont azoknál volt római pénz akik megvádoltak, így kiderült, hogy ők a rómaiak cinkosai, annak ellenére, hogy emberábrázolású pénzt a templom területére tilos volt bevinni mert ez bálványimádás volt. Így ők szegték meg a törvényt, akik megvádoltak őt. Ráadásul az adópénz hátoldalán Pontifex Maximusz (Legfőbb Főpap) felirat ékeskedett.

Másrészt: a helyes fordítás az adjátok vissza (tartozást visszaadni) a császárnak, és nem adjátok meg lenne. A szeretet és együttműködés és a béke (amibe az éppen tért hódító „pax romana” is beletartozik) elvét forszírozta, mint elsősorban alkalmazandót. A római századosnak tett "gyógyítás" alkalmával kiemelendő példává tett egy rómait: „Mondom néktek, ilyen hitet Izráelben sem találtam!”, követendő példaként állította a rómait, a zsidó nép elé. Korabeli író szerint (Kelszosz), Jézus édesapja is római volt. A százados a béke jele lett, hiszen zsinagógát is építetett a városnak, Jézus gyógyításáról, nem is beszélve. Péter apostol volt, az, aki a történelemben továbbviszi ezt a vonalat a Kornéliusz római századost meglátogatva, és pogányok kebelre ölelését támogatva (az első számú tantvány).

„Monda azért néki a samáriai asszony: Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, a ki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal.” Jn. 4:9 Miért is nem érintkeztek egymással? A szamaritánusok vallásilag elkülönültek az izraelitáktól. Ennek fő oka, hogy az északi országrész bukása i.e.722 után betelepítettek nem zsidó lakosságot, akik kezdetben megtartották saját vallásukat, ám egy idő után összekeveredtek az ottmaradt izraelita lakossággal. Az Asszírok a betelepített szír és babiloni lakosság fölé zsidó papokat rendeltek, hogy megkönnyítsék a beolvadásukat. A babiloni fogság után, amikor felépítették újra a templomot Jeruzsálemben, a szamaritánusok is felépítettek egy templomot Garizim hegyén, amit szent helynek tartottak. A szamaritánusok nem akartak külön templomot emelni, segíteni akartak a Jeruzsálemi templom újraépítésében, de Zorobábel elkergette őket, mert nem tiszta zsidók voltak. /Ezsdrás 4:1-3/ A Garizimi templom 200 évig állt fent, i.e. 108-ban Hyrkánus János Júdea zsidó királya lerombolta. A szamáriaiak továbbra is szent helynek tartották. Így az egyik fő vitapont a zsidók és a szamaritánusok között az volt, hogy hol kell helyesen imádni Istent (Jn.4:20), ez rivalizáláshoz vezetett.

A galileaiak általában Szamárián keresztül mentek Jeruzsálembe, kivéve a farizeusokat. A két nép közti feszültségről a Lukács evangélium is megemlékezik. "És követeket külde az ő orczája előtt; és azok elmenvén, bemenének egy samaritánus faluba, hogy néki szállást készítsenek. De nem fogadták be őt, mivelhogy ő Jeruzsálembe megy vala.” Lukács 9:52-53 Ezek után a nítványok fel akarták perzseltetni a szamaritánusokat, de megdorgálta őket, azt mondta: „Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” Ez a mondat Illés próféta ellen való beszéd is, aki több száz embernek vágta el a nyakát v.ö.: I. Kir. 18:19,40. Mivel arról az útról érkezett Jeruzsálembe, ahol a szamaritánusok éltek, a farizeusok megvádolták azzal, hogy szamaritánus, akiket eleve lenéztek: „Nem jól mondjuk-é mi, hogy te Samaritánus vagy, és ördög van benned?” János. 8:48 A szamaritánusok csak a Mózes öt könyvét fogadták el, tagadták a feltámadást és az utolsó ítéletet. Nem hisznek az angyalokban és a lélek hallhatatlanságában. Mózest tartják az egyetlen prófétának az V. Móz. 34:10-re hivatkozva. Ám messiást ők is vártak, aki előtt Táeb jön el. A szamaritánus zsidók mentesek a Babiloni fogság szellemiségétől. De miért tarthatták a szamaritánusok Jeruzsálemet szemétdombnak? Hiszen a szamaritánusok által elfogadott Mózes II. könyve 23:17-ben ez áll: „Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr Isten színe előtt.”, vagyis zarándoklatot kellett tartani. S most már csak az a kérdés, hogy hová, hol lakik Isten Jeruzsálemben vagy a Garizim hegyén? Jeruzsálem hatalmas zarándokhely volt, az ország minden településéről jártak oda. Miért volt tehát mégis szemétdomb a szamaritánusok szemében? A magyarázat egyszerű: A kereskedés. Sékelben kellett leróni. Viszont idegen országokban, sőt Palesztinán belül is többfajta pénz volt forgalomban, amit a templom udvarában levő pénzváltók váltottak át kezelési költség fejében. A pénzváltók a főpapnak fizettek azért, hogy kereskedhettek, mivel a templom kincstárnokát a főpap családjából választották, aki önkényesen szabhatta az árakat kizárólagos jogon. A főpapi tisztség meg a rómaiaktól függött, akiktől pénzért megvásárolható volt. Míg a szamaritánusok kényesen ügyeltek arra, hogy az ő főpapjuk levita legyen. A jeruzsálemi templom udvarán az átváltás és az árueladás felháborító volt pl. egy pár galamb egy arany dénár volt. Gamáliel rabbi később ezt egynegyed ezüstdénárra tudta lenyomni. Így már érthető, hogy a szamaritánusok miért tartották szemétdombnak Jeruzsálemet. A Máté evangéilsta mondata, miszerint: „Samaritánusok városába ne menjetek be”, csupán Jézusnak tulajdonított mondat, hogy Máté, vagy a szerkesztők megnyerjék a zsidókat. Hiszen, az Apcsel 1:8 külön kiemeli, hogy Szamáriában legyenek tanúi, annak ellenére, hogy csak a Tórát fogadják el. Továbbá ugyancsak az Apcsel szerint (8:14), Szamária bevette az Isten igéjét: „Mikor pedig meghallották a jeruzsálemi apostolok, hogy Samária bevette az Isten ígéjét, elküldék azokhoz Pétert és Jánost.”  A szamaritánusok a Garizim hegyén áldoztak, az áldozat független volt bármilyen templomtól, így a jeruzsálemi templom pusztulása után is áldozhattak tovább. A zsidókat annyira bosszantották a szamaritánusok, hogy a mózesi tekercsekben ellenük irányuló változtatásokat végeztek, Garizim hegy helyére Ebál hegyet írtak, pl: V. Móz. 27:4, Józs. 8:30. Az apokrifek ellentmondásosan viszonyulnak a szamaritánusokhoz, némelyikben az Úr elveti, némelyikben pedig elismeri őket. A Midrás szerint csak azért építkeztek a Garizim hegyén, mert Lábán ott temette el a bálványait, a szamaritánusok szerint viszont Józsué emelt oltárt a hegyen /Józs. 8:30/. A Talmud elismeri őket a Törvények pontos betartásáért. Hadrianus császár alatt újjáépíthették templomukat a Garizim hegyén, ám a zsidó vallás erősödése miatt (a rómaiak egybemosták őket), pont a rómaiak pusztították el ezt a második templomukat 484- körül. Claudius császár idejében, egy Eleázár nevű zsidó rabló több szamaritánus falut felégetett. Az 1600-as években hunyt el az utolsó, Áron családjából származó főpapjuk. 1790-ben Oxfordban kiadták az általuk gondozott Mózes öt könyvét. Ma is élnek szamaritánusok Nablus városában, a város régi neve Sékem (a bibliai Sechem), majd Flavia Neopolisz volt. A szamaritánusok kétezer éve beltenyészett közösség mivel a kezdeti vegyes házasságok, a mózesi törvények miatt megszűntek, éppen ezért kivétel nélkül rossz a szeme az összes ma élő szamaritánusnak, a génkutatók kedvenc csoportját alkotják. Ma is gyakorolják az égőáldozatokat a hegyen. A Garizim nevet sok esetben Gerizimnek írják, mai híresebb városának a neve, ahol a peszahot üneplik Kiryat Luza.

Az első időkben szóbeli hagyományozódással terjedtek a különböző perikópák. Erre példa, hogy a pusztai megkísértés történetében a Máténál előbb templom teteje a helyszín és utána a magas hegy, a Lukácsnál pedig előbb van a magas hegy és utána a templom teteje. Abból, hogy az evangéliumokban a kísértés sorrendjei nem azonosak, csupán azt feltételezhetjük, hogy a szóbeli hagyományozódás keretében változhattak meg. Ehhez hasonlókra számtalan példát lehet még találni az iratokban. Annak ellenére, hogy a tanítások széles körben elterjedtek voltak, már az evangéliumok megírása előtt (lásd: I.Kor. 7:10), mégsem állíthatjuk, hogy az evangéliumok teljesek lennének, azaz Jézus minden tanítását tartalmaznák (lásd: Apcsel. 20:35).

1500 évig nem voltak nyomtatott verziók a bibliai kéziratokból. 1500 éven keresztül csak kézzel másolták az iratokat. Az első fennmaradt töredékekre jellemző, hogy csupa nagybetűvel írták őket, kevés ékezet felhasználásával, és szóközök nélkül. A másolók között különbségeket kell tennünk. Voltak buzgó laikus másolók, írnokok, és iskolai másolás. Az iskolai másolás az úgynevezett scriptoriumban történt, ahol egyszerre több másolat is készült. A felolvasó diktálta a szövegeget és a tekercsmásolók írták le, majd a kész szöveget összevetették azzal, amiből a diktálást végezték, és javító tintával jelölték meg a hibákat. A kéziratmásolás igen költséges munka volt, ezért is terjedhettek el a laikus másolók iratai is, ezek azonban olcsóbbak voltak, hiszen több hibalehetőség merült fel, ezekben az esetekben. A másolatok száma folyamatosan nőtt, sem könyvkiadók sem szerzői jog nem létezett. A kézírásos szöveghagyományozódásban három nagy formai változás történt. Az első, hogy tekercsek helyett kódexek kerültek forgalomban, ez egy adott szövegrészlet kikeresését gyorsította meg, mivel nem kellett kigöngyölíteni az egész tekercset ahhoz, hogy megtalálják az adott szakaszt, hanem elég volt lapozni (kevesebb súrlódás érte a kézirat anyagát). A nagy betűkről áttértek a kis betűs változatra, majd a folyóírás használatára, ez meggyorsította a másolást, tehát időben csökkent a munka. A harmadik formai változás a különböző fordítások (szír, latin, gót) változatai, ahol az adott nyelvhez tartozó gondolkodás elmei jelennek meg. A kézi másolás miatt 1500 évig nem volt két teljesen egyforma kézirat. A másolások során hibák keletkezetek, a hibákat továbbmásolták és újabb hibákat ejtettek. Minél többször másolnak le egy kéziratot, annál jobban eltér az eredetitől. A javítók a nem létező hibákat is javították, vagyis amiről feltételezték, hogy hiba, holott nem volt az, például a kriszthosz beszúrásokkal. Nyugaton a latin, keleten a görög vált uralkodó nyelvé, ez a különválás az egyik pillére a reformációnak. 1453-ban mikor Konstantinápoly elesett, a menekülök vitték nyugatra a görög szövegvariánsokat, amitől több nyugati egyházatyának tátva maradt a szája, majd megszülettek a kevert szövegek, amelyek a későbbi nyomtatott verziók alapjai lettek. Összességében kb. 5000 görög nyelvű kézirat (nagyrészt töredék), és kb. 8000 fordítás. Az ókori művek közül az Újszövetség rendelkezik a legtöbb régészeti lelttel. Euripidésztől kb. 300 db maradt fenn, és ezzel már kiemelkedően magasnak számít. A kutatók egy csoportja pedig azt mondja, hogy lehetséges, sőt helyes dolog az eredetit kutatni, források és különböző kimutatható törvényszerűségek segítségével. Johann Albrecht Bengel (1734) sváb pietista elveket alkotott az eredetvizsgálathoz: A nagy számú azonos olvasatú iratoknak nem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani a kisebb számúval szemben. Döntő fontosságú a keletkezési kor, az olvasatot támogató kéziratok térbeli elhelyezkedése. Mivel az iratok a másolások során egyszerűsödést mutatnak, és nagyszámú különösen kérdéses részek eltávolítása figyelhető meg, ezért, mindig a bonyolultabb irat élvezzen előnyt az egyszerűvel szemben. Ez a kijelentés természetesen nem abszolút érvényű, és csak bizonyos szövegcsaládokra vonatkozik, mert sok esetben nyelvészeti okok miatt pont az ellenkezője az érvényes. Hiszen ha a másoló szeme félrecsúszott és a szöveg előző, azaz felette levő sorából három szó bekerül az adott sorba, akkor a szöveg ugyan bonyolultabb, de mégsem élvezhet előnyt az egyszerűbbel szemben. Ha olyan hívő a másoló, aki szentnek tartja a szöveget, az kevésbé mer belenyúlni a szövegbe, a túlbuzgó keresztény belejavít a szövegbe, az aktuális teológia függvényében, az írnok egyáltalán nem tekinti szentnek a szöveget, szintén belejavít a szövegbe, akár utasításra is. Tulajdonképpen a kanonizálásnaknak köszönettel tartozunk, hiszen onnantól kezdve, csökkennek a mérvadó nagy változások, ha nem 300 körül, hanem később 600 vagy 900 körül történik a kanonizáció, akkor valóban kevés esélyünk volna eredetit kutatni. A szövegkritika eredetvizsgálata sziszifuszi munka, rengeteg időt, és tanulást igényel, általában olyan szakemberek végzik, akik az adott kor nyelvezetét is, és a másolások valamint a szövegcsoportok alakulásának a tendenciáit is ismerik. A XX. században ugyanakkor sokkal jobb eredményre juthatunk, mint eddig bármikor, a kéziratok ismerete, a felfedezések a XIX. században a számítógép szövegfelismerő programok, valamint az összegyűlt tudás nagysága miatt, vagyis sokkal több minden rendelkezésünkre áll, mint a régieknek.

Az ősegyház még a kaonizálás előtti időkben, igen különböző és több csoportból tevődik össze. Ezeknek a csoportoknak igényük volt arra, hogy saját maguk is rendelkezzenek saját iratokkal. Egész korán már fordítások keletkeztek, pl. latin és szír. A fordítások is, és a görög másolatok is úgy készültek el, ahogyan azt az ottani tekintélyek előnyösnek látták a saját közösségük szempontjából. Mivel nem csupán nyomtatás nem volt még 1500 évig, hanem szerzői jog sem volt, így majdhogynem törvényszerűek az eltérések a sokszorosítás és a tekintélyek befolyása következtében. Ha egy másoló azt gondolta, hogy a szöveg azért hibás, mert az előző másoló hibázott, akkor belejavít a szövegbe, ezek még több hibát ejtve az eredeti szöveghez képest. E fejezet elején jeleztem, hogy vannak eltérések az evangélium azonos kinézetű szövegei közt, néhányról itt megemlékezem, elsősorban az általam fontosnak tartott jézusi beszédekkel kapcsolatban.

Máté két vakról ír, Lukács és Márk csak egy vakról. Márk ismeri a nevét, Bartimeus, Lukács és Máté nem ismeri a nevét. Máté és Márk szerint a gyógyítás akkor történt, mikor elhagyták Jerikót, Lukács szerint akkor, mikor közeledett Jerikóhoz. Jézus a templomi felolvasásban, az evangélista szerint, hogy beteljesedjenek, az írások azt állítja, hogy vakok szemeit nyitja meg. Máté odafigyelt a többes számra, tehát minimum két vakról kellett beszélnie. A névadás Márknál, a tanítványok kérdéseire válasz (Hogy hívták a vakot?). A helyszín változása a szájhagyomány jelenlétét bizonyítja. Máté szerint Jézus Jeruzsálemben rögtön a templomba ment, a többi evangélium szerint bevonult, de Betániába tért és nem rögtön ment a templomba.

Szintén csak a Máténál található az, hogy Jézus ott a templomban sántákat és vakokat gyógyít.

Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig. Mt. 23:35 A II. Krónika 24:20 szerint Zakariás „Jójáda fia” és nem Barakiásé. Több eltérésre most nem térek ki, hiszen sokkal találkozunk még a későbbiekben.

 „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.” Mt. 28:19

1. A szentháromság erős jelenléte késői szerkesztésre utal, maga a szent hármasság nincsen kifejezetten kimondva a Bibliában, sőt a zsidó hit szerint egy és osztahatatlan az Isten, ám lehet úgy értelmezni több helyet is, hogy alá lehessen támasztani a hármasságot, lásd Jézus keresztelkedése, az Atya szól, a Fiúnak, és a Lélek leereszkedik. Az evangéliumok szerint Jézus többször is kiküldte a tanítványokat, s a hirdetés, mint feladat szintén jelentkezik az evangéliumokban másutt, amiről több kutató is azt állítja, hogy eredeti jézusi mondás, viszont a szentháromságra utaló felsorolás, vagyis a tagmondat második fele, hozzátoldás a szöveghez.

2. A Máté evangéliumának az egész záró szakasza igen késői keletkezésű. A 20. vers "veletek vagyok, minden nap a világ végezetéig" -figyelmen kívül hagyja, a parúziáról szóló összes igehelyet, sőt az intézményesült egyház azon igen késői nézete mutatkozik meg benne, amely Isten országának jelenlétét, nem Jézus működése során, vagy nem is a parúzia során, hanem állandósult formában magával az egyházzal azonosítja, amelyben láthatatlan módon jelen van Krisztus, Úristen. Magában a Mátéban a drága kenet kiöntésekor közli Jézus, hogy nem leszek mindig veletek, ehhez képest itt az ellenkezőjét állítja. Ez a tanítás viszont az apostoli nemzedék kihalása után terjedt el, mivel az első nemzedék idején még várták Jézus visszajövetelét. A Mátéban fejlettebb messianisztikus megfeleltetések vannak a Márkhoz képest.

3. A Márkkal való összevetésből is kiderül, hogy bár ott is későbbi keletkezésű a mű epilógusa (ott bizonyítottan), de még ott sem hangzik el a szent hármasságra, valamint az állandó jézusi jelenlétre utaló mondás, a Márkban az örömüzenet hirdetésére buzdítja az olvasót az epilógus. Jól látható, hogy a későbbi Máté felhasználja a Márkot és kiegészíti azt még a keresztséggel kapcsolatban is.

4. További észrevétel, hogy a szinoptikus evangéliumokban nem találunk a keresztelésre utaló tanítást Jézustól, sőt az óegyházi hagyomány az, amely előtérbe helyezi a keresztelést a tanítványsággal összefüggésben, míg nagy valószínűséggel Jézusnál nem volt követelmény az ilyen szertartás. Ugyanakkor a János evangélium betoldása az üdvösség egyik feltételévé teszi.

5. A -velünk az Isten- gondolat a mű elején az Immanuel említésével, magyarázatával és a mű végén az „én veletek vagyok” említésével keretszerkesztésre utaló lezárást formál.

6. Máté első verziója köztudottan héber közegben születik (azaz héber dialektusban Papias szerint), s mint ilyeneket megnyerni akarván Jézusnak tulajdonítja azt a mondást, miszerint ő csak Izraelhez küldetett (Mt. 15:24), valamint kifejezetten megtiltja, hogy Izrael határán kívülre vagy nem zsidókhoz menjenek (Mt. 10:5-6) ezek szöges ellentétben állnak a 28:19-ben levő missziós paranccsal. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy az epilógus még későbbi, mint az evangelista írása, s így időben még távolabb kerül attól, hogy eredeti jézusi mondás legyen, mondhatni a judaizmus és a kereszténység, avagy szombat-e vagy vasárnap vita korából származhat. Az hogy Ábrahámmal leülnek enni a pogányok a 8. fejezetben nem azonos gondolat a tanítvánnyá tétellel, és a megkeresztelkedéssel.

7. „1. A keresztségre vonatkozóan pedig, így kereszteljenek: miután mindezeket előtte elmondtátok, élővízben kereszteljetek az Atya és Fiú és Szentlélek nevére, (vö.: Mt. 28,18-19). 2. Ha nem áll rendelkezésre élő víz, keresztelj más vízben; ha lehet hidegben, ha nem, melegben. 3. Ha egyik sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. 4. A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges, a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy, vagy két napig böjtöljön.”
Ez a Didakhé szövege, az egyházi hagyomány kialakulásának a korából, a Máté ev. szövege (az utolsó mondathoz tett tagmondat ebből a korból való), az epilógus kísértetiesen hasonlít a Didakhé szövegére.

8. Az örömhír hirdetése mindenképpen jézusi, ismert Jézus hozzáállása is, hogy azért jött, hogy hirdessen. Ha csupán az ember áldozatra, a kiontott vérre lett volna szüksége bárkinek, akkor csecsemőkorában is megölhették volna. Jézus viszont „azért jött”, hogy hirdessen, tanítson. Isten akarata a Isten országának a hirdetése, ez az, ami valóban kijelentéssé válhat az életünkben. Ugyanakkor a hozzá kapcsolt szent hármasság, keresztelkedés, mint követelmény, s a hit mint követelmény, a kárhoztatás és elítélés, a hirdetnivaló kibővítése, ellentétes az eredeti jézusi tanításokkal. Az egyházi tradíció követelményeit s nézeteit képviseli.

Isten országa a korszellem szerint. Az itt található görög kifejezés, ami az ország helyén szerepel királyi uralmat jelent, mégis sokszor az ország szó használják a fordítók, pedig a királyi uralom, feltételez egy királyt, s a király feltételezi a királyság rendjét. A görög szó azért is helyes, mert visszaadja azt a zsidókeresztény gondolkodást, aminek a talaján az evangéliumok állnak. A zsidó vallásban, már jóval keresztelő János fellépése előtt beszéltek Malekus samajim-ról, ez szó szerint a menny királyságát jelenti. Ez alatt tágabb értelemben arra gondoltak, hogy Isten minden lény felett uralkodik, szűkebb értelemben pedig Izrael felett, majd Jézus korára a Messiás dicső országát jelentette. Amikor tehát Jézus példázataiban az Isten (menny, ég) ország (királyi uralom) – ról beszél, a zsidók dicső messiási országról való elképzelésükkel együtt gondolkodva fejtik ki a fogalmat. Most ki kell térnem, hogy fentebb miért tettem zárójelbe a menny és ég szavakat az Isten után, hiszen joggal kérdezheti bárki, hogy miért ne lenne más a jelentése Istennek és a mennynek. Az ok egyszerű a zsidók nem mondták ki tiszteletből a Jahve nevet és sok esetben behelyettesítették különböző reá utaló kifejezéssel, pl magasságos, örökkévaló, név, erő, és nem utolsó sorban ég és menny kifejezéssel. Amikor tehát ők a menny országáról beszélnek akkor Isten országát (királyi uralmát) értik alatta. Bibliai példa erre sok van, de had említsem meg a Dániel 4:23-mat, amikor azt írja, hogy: „az ég uralkodik”, más fordításban „menny uralkodik”, akkor Isten uralmáról beszél. A mennyet szeretni és félni szavakat használják a rabbik, akkor is Istenről beszélnek, körülírással. A menny és ég kifejezés tehát, Istent országát jelöli. Az evangéliumok idejében még érvényes volt ez a gondolkodás, tehát amikor az evangelisták a mennyek országáról beszélnek, máshol meg Isten országáról, akkor ugyanezt értik még alatta. A Lukács evangéliumában, amikor a tékozló fiú mondja: „vétkeztem az ég ellen”, szintén Isten országára utal, így mind az ó és mind az új szövetségben találunk példát a körülírására. A zsidó gondolkodásban tehát az Isten királyi uralmának a kiteljesedéséről van szó, ám ennek része az erőszak, sőt a megvalósulás érdekében akár, kötelező nekik erőszakot alkalmazni. A keresztény gondolkodásban is nagy szerepet játszik a mennyek országa, sok esetben azt gondolják, hogy az valami eljövendő uralom, ami még nem valósítható meg a földön, és helyileg nem is itt van, mert az Isten máshol készíti azt el. Mindez történik azért, mert menny és az ég szó alatt, megfosztva azt eredeti jelentésétől, nem konkrétan Istent, hanem egy boldog öröklét helyét értenek, ahová ítélet után kerülhetnek.

Isten országa és a történeti Jézus kutatása kapcsán megemlíteném Czire Szabolcs kiválló munkásságát, amely a Keresztény Magvető gondozásában az interneten is elérhető, jelen írásom viszont nélkülözi az ő gondolatait.