A sokarcú Biblia

A feltámasztás

A feltámasztás folyamatának rendelkezésünkre álló legrégibb leírása így hangzik:

 ,,Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és látták a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától félre hengeredett, a sír feltárult és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, mert ők is ott voltak őrizni. És mialatt még mesélték, amit láttak, ismét látták, amint három férfi jön ki a sírból, kettő elölről támogatja a harmadikat és követi őket egy kereszt, a kettőnek a feje az égig ért, de akit támogattak, annak feje felülmúlta az egeket. és hang hallatszott az égből, amely ezt mondta: 'Prédikáltál a megholtaknak?' És a válasz hangzott a kereszttől: 'Igen!' Ekkor ők azon tanácskoztak, elmenjenek-e Pilátushoz elmondani a dolgokat.'' Péter evangéliuma

Péter evangéliuma, amiről Konstantin császár udvari püspöke és történetírója, Euszebiosz tudósít a 4. században; amelyet Szerapion püspök a 2 és 3. század fordulóján még szó szerint ismert. Ez egy hosszabb töredékben újra ismertté vált egy pergamen kézirat révén, amelyet Felsó-Egyiptomban Akhmimnál egy sírban fedeztek fel 1866/67 telén. A szűk körben elterjedt első leírás, amint azt már Szerapion püspök is állította, nem Péter apostoltól származik, hanem egy a 2. században élt ismeretlen szerzőtől, aki ezt 150-ben írhatta, Jézus halála után 120 évvel. A régi egyház ezt sohasem fogadta el ,,valódi'', kánoni evangéliumként, hanem mindig ,,nem valódi''-nak, apokrif evangéliumnak tekintette, és felolvasását kizárta az istentiszteletekről. A beszámoló magát a feltámasztást írja le olyan folyamatként, amely a teljes nyilvánosság előtt, az egész római és zsidó őrség számára láthatóan, tehát mintegy jegyzőkönyv szerint zajlott le. Egészen mások a ,,valódi'', kánoni írások. Sosem Jézus feltámasztását magát írják le. Az egész Újszövetségben senki sem állítja magáról, hogy magának a feltámasztás folyamatának tanúja lenne. A szinoptikusoknál bármenynyire is szerepelnek tudósítások angyaljelenségekről a sírnál, maga a feltámasztás folyamata e jelenségeket megelőzi és nem tárgya a leírásnak. a feltámasztásnál senki sem volt jelen a kánon szerint, és a későbbi megjelenések nem a tágabb nyilvánosságnak szóltak, hanem a Jézus kíséretéhez tartozó néhány nőre és tanítványnak.

„Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.''

 Ezzel fejeződik be Márk evangélium bővítetlen korai kézirata. Ez pedig nem ,,húsvéti'' örömöt vált ki, hanem ,,félelmet és szorongást''. Évszázadokon keresztül a katolikus templomokban Húsvét ünnepén a szertartásokon ezt az utolsó mondatot, egyszerűen nem olvasták fel, mert nem illett a húsvéti örömhöz. Az egyetlen név, amelyet az evangéliumok egyaránt áthagyományoznak, a magdalai Mária. A János evangélium szerint is elsőre ő az, aki kiment a sírhoz. Máriáról, a Jézus anyjáról a szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem mondanak, sem a kereszt alatti jelenetben, sem a feltámasztás történeteiben. Az a húsvéti hit, amely az egész Jézus-hagyományt a kereszténységen belül meghatározta, magától értetődően meghatározza a húsvétról szóló tudósításokat is – ez eleve akadályozza a történelmi tényfeltárás lehetőségét. Módszertanilag viszont nincs más út. A Húsvét üzenetére tehát nem elszigetelten önmagában, hanem a sokszoros fejlődésen és bonyolódáson átment húsvéti történetek alapján lehet csupán rákérdezni, ha azokban fel szeretnénk fedezni az eredeti Húsvét üzenetét. A húsvéti tudósítások pontos elemzése valóban feloldhatatlan meg nem egyezéseket és ellentmondásokat mutat a hagyományban. Persze újra és újra megkísérelték, hogy összhangot teremtő kombinációk segítségével megalkossák az egységes hagyományt.

Az egyöntetűség hiányzik:

1. a megjelenés az érintett személyek tekintetében: Péter, a magdalai Mária és a másik Mária, a tanítványok, az apostolok, a Tizenkettő, az emmauszi tanítványok, 500 testvér, Jakab, Pál;

2. az események helyszíne tekintetében: Galilea (egy hegy ott, a Tibériás tó) vagy Jeruzsálem (Jézus sírjánál, valami gyülekezési helyen);

3. az események lezajlása tekintetében. Húsvét vasárnap reggelén és estéjén, nyolc nappal és negyven nappal később. Az összhang megteremtése mindenütt lehetetlennek bizonyul, ha az ember nem hajlandó megalkudni a szövegek megváltoztatásával és a különbségek jelentéktelenné tételével. Az ősegyházban nyilvánvalóan nem is akartak egységes sémát, megvoltak az evangéliumok alapos harmóniája nélkül, sőt egyáltalán nem volt igényük az egyöntetűségre. Hogy az újszövetségi szerzők semmiféle teljesség, meghatározott sorrend, sem a különböző tudósítások történeti-kritikai felülvizsgálata iránt egyáltalán nem mutattak érdeklődést, világossá teszi, hogy az egyes elbeszéléseknél mennyire különböző dolgok állnak az előtérben. Márk bővítésében a tanítványok elhívása és elküldése; Lukácsnál és Jánosnál egyre inkább az, hogy a Feltámasztott valóban azonos a Húsvét előtti Jézussal. A hagyományanyag bővítő alakításának ezt a tendenciáját az evangéliumokban nem szabad elhallgatni. Az értelmezés számára fontos: Márk evangéliuma mint legidősebb még megdöbbentően szűkszavú. A két Márk utáni evangélium azonban, Máté és Lukács - részben hitvédelmi okok miatt - jelentős változtatásokat és bővítéseket mutatnak. Mindezt a laikus is észreveheti.

Máténál új dolog: először a földrengés; aztán a sírőrség története, valamint az angyal és Jézus megbízatásának végrehajtása, hogy menjenek Galileába; végül a megjelenés a ,,Tizenegy előtt a galileai hegyen, ahol missziós és keresztelési parancsot ad.

Lukácsnál viszont törli a megbízatást, hogy menjenek Galileába. Elhallgatja a galileai megjelenést, és az egész húsvéti eseményanyagot helyileg és időben a számára teológiailag és egyházi szempontból döntő fontosságú egyházi központra, Jeruzsálemre összpontosítja. Ő hozzáfűzi még: az emmauszi tanítványok elbeszélését, a Tizenegy előtti megjelenést, Jeruzsálemben egy rövid búcsúbeszédet és egy rövid tudósítást Jézus mennybemeneteléről, amely egyedül Lukácsnál található, és amit aztán ismét felvesz a lukácsi Apostolok Cselekedeteibe, és ott jelentősen kibővíti.

Márknál egy fiatalember jelenik meg, Máténál egy angyal jelenik meg, Lukácsnál és Jánosnál kettő angyal.

 János evangéliuma, amit 100 körül írtak le, minden lukácsi érintkezési pontja mellett szintén tartalmaz új elemeket. A beszélgetés magdalai Máriával, Péter és a meg nem nevezett szeretett tanítvány versenyfutása a sírhoz, a húsvétesti összejövetel a jeruzsálemi teremben a Szentlélek közlésével, a hitetlen Tamás története az itt kifejtett kételkedés motívumával.

Később hozzáfűzték még, utófejezetként a Genezáret tó melletti megjelenést a csodálatos halfogással és Péter külön feladatával a nyáj legeltetését illetően. Egészében véve ez a Húsvét hagyományának rendkívül összetett fejlődését mutatja! Azonban kiolvasható belőle: a húsvéthit Galieában keletkezhetett, ahol Jézus követői a menekülés után ismét összegyűltek, hogy aztán Jeruzsálembe húzódjanak fel az Emberfia „újra”jövetelét várva. A Húsvét üzenetének többszörös bővítései, és alakításai, Márknál 8 vers és Jánosnál 54 vers olyan, amely a leírt forrásviszonyok következtében eleve nem tarthat igényt történetiségre, hanem messzemenően legenda-jellegű. A tudósítások különbözőségét a közösségek, a hagyományt átadók és szerkesztők különbözősége és teológiai sajátosságai magyarázzák.

A húsvéti történetek tartalmai Jézus új életének valóságát és védelmét akarják szolgálni. Az eredeti Húsvét üzenete nem a húsvéti történetek itt leírt részleteivel azonos! Húsvét valóságában csak akkor lehet hinni, ha nem szó szerint kellene igaznak tartanunk az összes különböző történeteket. Hogy ezt még világosabban lássuk, vissza kell nyúlnunk a legidősebb feltámasztási tanúságtételre. A legidősebb húsvéti tanúságtétel nem az evangéliumokban található. A páli levelekben van, amelyek egy egész generációval idősebbek a legkorábbi Márk-evangéliumnál is. Ugyanis 55/56-ban írt Pál apostol a kis-ázsiai Efezusból az általa alapított közösségnek Korinthusba. I. Kor. 15 fejezetben van a legidősebb húsvéti tanúságtétel. A tanúságtétel a 35 és 45 közötti évekből való, amikor Pál misszionárius lett. Pál leírja feltámasztás tanúinak a kortársak számára ellenőrizhető listáját, akiknek a Jézus ,,megmutatta magát'', akiknek ,,megjelent'' és ,,kinyilatkoztatta magát'', akikkel - bármi módon is - találkozott, és akiknek a többsége az 55/56-os években életben volt és meg lehetett kérdezni őket. Ez a szöveg így hangzik: ,,Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, és eltemették. Harmadnap feltámaszttatott ismét az Írás szerint, és megjelent Péternek, majd a Tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg; ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy ,,elvetéltnek'', megjelent nekem is.'' Jól látható, hogy mind a bűnökért való meghalás, mind a feltámadás, az írás szerint történt, vagyis másképpen nem történhetett, csak amint az meg volt írva előre. A hit szerint legalább is. Itt is meg lehet határozni az eltéréseket a kánoni evangéliumi elbeszélésekhez képest. Eltérések: Az evangélisták elbeszélései bő lére eresztett legendaszerű kiszínezések. Pál tanúsága ismeretközlő jellegű, és szűkszavú. Az evangélisták a hangsúlyt tesznek az üres sírra. Ezzel szemben Pál egyáltalán nem tesz említést az üres sírról. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus mint élő találkozott tanítványaival. Nem az üres sír, hanem a ,,megjelenések'' és ,,kinyilatkoztatások'' révén jutottak el Jézus tanítványai ahhoz, hogy higgyenek a feltámasztásában az örök életre. Ezért a vita az üres sírról hamis vita. Önmagában véve egy üres sír még nem bizonyítja a feltámasztást! Több eset miatt is lehet üres a sír: a tanítványok csalnak, a hullát ellopták, tetszhalál. Azt, hogy feltámadt, az üres sír előzetes jelzése nélkül is el lehet mondani.

A ,,feltámadt harmadnapon'' kiegészítés nem történelmi, hanem teológiai adat: ,,három'' képletes jelentőségű szám pl: Jónás próféta három napig volt a hal gyomrában. Ha Isten téren és időn túli örök életébe be lehet menni, úgy ez az életforma a történelmi kutatás eszközeivel és módszereivel nem írható le. A feltámasztás a természeti törvényeket áttörő, a világon belüli csodatettet jelent. A történész csak Jézus haláláig és a tanítványok hitéig képes előrehatolni, e két eseményig. Magát a feltámasztást azonban, ami nem nyilvános esemény nem lehet objektívvé tenni. A feltámadást kizárólag csak hittel lehet megragadni. Ha a feltámasztás valami teljesen új létmódra vonatkozik, az öröklét egészen más dimenziójára, akkor csak képletesen lehet körülírni. Rudolf Bultmann szerint ,,Jézus feltámadt az igehirdetésbe.” A kérdés: Jézus nem az által él-e, hogy hirdetik, vagy azért hirdetik, mert él? E megjegyzések után feltehető a kérdés: Mi a húsvéti üzenet lényege? Az írás felhasználása, amire Pál utalhat: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Zsolt.16:10 Valamint Jónás, és cethal, ami meg is jelenik az evangéliumokban: „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” Máté 12:41 A húsvéti hit a kereszténység keletkezésének rejtélye. A kereszténység, amennyiben az a názáreti Jézus mint élő, hatékony Krisztus megvallását jelenti, a Húsvéttal kezdődik. A húsvéti hit előkészítése már a zsidósághan elkezdődött, a perzsák korában, a babiloni fogság után. Ez az apokaliptikus háttérrel rendelkező zsidó hit az egész Újszövetséget átható magától értetődő előfeltevés. Pál számára lehetetlen szétválasztani Jézus feltámasztását, és az általános feltámasztás reménységét. A feltámadásnál nem egyértelmű például, hogy testben vagy lélekben történik. Minden viselkedési mód rendelkezik olyan vonásokkal, amelyeket korábban testiekre és lelkiekre választottak szét. Az ilyen szétválasztás azonban mesterséges. Persze még ma is beszélhetünk ,,lélek''-ről, például negatív formában –lelketlen; vagy régiesen -500 ,,lelkes'' falu; költőileg is -,,a nép lelke''. A ,,lélekről'' mondott beszéd gyakran jól mutatja azt az állapotot, amelyben van az ember és a világ. Ha itt a képletesen különválasztjuk a tárgyszerűtől, el lehet kerülni a félreértéseket. Mire gondol az Újszövetség, amikor az ,,örök életről'' beszél? Nem visszatérés ebbe a téridős életbe. Jézus feltámasztását az ószövetség halott- támasztásaival sem szabad összekeverni. Sem a Jézusi halott támasztásokkal. Jézusnál három esetben - Jairus lányai, az ifjú, Lázár, teljes mértékben eltekintve az ilyen legendás tudósítások történeti hitelreméltóságától (Márk és a többi evangélisták megdöbbentő módon semmit sem tudnak Lázár szenzációs halott-támasztásáról Jeruzsálemi kapta előtt). Jézus feltámasztásánál éppen nem egy hulla átmeneti felélesztésére gondolnak. Jézus - magánál Lukácsnál is - nem egyszerűen a biológiai-földi életbe tért vissza, hogy aztán a többi halálból feltámasztotthoz hasonlóan végül újra meghaljon. Jézus feltámadásánál a halál határozott legyőzéséről van, szó és nem csupán átmeneti újraélesztésről. Jézus a ,,mennyei'' életbe ment be: Isten életébe, amelynek leírásához az Újszövetség többfajta megfogalmazást használ.. Az örökkévalóságot nem határozza meg az előtt és után. Ez inkább egy teret és időt szétrobbantó új életet jelent Isten láthatatlan, múlhatatlan felfoghatatlan tartományában. Nem egyszerűen vég nélküli ,,tovább'', azaz továbbélés, továbbcsinálás továbbmenés, hanem ,,végérvényesen'' új: új ember és új világ. Új jövő, de nem a mi terünkben és időnkben. Nem ,,itt'' és ,,most'' ebben a ,,világban'', mint a csupán klinikai halálból visszatérteké. Hanem a halálból az életbe, a láthatóból a láthatatlanba, a halandóság sötétségéből Isten örök fényébe. Nem önkényes beavatkozás a természet törvényei ellen, hanem az újrakezdés ott, ahol a természet a maga törvényei alapján végéhez érkezett. Különbség van a feltámadásba vetett hit, és a feltámadásba vetett remény közt is, ám bármelyik jellemző az emberre, ha ezek egyike jellemző, akkor az azt jelenti, hogy a lelke mélyén az ember elutasítja a halált, és őszintén vágyik az igazságosságra. Ez azt is jelenti, hogy a feltámasztás-feltámadás reményéből eredő tiltakozás a halál ellen egyben tiltakozás az olyan társadalom ellen is, amelyben e reménység nélküli halállal visszaélnek igazságtalan struktúrák fenntartása érdekében. Mert ölni nem csak fegyverrel lehet, hanem agyondolgoztatással, vagy éppen munkanélküliséggel, meg nem gyógyítással, rossz életkörülmények teremtésével öngyilkosságba hajszolással is. Itt nem az alá- és fölérendeltséget önmagában kérdőjelezzük meg, hanem az uralkodást és szolgaságot, amely viszony mindkettő, az úr és a szolga számára is halálos hatású. A feltámasztásba vetett reménység, a feltámadás a halottakból itt egy a halállal megjelölt társadalom kritikájává válik, amelyben az ,,urak'' - nagyok és kicsinyek, világiak és klerikusok - büntetlenül kizsákmányolhatják ,,szolgáikat''. Azért büntetlenül, mert ők ezen a földön magukat teszik meg tekintélynek, szabálynak, igazságnak, úgy hogy számukra ténylegesen nem létezik az igazságosságnak semmilyen magasabb fellebbezési helye.

A királyi tisztviselő fiának a meggyógyítása

Ebből a perikópából derül ki, hogy a János evangélium szerzője ismeri a szinoptikus hagyományt, illetve ezt a részét (Jn. 4:44- Márk 6:4 és Máté 13:57 és Tamás 31).

’Mert Jézus maga tett bizonyságot arról, hogy a prófétának nincs tisztessége a maga hazájában.” Károli

„Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétának becsülete.” Katolikus

„maga Jézus tett bizonyságot arról, hogy nincs becsülete a prófétának a saját hazájában.” Protestáns

„Maga Jézus tett ugyanis tanúságot arról, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában.” Csia

Ezen kívül maga a gyógyítás történet szintén megtalálható a szinoptikusban. Bár ott kifejezetten egy százados katona üzen Jézusnak, itt pedig maga a tisztviselő keresi fel, így a „nem vagyok méltó” szakasz kikerül a „sokan jönnek” szakasszal együtt. A János evangelista másképpen bánik a szövegekkel. A katolikus kommentár éppen ezért, Heródes Antipas tisztségviselőjével azonosítja a tisztviselőt és nem a római századossal, tehát két különböző távgyógyításról beszél.

Idézet a Máté 9:6-ból, Jn. 5:8. „fogd az ágyadat és menj” Ugyanakkor megjelenik két gondolat a szinoptikusokból, kicsit másképpen (Jn. 5:18)

„E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” Károli

„Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel.” Katolikus

„Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” Protestáns

„Ezért azonban a zsidók még inkább azon voltak, hogy megöljék, mert azonkívül, hogy a szombatot eltörölte, az Istent is saját atyjának mondotta és azzal vele magát egyenlővé tette.” Csia

Az első gondolat a szombat átértelmezése, a János evangelista a gyógyítás helyett az ágycipelésre teszi a hangsúlyt, mint olyan munkára, ami tilos szombaton, s Jézus mintha erre buzdította volna. A szinoptikusokban az ágycipelésre kiadott utasításnál nem volt szombat! A János evangelista szándékos szombat rontással vádolja meg Jézust, holott a szinoptikusoknál ez nem található, amennyiben a gyógyítás nem munka. A másik gondolat, hogy az Isten olyan nekünk, mint egy szerető szülő az Atya. Ám ez nem jelenti azt, hogy egyenlő lenne az ember az Istennel, ha valaki az Atyjának mondja Istent, attól még nem lesz vele egyenlő. Ám ha egyenlő is volna, akkor sem jelenti ez azt, hogy ő maga Isten (pl. egyenlő magasak vagyunk).

Beszéd az élet kenyeréről

Folytatom a szinoptikus összevetést Jn. 6:27-Lukács 12: 33-34 és Máté 6:19-21 és Tamás 76)

„Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre” Károli

„De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Katolikus

„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért” Protestáns

„Ne az elvesző kenyéren munkálkodjatok, hanem azon a kenyéren, mely örök életre megmarad” Csia

A szinoptikusokból ismert kincses mondás, „átírva” ételre, Nem feltétlenül szövegátírásról van szó, hiszen semmi akadálya annak, hogy Jézus ugyanazt a gondolatot másképpen fogalmazza meg. A kifejtése ismét eltolódik az úrvacsorára és a Fiúban való hitre: „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött”-"Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus”

 
A sátoros ünnep Jn. 7:16

„Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem” Károli
„Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött.” Katolikus
„Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Protestáns
„Amit én tanítok, nem enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Csia

Újabb gondolat, amely egyezik a szinoptikusokkal, méghozzá az, hogy Jézust küldte az Atya. Hogyan küldte? Hallotta Jn.8:40. A jézusi mondás tartalmazza azt, hogy Jézust valóban küldte az Atya: „Ha valaki egy efféle gyermeket befogad a nevemben, engem fogad be, és ha valaki engem befogad, nem engem fogad be, hanem aki küldött engem.” Márk 9:37 és Lukács 9:48 és Máté 18:5. Jézus tanítása valóban túlmutat az emberi természeten, ez utalhat annak isteni voltára. Bár a szinoptikusokban ez a mondás így nem fordul elő, annak tartalma és az összefüggései hasonlóak. A Károli fordításban tudomány szerepel, ha a gyógyítást is belevesszük ebbe a tudományba, akkor a kibővítés miatt helyesebb kivételesen a Károli fordítása. A küldött befogadás előfordul még a János 13:20-ban is, ott konkrétan arról szól, akiket Jézus küld el, míg a szinoptikusoknál a gyermek befogadása érvényesül, s a szöveg vége megegyezik a Lukácsnál található résszel: „s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Jézus tehát nem a saját tanítását tolmácsolja, hanem az Atyáét, ő egy hang, amin keresztül Isten megnyilvánul.

A jó pásztor

A jó pásztor perikópában két érdekes hasonlat található, mindkettő a „bizony mondom néktek” bevezetéssel kezdődik, ami jellemző volt Jézus szinoptikusokban található beszédeire is, tehát a hasonlatok helye: Jn. 10:1-10. Mivel előfordul a kapu, illetve ajtó, az itt található hasonlat, bár leszűkítve az eredeti mondást, mégis csak használható a megfelelő értelemben. Az szinoptikus mondás tehát:

„Törekedjetek keresztül menni a szűk ajtón, mondom nektek, mert sokan keresik a bemenetelt és nem lesz erejük rá.” Lukács 13:24

„A szoros kapun menjetek keresztül, mert széles kapu és tágas út a pusztulásba vezet, és sokan azon mennek be.” Máté 7:13

És a János:

„A ki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az.” Károli

„Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora.” Katolikus

„de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora.” Protestáns

„Aki ellenben az ajtón át megy be, az a juhok pásztora.” Csia

Amennyiben az ajtó, kapu a Jézus tanítása a juhok pedig az emberek, akkor a szoros kapun való bemenetel: a jézusi tanításoknak megfelelően viselkedés Isten és az emberek felé. Így mindenki pásztor, aki ekképpen cselekszik és átment a szűk ajtón. Az evangélium hirdetésének faladata alapján a mindenki pásztor kategória elfogadható, pláne ha hozzávesszük a pap, király, próféta, és krisztus tisztségek egyetemes kiterjesztését.

Az új parancs:

„egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Jn. 13:34-35 Károli

„Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Katolikus

„szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Protestáns

„egymást szeressétek. Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lesz bennetek egymás iránt.” Csia

Jézus tanításának egyik központi gondolata fogalmazódik meg, bár itt kifejezetten csak a tanítványoknak és nem a néphez szólva sajnos, mint a szinoptikusokban s az ellenség szeretete is kimaradt. Jézus fellép a szeretet nevében, amikor a társadalom által megvetet vámosok és parázna nőkkel közösséget vállal, amikor fontosnak tartja a gyermekekről való gondoskodást, amikor betegeket gyógyít, amikor az emberek egymás közti hierarchiáját ellenzi, Jánosnál is előfordul ez a lábmosás történetében. Továbbá fellép még a szeretet nevében, amikor a szegényekről való gondoskodás mellett szól, amikor a bűnbocsánatról tanít, amikor az irgalomról tanít, és amikor imádkozni tanít. A szeretet tanítása megismétlődik a János evangéliumban még egyszer: Jn. 15:12-13, 17.

A János 12:25-ben is szerepel egy mondás, ami megtalálható a szinoptikusoknál:” Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” a Mátéban kétszer 10:39
”Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”16:25 „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” ,Márk 8:35 „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” Lukács 9:24 „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” A mondás direkt áldozat megtételére buzdít. A saját életedet alárendeled, mindenki más életének. Jánosnál ellentétes a szituáció, hiszen nem Jézusért vagy az evangéliumért kell áldozatot hozni, hanem az embernek saját magáért. Azzal, hogy másokat szeretsz és előtérbe helyezed őket, végső soron magadnak is kedvezel.

Folytatom a szinoptikusokkal való összevetést (a következő kifejtés annak ellenére, hogy logikus és összefüggő, e sorok írója szerint nem eredeti jézusi tanítás, ám nem hallgathatjuk el, mivel a teljesebb kép érdekében a nem eredeti jézusi teológiát is meg kell vizsgálnunk, tehát ez utolsó fejezettel, e sorok írója nem ért egyet.)

Van még egy darab idézete Jánosnak 15:20, ami megtalálható a Máté 10:24-ben.

„Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál.” János

„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál.” Máté

Az emberek hierarchiája a végkicsengés, így Jézus egyszer egyenlőnek, egyszer alá-fölé rendeltségben gondolkodik az emberekről. Egyetlen hely van, ahol elveti a hierarchiát az összes többi helyen hierarchiát állít fel. A humanista bibliakritika az egyetlen hely miatt veti el az összes többi helyet, azaz kizárja őket. Nagyon valószínű az, hogy itt nem is emberekről, hanem magában az emberben levő dolgokról beszél Jézus. A kabbala szerint itt arról van szó, hogy az ösztönöknek élő vágyait hajhászó ember, az értelmét is csupán a vágyak kiélésére tudja használni, azaz az intellektus szolga és a vágy az úr. Így nem nagyobb az intellektus a vágyaknál, azaz ezen embertípusoknál az értelem a szolga. Továbbá a János evangéliumban Jézus megköveteli, hogy neki szolgáljanak jutalomért, s Jézus, mint szolgatulajdonos jelenik meg a túlvilágon is: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” Jn. 12:26 Továbbá ha mindehhez hozzávesszük „Kövess engem” felszólításokat az így kapott kép is arra utal, hogy Ő a fej a Krisztus, pontosan, ahogy Pál mondta.

Az „én vagyok” kifejezés tizennyolcszor fordul elő a János evangéliumban, amikor is Jézus önmagát hirdeti. A jó cselekedeteket mellett a hit kívánalma jelenik meg, pont mint Pálnál. Nem szerepelnek a böjtről és a válásról szóló tanítások, az igazságtalanság ellen csak akkor lép fel Jézus a János evangéliumban, amikor a saját személyéről van szó a szombat kérdését leszámítva. Bemerítő Jánost, kifejezetten Jézus előfutáraként mutatja be. Ugyanakkor megjelenik a gnoszticizmus, Jézus, mint születése előtt már létező fénylény, aki a világ megváltója, mint alászállt emberi testi-anyagforma. A Szentlélek, mint „vigasztaló”, egyedül Jánosnál fordul elő. A Pállal azonos üzenet nyilvánvalósága, már az első fejezetből kitetszik: „a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” Jn. 1:17. Jánosnál Jézus dualisztikusan két részre osztja az embereket, Istentől valókra és ördögtől valókra, annak ellenére, hogy csak azok képesek hinni az Emberfiában, akik az „övéi”, azaz istentől valók, ez konkrétan az eleve elrendelés körülírása, ugyancsak Pállal azonos üzenet, és mindenkitől követelmény a hit. A két részre osztás az ítélettel kapcsolódva a hithez: aki hisz benne az nem jut ítéletre, aki nem hisz az már ítélet alatt van. János Mózest nemes egyszerűséggel a Jézus pártjára állította, mint aki róla beszélt, s mint aki vádolja majd a zsidókat. „Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert Énrólam írt Ő!”

Jézus és Nikodémus

Gnosztikus tanítások kifejtése. János felhasználja az Isten országa kifejezést, de az abba való bejutáshoz olyan feltételt állít, ami a szinoptikus evangéliumokban nem található: aki nem születik újjá víztől és szentlélektől az nem mehet be az Isten országába (Jn. 3:5). Továbbá az Emberfiában való hitet teszi meg az örök élet lehetőségének, éppúgy, mint Pál. Míg a szinoptikusoknál Istenbe vetett bizalom hirdettetik, addig a János evangélistánál megjelenik az, az üzenet, az Emberfiában, mint egyszülött fiúban való hit szükségességét állítja. A mennyből alászálló üdvözítő, szép gnosztikus tanítás. A János evangélista mindenkit ítélet alá helyez, aki nem hisz Isten egyszülött fiában, a szinoptikus evangéliumokban, Jézus igehirdetésében ilyennel még nem találkozunk! A fény és a sötétség kifejezések szintén gnosztikus alapfogalmak, az ezekkel való kifejezésmód a János evangelista egyik jellemző vonása, további gnosztikus vonás a lélek és a test szembeállítása (Jn. 3:6 és Jn. 6:63) „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit”, ami megint csak Pálhoz hasonló új üzenet.

Nikodémus éjszaka kereste fel Jézust, nyilvánvalóan félt a főpap hatalmától. A mester megszólítással a tiszteletét fejezte ki Jézus irányába. Nikodémus nem csak a saját nevében jött, azt mondja- Mi tudjuk! - tehát azt a kisebbségben levő csoportot képviselte a szanhedrinen belül, akik komolyan foglalkoztak Jézussal, és nem megölni akarták, hanem kíváncsiak voltak rá. Az újjászületés konkrétan – anothen gennétai- jelentése: felülről születés azaz Istentől születés. Nikodémus hivatkozik a test fogságára, feltételezve azt, hogy nem lehetséges az, amiről Jézus beszél, azaz felülről születni, hiszen ha másodszor megszületne az ember, akkor is az anyja méhéből jönne ki, vagyis megint csak test volna. „A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen” –szögezi le a gnosztikus tanítás igazságát a nagy tiszteletre méltó Pál apostol is. Jézus azonban Lélektől való születést teszi feltételévé az Isten országába való bejutásához. Lelkileg kell alkalmassá válni, a testtől függetlenül lehetséges ez. Jézus a vízkeresztséggel kapcsolja össze a Lélek általi keresztséget, nyilvánvalóan, ezt a saját tapasztalata miatt teszi meg. Ez a fejezet kétszer is megerősíti azt, hogy Jézus keresztelt. Jézus itt titkot árul el az éj leple alatt Nikodémusnak: „És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, a ki a mennyből szállott alá, az embernek fia, a ki a mennyben van.” Jézus kijelenti, hogy azok az emberek voltak a mennyben, akik onnan jöttek a földre, s pillanatnyilag is a mennyben vannak. Gnosztikus alaptanítás. Az ember, tehát a felülről való születéssel, a Lélek általi születéssel, közvetlen kapcsolatba kerül azzal a mennyel, ahonnan a földre jött. Hogyan lehet egyszerre a földön is és a mennyben is? Úgy, hogy a Lélek hordozza magában a mennyet, a menny fényét, s ahogyan a mennyből kikerült ember, kapcsolatba lép ezzel a Lélekkel, maga is átváltozik, és képes rá, hogy mennyei látása legyen. Így bár helyileg a földön, van, a Lélek által viszont a mennyben van. A rossz jóvá válik, az anyagi test, nem akadálya többé, a léleknek. A kígyó aki a sátán jelképe, most a felülről született ember jelképévé válik. Ahogyan Mózes idejében „bálványozták” (felnézni rá, fel emelni) a kígyót, úgy kell most a felülről született embereket „bálványozni” (felnézni rá, fel emelni)! Jézus itt vált át a beszédben, eddig azokról az emberekről beszélt, akik kapcsolatban vannak a mennyel, most pedig az Isten fiáról beszél, arról a Lélekről, amit ő fogadott be magába. Mindenki, aki bízik ennek az isteni Léleknek, a Jézuson keresztül megjelenő tanításában (a kijelentés maga az isteni lélek, a logosz, aki isten), annak örök élet a jutalma. Keresztelő János ebben a fejezetben megerősíti Jézus egész tanítását: „Az ember semmit sem vehet, hanem ha a mennyből adatott néki.” Akik tehát a mennyből jöttek, befogadhatják a mennyei istent, s most a kijelentést által, ami a mennyből adatott bárkinek lehet erre lehetősége. Ha ez a lehetőség nincsen, akkor az embernek nem lehetne örök élete.

Keresztelő János utolsó tanúságtétele

A Jn. 3:22-ben ismét felbukkan egy kiegészítés a szinoptikusokhoz képest, János állítja, hogy Jézus keresztelt, ezt pedig a korábbi hagyomány nem erősíti meg. A keresztelkedés igen elterjedt már a második században, mikor a János evangéliuma született, az írónak képtelennek tűnt, hogy Jézus ne keresztelt volna, ez persze szorosan kapcsolódik is a Nikodémussal folytatott beszélgetéshez. Talán saját magát akarta javítani, ezért is jegyzi meg a 4:2-ben, hogy Jézus nem keresztelt. János tehát egyszerre állítja, hogy keresztelt és azt is, hogy nem keresztelt Jézus. Az is lehetséges, hogy ezt a zárójelbe tett megjegyzést olyasvalaki tette be az evangéliumba, aki jobban ismerte a szinoptikusokat, és ahhoz képest írta át a János evangéliumát. Itt ismét előkerül egy gnosztikus elem a földi, anyagi és az égi, a lelki szembeállítása.

Kánaáni menyegző

A kánaáni menyegzőn történt borszaporítási történetben is van egy mondat, ami utal arra, hogy Jézusnak gondja lehetett a saját családjával (Jn. 2:4). Szokás szerint a magyar fordítások különbözően adják vissza a Jézusnak tulajdonított szavakat:

„Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony?” Károli

"Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” Protestáns

"Asszony, a te gondod az én gondom.” Katolikus

„Mi közünk ehhez, óh asszony?” Csia

A katolikus fordítás pont az ellenkezőjét fejezi ki a másik háromnak, a Csia féle fordítás többes számba teszi a mondatot, utalva rá, hogy Jézus a tanítványai nevében beszél. Az első kettő egyértelműen elutasítás személyesen Jézustól. Az eredeti valós probléma, hogy Jézusnak milyen gondjai lehettek a családjával, nem derül ki. Egyedül az asszony kifejezés ugyanaz mindegyikben, mintha Jézus úgy beszélne az anyjával, mint egy idegen nővel, az viszont nem derül ki, hogy miért tenne ilyet. A Márk harmadik fejezetében Jézus elutasítja rokonait, mert nem cselekszik Isten akaratát. Nem hagyja abba a tanítást, amikor az anyja és a testvérei kihívják, vagyis inkább vállal közösséget a tanítványokkal és a tanítással, mint a rokonaival. A borszaporítás történetében ellenben, mégiscsak közösséget vállal anyjával, hiszen csodát tesz neki. Ez a magatartás kettősséget mutat, szavakban kemény elutasítás, cselekedetekben pedig jóság. Egervári Oszkár szerint, Jézus eljátssza a tanítványoknak, hogy milyenek is ők valójában, ugyanúgy amikor a „nem küldettem, csak Izraelhez” mondat elhangzik, így szembesíti a tanítványokat a saját gőgös magatartásukkal, viszont a cselekedetek pedig a jóságról beszélnek. Amennyiben csak a fenti idézetekből álló elutasítás fogalmazódott volna meg Jézustól, csodatétel nélkül, csak akkor lehetett volna szeretetlenséggel vádolni Jézust. Ugyancsak nem derül ki az sem, hogy Jézus miért gondolta, hogy ő maga tisztesség nélkül lenne a saját rokonainál, amit a Márk mellett a Máté (13:57) is megemlít: „Nincsen próféta gyalázatban, csak szülőhelyén, rokonainál és családjában.” Ez egyébként ószövetségi idézet. Saját családja nem bízott benne. Mind a Máté (13:58), mind a Márk (6:5) egybehangzó állítása szerint, Jézus nem volt képes ott csodát tenni, ahol hiányzott a belé vetett bizalom. Ezek szerint a kánaáni menyegzőn még bízott benne a családja, mert sikerül neki a borszaporítás. A szinoptikusokban kétféleképpen található ez a rész, miszerint nem képes csodát tenni. 

„János evangéliumában leplezetlenül jelenik meg Jézus Isten volta”, írja Ratzinger. Ehhez a negyedik evangélium Prológusa szolgál számára fő érvként, ám a probléma már annak fordításakor felvetődik. Már Jeromos úgy fordította a szöveget a 9. és 10. verstől, mintha többé nem „az Ige” [„a Szó”, „a Beszéd”] (latinul Verbum, tehát akárcsak a németben, semlegesnemű főnév), hanem hímnemű lény lenne az alany, amely nyilvánvalóan Krisztust jelentette. A valóságban továbbra is „az Ige” az alany, tehát: „Az [az Ige, a Szó] volt az igazi világosság. Az [nem pedig Ő] volt a világban”; hasonlóképpen a 11. és 12. versben „Az a tulajdonába jött … de mindazoknak, akik befogadták azt, hatalmat adott …”. A 14. vers nem azt állítja, hogy Isten emberré lett, hanem: „az [isteni] Ige hússá lett”.

Ez az „Ige” nem külön (második) isteni lényt jelent, hanem ünnepélyes, himnikus módon Isten szólását (beszédét) és működését fejezi ki (ld. pl. ezt a beszédmódot: „A király szava elhangzik népéhez”). Hasonlóképpen beszél az Ószövetség tiszteletteljesen Isten Bölcsességéről, mintha az külön személy lenne, „aki a Te oldaladon [ti. Isten oldalán] trónol” (Bölcs 9,4). A görög egyházatyák ellenben – a hellenista filozófiának megfelelően – „Logosz”-on (= „a Szón”) Istentől származó, külön közvetítő lényt értettek, aki Jézus Krisztusban testet vett fel, és ezáltal ember lett. Erről definiálta a Nikaiai Zsinat (Kr. u. 325) Jn 1,1c-re („és isteni volt az Ige”) hivatkozva, hogy nem csupán Istenhez hasonló, hanem Istennel egyenlő (ld. a Nagy Hitvallásban: „Jézus Krisztus … valóságos Isten a valóságos Istentől…”).

A Prológus 14. versében a „hús” nem csupán a testet jelenti, mint a későbbi görög felfogásban, sem pedig csak egyetlen embert, hanem ez a szó általában (az) embereket jelöli esendőségükben (vö. Jn 8,15: „Ti hús szerint” = mint emberek ítéltek). Ezért értelemszerűen így fordítandó: „(Isten hatékony) Igéje emberekké vált.” Eszerint Isten Igéje nemcsak Jézus Krisztusban jelent meg, hanem jelenvalóvá vált „emberekben” is. Isten emberekben és emberek által szólt és hatott, éspedig azokban, akik befogadták Igéjét (vö. 12. vers). A Szó nemcsak kívülről hangzott el számukra, hanem jelenvalóvá lett bennük (amint Isten megjelent Mózes előtt az égő csipkebokorban, és Illés előtt a szél zúgásában). Így kapcsolódik Jn 1,14 az 1,12k-höz (ezért áll „és” a görög mondat elején): amire Isten Igéje mindazokat felhatalmazza, akik befogadják, tehát Isten szeretetét elfogadják, azaz hogy Istenből szülessenek és így Isten gyermekei – fiai és leányai – legyenek. Ez megvalósult a gyülekezetben: Igéje által Isten jelenvalóvá lett a hívőkben. A 12–14. versekben az isteni Ige iránt nyitott hívőknek Istenből való új – „szűzi” – születésük lehetőségéről és tényéről van szó. Ezért a folytatás: „… és bennünk (P. W. kiemelése) lakozék” [ingresszív aoristos – P. W.]. Az alany továbbra is „az Ige”, nem valamely egyedi ember, akivé az Ige válhatott volna, és aki aztán csak közöttünk lakozott volna.
A 14. versben aztán nem valami „Egy(etlen)szülöttről” vagy „az Atya egyetlen fiáról” van szó, hanem a „maga nemében páratlan” vagy „az Atyától [= Istentől] egyedül származó [Szó]-ról”, akiről Keresztelő János tanúságot tesz (15. v.). Ennek megfelelően a „kegyelemmel és igazsággal teljes dicsőség” (a 14. versben) a „maga nemében páratlan” vagy „egyedül származó” Igéé [Szóé], amely az Atya-Istentől ered, tehát nem az „egyetlen”, lényegét tekintve isteni „Fiúé”. Ez helytelen fordítása a görög monogenész fogalomnak (ennek jelentése: „a maga nemében vagy származásában páratlan”, nem pedig „Egy/etlen/szülött” vagy „Fiú”), amit a későbbi teológia határoz meg, amelyben az isteni Szót azonosították a bibliai „Isten fia” kifejezéssel. Amikor a Biblia „Isten fiá”-nak nevezi Krisztust, akkor nem „Istenen belüli” fiúra gondol, hanem Istennel való egyedülálló kapcsolatát, messiási kiválasztását és küldetését akarja kifejezni vele (Ratzinger azt írja: „A »nemzés« a kiválasztásban áll”). Mint ilyen nem az egyetlen fiú, hanem „az elsőszülött sok testvér [és nővér] között” (Róm 8,29), „az egész teremtés elsőszülöttje” (Kol 1,15) és „a holtak elsőszülöttje” (Kol 1,18). Az Istenből születettség tehát nem csupán Jézus Krisztusra vonatkozik. Krisztust kifejezetten csak a 17. vers nevezi meg, anélkül hogy azonosítaná az Igével; viszont ő az, aki által az Ige kegyelme és igazsága a világba jött – eltérően Mózestől, aki által a törvény adatott. A 18. versben ismét „a maga nemében páratlan isteni [Igé]-ről” van szó, amely az Atya ölén van, és (Jézus révén) hírt adott Istenről – tehát nem fiúról van szó.

Joseph Ratzinger teljesen a hellenista jellegű dogmatikus krisztológia szellemében azonosítja a „Logosz”-t, az isteni Szót Jézussal. A korai egyházban azért is következett be ez az azonosítás, mivel mértékadó görög teológusok a Bibliától eltérően nem az egész embert értették a maga esendőségében „test”-en („hús”-on), hanem (a hellenista test–lélek-dualizmusnak megfelelően) csupán az emberi testet. Ezért Isten Szavának „testté levését” egy második isteni személy „inkarnációjaként” („testben levéseként”) fogták fel (vö. a Hitvallásban: „… testet vett föl …”). Számukra Jézus Krisztus az Atya-Istennel egylényegű Fiú-Isten volt egy emberi testben, amelyben ő a lélek helyét foglalta el. Később általánosan elismerték ugyan, hogy emberi lelkének is kellett lennie, de a félrevezető beszédmódot, ti. hogy az „ember Krisztus Jézus” névvel (1Tim 2,5) egyúttal (egy második) isteni személyt is jelöltek, megtartották; holott a Kalkédoni Zsinaton (Kr. u. 451) definiálták, hogy ugyanaz a Krisztus „két természetben össze nem elegyítve” és „szétválaszthatatlanul” létezik. A hit e megfogalmazásában azonban nem magyarázták meg, hogy két szellemi természet – egyenként saját öntudattal és saját szabadsággal – miként lehet egy és ugyanazon személy.

A pápa gondolatmenetében központi helyet foglalnak el Jézusnak a János-evangéliumban leírt „Én vagyok ”-kijelentései (Jn 8,24.28.58; 13,19), amelyeket az égő csipkebokorból szóló isteni kinyilatkoztatással (Kiv 3,14) állít párhuzamba, s ebből vezeti le Jézus Krisztus Isten voltát (398–402. l.) – pedig itt arról van szó, hogy Jézus Isten kiválasztott messiásaként is egyedülálló viszonyban van Istennel, s az „Én vagyok”-nak ez a hangsúlyozása ezt igazolja. Rudolf Schnackenburg ezt írja Jézus Jn 8,24-beli „Én vagyok”-járól: „Benne Isten van jelen, hogy kinyilatkoztassa és az embereknek felkínálja eszkatologikus üdvösségét.” Azokkal a zsidókkal vitázva, akik azt vetik szemére, hogy önmagát teszi Istenné (Jn 10,33), Jézus „Isten fiának” nevezi magát, „akit az Atya megszentelt és a világba küldött” (Jn 10,36), tehát olyan embernek, aki nem természeténél fogva egylényegű fia Istennek, hanem akit Isten választott ki messiásnak. Ez a kiválasztás az isteni akarat szerint öröktől fogva történik, ezért mondhatja Jézus: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58), anélkül, hogy ez érv lenne Isten volta mellett. Ismét Rudolf Schnackenburgot idézem: „Jézus ezzel nem igényli a Jahvéval való azonosságot.” Ugyanez a Jézus azt mondja Istenről: „Az Atya nagyobb, mint én” (Jn 14,28), és világosan megkülönbözteti magát Istentől, amikor azt olvassuk: „Ez az örök élet: megismerni téged, az egyetlen igazi Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél” (Jn 17,3). A János-evangéliumnak ezeket a helyeit XVI. Benedek figyelmen kívül hagyja. A Kivonulás könyve már Mózesről mondja, hogy „isten” lesz testvére, Áron (Kiv 4,16) és a fáraó számára (Kiv 7,1). Ha Isten a zsidó hit szerint már Mózesben és Mózes által úgy működik, hogy Mózes mások számára isten (ami nem valóságos azonosságot jelent), akkor mennyivel inkább érvényes ez az Újszövetségben Jézus Krisztusra vonatkozóan. Ebben az értelemben kiálthat fel Tamás: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28). A pápa számára azonban csak itt lelte meg „teljes alakját” a tanítványok hitvallása, mivel a tanítványok tapasztalatát, hogy Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által Isten működik, ő így értelmezi: „A nagy pillanatokban a tanítványok megrendülten érezték: Ez maga Isten”.
Amikor XVI. Benedek a Filippi levél himnuszára (Fil 2,6–11) hivatkozik (21., 126. l), akkor a 6. versnek a német egységes fordítás által adott megfogalmazásából indul ki: „Egyenlő volt Istennel, de nem ragaszkodott ahhoz, hogy olyan legyen, mint Isten”, és ezt úgy értelmezi, hogy Jézus „emberként valóban Isten volt”. De még ha helyes lenne is ez a fordítás, akkor sem következne belőle, hogy Jézus maga Isten, hanem csak az, hogy Istennel egyenlő volt, vagy olyan volt, mint Isten („megistenült” ember). Saját lényegét ugyanis nem vetheti le az ember, és nem tehet magáévá másik lényeget, hanem csupán kölcsön kapott, fölvett állapotról mondhat le. Ez azt jelentené, hogy Krisztus a neki adott, de nem lényegi istenségről mondott le, és hasonlóvá vált az emberekhez, azok mostani, Istentől távoli állapotában.

Ám az eredeti görög szöveg szó szerinti fordítása másképp hangzik: „Ő Isten alakjában volt (jött), de nem tekintette zsákmánynak (vagy szerencsés fogásnak), hogy Istennel egyenlő.” Ez az eredeti szöveg tehát különbséget tesz az „Isten alakjában való lét” között, amelyben Jézus jön, és az „Istennel egyenlő lét” között, amire nem törekszik. Ezt jobban meg lehet érteni, ha így fogalmazzuk: Jézus „Isten-alakban, Isten alakjában”, azaz Isten képmásaként jött, az új, a második Ádámként (vö. Róm 5 és 1Kor 15), de az első Ádámmal ellentétben nem akarta zsákmányként, rablott holmiként (vagy: gazdátlan jószágként) magához ragadni az Istennel való egyenlőséget; hanem kiüresítette magát, és egyenlő lett az emberekkel az ő (a bűneik következményeként létrejött) rabszolgai létükben, engedelmesen egészen a kereszthalálig. Ezért magasztalta fel őt Isten, és adta neki azt a nevet, amely minden (más földi) név fölött van. A 10. vers helyes fordítása: „hogy mindnyájan térdet hajtsanak Jézus nevében [nem: Jézus neve előtt]”, mégpedig „Isten, az Atya dicsőségére” (11. v.). Az az imádás, amely Izajás próféta szerint (45,23) egyedül Istent illeti meg, nem irányul Jézusra is, ahogyan Ratzinger véli (21. l.), hanem az ő nevében, az ő közvetítésével egyedül Istennek, az Atyának szól.”

(Ez az idézet Paul Wess munkája nyomán készült, Gromon András. és B. J. fordítása alapján, náluk bővebben kifejtve lábjegyzetekkel.)