A sokarcú Biblia

Prológus

Az ige testté lett.

Az ige görögül itt logosz, a logosz jelentése: beszéd, szó, kijelentés. Hiteles fordítási lehetőségek tehát: A beszéd testté lett. A szó testté lett. Az kijelentés testté lett. A logosz előfordulása több esetben a tanításra vonatkozik, például az én beszédeim (logosz) soha el nem múlnak /Mt.24:35/. A logosz előfordulása több esetben, az Isten üzenetére vonatkozik, például hirdesd az igét /II. Tim. 4:2/. A logosz egyetlen esetben tulajdonnévként szerepel, neve Isten Igéjének neveztetik /Jel.19:13/. Az hogy testté lett, az anyagról szól, ugyanis a szarx szó jelentése hús, test, az anyagi része az embernek. Átvitt értelemben pedig az emberi természet bűn miatt megromlott részét jelentette.

Nyilvánvalóan a világosság és a sötétség ellentétbe van állítva egymással, alapvető gnosztikus tanítás, hogy a fény gyermekei be tudják fogadni a fény ismeretét, és visszakerülhetnek az öröklétbe az Istenhez, a sötétség gyermekei nem fogadják be a világosságot. Ez a gnosztikus gondolat végigvonul az egész János evangéliumon. „A sötétség nem fogadta be azt.” Az anyagi test, nem tudja befogadni: „A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” A világosság a lélekre hat. A gnosztikusok különbséget tesznek azok közt az emberek közt, akik Isten fiai lehetnek, (ezek azok, akik valamikor a fényből származtak, és a test rabságába estek), és különbséget tesznek a sötétség fiai között, akik nem lehetnek Isten fiai, mert amúgy sem volt közük a Fényhez. Akik Isten fiaivá válhatnak, azok az ismeret, azaz gnózis által nyerhetnek újra örök életet: „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged”. A Jézusban testet öltött üzenet (isten), tehát csak azokra hat, akik visszakerülnek a Fényhez.

„hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiává legyenek” Az itt található hatalomnak fordított szó az excousia, jelentései: szabadság, jogosultság, képesség, erő. Az elveszített istenfiúságot nyerhetik vissza, akik képesek befogadni.
A János evangéliuma a szinoptikusokhoz képest egy bővített hagyományanyag. Sokkal több típusú csodatörténet található bennük, mint a szinoptikusokban.

Keletkezési idő:

A legidősebbnek vélt újszövetségi szöveg a Ryland gyüjtemény leghíresebb papirusz töredék (P.52.), mely alátámasztani látszott az újszövetségi evangéliumok egészen korai létezését. Az 1920-ban, Egyiptomban fellelt papiruszdarabka keletkezési idejének, a 125 év körüli meghatározását hosszú ideig nem kérdőjelezték meg, és így az furcsa ellentmondásos helyzet állt fenn, hogy a legkésőbb írott János-féle evangélium megalkotásának idejét nyolcvan évvel korábbra helyezte vissza a vallástudomány.

A Rylands töredék egy kódexből (nem tekercsből) származó papirusz darabka, melynek egyik oldalán 5 teljes, 9 hiányos, míg a másik oldalán 6 teljes, és 7 hiányos szótöredék olvasható, összesen 118 részben vagy egészben olvasható betű. Ha ehhez hozzáteszünk 79 hiányzó szót, akkor János 18. fejezetének verseit kapjuk. A papiruszdarabkát, az 1930-as években, Collin Roberts, három másik bibliatudós beleegyezésével, kizárólag a paleográfia tudományára támaszkodva a 125. évre helyezte. Az általa meghatározott dátumozást majd 60 évig senki nem kérdőjelezte meg, ám Roberts korrektsége az utóbbi kb. 20 évben már egyre határozottabban meg lett kérdőjelezve. Andreas Schmidt, rámutat a Chester Beatty gyűjteményben található 'papirusz X.' és a P.-52 közötti paleográfiai egyezésekre és inkább 170 körülire dátumozza megalkotásának idejét. A Wittenberg Egyetem Teológiai Tanszékének professzora, Udo Schelle ovatos hangnemben annak ad kifejezést (The History and Theology of the New Testament Writings) c. könyvében, hogy a 125-re datált töredéknél nyugodtan meglehetne engedni egy 25 éves kitolódási időt és elfogadhatónak tartja a 150 körüli évre történő meghatározást.
Rylands töredék betűformái, írásmódja teljesen megegyezett az Egerton Papiruszon talált szöveggel, amit a paleográfusok gyorsan a János töredékkel egyező időszakba, a II. sz. elejére helyeztek. Ez a dátumozás mára érvényét vesztette, mert papirológus (papirusztöredékeket vizsgáló szakág), az atmoszférában előforduló és a papirusz anyagában lerakodó részecskék vizsgálata után a biblikus szakemberek véleményét megcáfolva a III. sz. elejére tolták ki az Egerton kézirat alkotási idejét. Ha a írástörténészeknek igazuk van, akkor az egyezések miatt a Rylands papirusz megalkotásának idejét mindenképpen későbbre illene helyezni.

Dr. Brent Nongbri rámutat a paleográfikus meghatározások nehézségeire, megbízhatatlanságára, példaként a Rylands töredékeket összehasonlította a II. sz. végéről származó papiruszszövegek betűivel, írásformája jellegzetességeivel és a közeli hasonlóságok miatt – véleménye szerint – a P-52. keletkezési idejét nyugodtan meglehet határozni a II. sz. végében is. Nongbi rámutat, hogy Collins mindössze öt másik töredékkel hasonlította össze a P.-52, mely közül négy – lehet szintén helytelenül – a II. sz. elejére van datálva, míg egy bizonyosan a 152-es évre. Későbbi időből származó kézirattöredékekkel történő komparációt elhanyagolt. Nem ajánlatos továbbá az olyan vélemények figyelembevételének mellőzése sem, melyek a papiruszdarabkát még későbbre, a III. sz. elejére valónak vélik.

Szerzőségi kérdés:

Az eredeti evangélium keletkezési helye Efézus. Ireaneus véleménye volt az, hogy János apostol a szerző. Ireaneus ezt Polykarpostól hallotta, Polykarpos pedig János apostol tanítványa volt. Így ennek az egyenes ágon való levezetésnek az eredménye az a szemlélet, hogy János apostol a szerző, aki Trajanus uralkodása alatt hunyt el vénségben. Trajanus 98-117-ig uralkodott, János apostolt Domitianus császár (81-96) keresztényüldözése száműzte Pátmoszra a rómaiak fegyenctelepére. János apostol i.sz. 95-96-ban még Pátmosz szigetén raboskodott, ahol kőfejtést végeztek a rabok. A hagyomány szerint (Hieronymus 392 -De viris illustribus -Kiválló férfiak c. műve alapján) még idős kora ellenére hajóra szállt és Efézusba ment, ott hamar meg is halt. Pátmosz szigete 80 km-re van Efezustól a sziget 16 km hosszú és 5km széles, kelet-nyugati irányban. A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző.

Nincs kizárva az sem, hogy János apostol i.sz.44-ben Jakab apostollal együtt halt mártírhalált, így a János apostolnak tulajdonított iratokat a János nevű presbiter írta. (Apcsel. 12: 1-3) A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak, ezt a teológusok az eltérő körülményekkel magyarázzák. A Jelenések könyve a III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit.

A történetkritikai szemlélet egy János nevű presbiternek tulajdonítja az iratot, ezt a nézetet vette át az újkori bevezetés tudomány. Összegezve:

Szerző: János nevű presbiter

Keletkezési hely: Efezus

Keletkezési idő: kb. i.sz. 150

Szerzők: ismeretlenek. A cím: kata Markon (Márk szerint), későbbi feliratként kapcsolódott a szövegekhez. A ''kata'' tárgyesettel az jelenti: ''szerint'', a Márk görögül Markosz, ennek tárgyesete: Markon. A cím adása azért is szükséges volt, hogy meg tudják különböztetni a többi evangéliumtól. A Márk szerinti evangélium cím a második századból való. Az első írott feltételezés arról, hogy egy Márk nevű ember írta Papiasztól származik, aki 100 évvel Jézus után élt. A hieropoliszi püspök, Papiasz Az Úr beszédeinek magyarázata (i.sz. 130) című művében kifejti, hogy a Márk evangéliumot Péter tolmácsa készítette, ám nem a megtörtént események sorrendjében, hanem ahogyan Péter a hallgatói számára elmondta azokat. Majd ezt követően 325-ben Euszebiosz írja bele az Egyháztörténetébe, hogy Márk Péter tolmácsa volt, de maga Péter a tanítást szükség szerint alakította. A tolmács konkrétan azt jelentette volna, hogy Péter arám nyelven beszélt, Márk pedig görögre fordítva magyarázta. Papiasz feltételezését, több teológus is cáfolta, a szerzők ismeretlenek. Aztán, ahogy telt múlt az idő Jeromos, elkezdte hirdetni, hogy ez a Márk az újszövetség egyéb irataiban szereplő János Márkkal azonos, valamint az első Péternek tulajdonított levélben szereplő Márkkal. Csakhogy az első Péter levélről időközben kiderült, hogy nem Péter írta. Ha létezett is Márk nevű keresztény útitárs, ahogyan írnak róla, akkor sincsen semmi utalás arra, hogy ez a Márk írta volna evangéliumot.

Keletkezési helye: ismeretlen. A Péter vonal elfogadása miatt Rómát tartják keletkezési helynek, mások Anthiókiát, megint mások Alexandriát.

Keletkezési idő: ismeretlen. i.sz. 40-70-ig terjedő intervallumban besorolható bárhová. A qumráni esszénusokat a rómaiak elpusztították. Három qumráni papirusztöredék három Márk evangéliumi szakasszal megegyezik, 50-ből származnak, sőt némelyek szerint öt ilyen szakasz van, ezek vitatott töredékek. Van egy fejezet, melyben Jézus azt mondja, hogy kövessenek egy embert, aki korsó vizet visz (Mk.14:13, Lk.22:10), csakhogy ebben a kultúrában a nők, asszonyok visznek korsó vizet, a férfiak nem, kivételt képeznek az esszénusok, ahol az egyenlőségre törekedetek. Az esszénusoknak volt házuk Jeruzsálemben, amit Jézus és a tanítványok használhattak, ahová nyugodtan bemehettek. (Alfaric Prosper) Amennyiben elfogadjuk azon kutatók véleményét, hogy a töredékek megfelelnek a Márk szövegének, akkor az azt jelenti, hogy 50-ben már a Márknak ez a három perikópája készen volt. Mivel az Apcselt, 62-ben adta ki Lukács, s az evangéliumát az előtt írta, s ebben az egyben megegyeznek a teológusok, hogy a Lukács evangéliuma felhasználja a Márk evangéliumát, s mivel azt az Apcsel előtt írta, így 50 és 60 között mindenképpen készen kellett lennie a Márknak. A Márk evangélium megírásának az eredeti célját leheteletlen meghatározni. A szerkesztők céljait viszont be lehet határolni, kifejezetten teológiai célú szövegek kerülnek az evangélium szövegébe.

Az egyik ilyen cél, hogy a főszereplőt Isten különleges fiának mutassák be, a legrégibb kéziratokban ugyanis a Márk 1:1-ben nem szerepel az „Isten fia” kifejezés. A másolókra jellemző, hogy ilyen kifejezéseket illesztettek a szövegekbe, ezért sok esetben ahol nem maradt régebbi kézirat nehéz eldönteni, hogy mi szerepelhetett az eredeti szövegekben. Az evangélium, vagyis örömhír tartalma is változott, a szinoptikus evangéliumokban az Isten országának az evangéliumát hirdeti Jézus, a többi újszövetségi iratban, a páli krisztus evangéliuma hirdetése található, amely a váltságáldozattal van összefüggésben. Az evangélium másik értelmezése magát az elbeszélő irodalmi műfajt jelöli. Ha ez a kezdete az evangéliumnak, ahogyan Márk kezdi, akkor sem a János, sem a Lukács, sem a Máté nem kezdi helyesen! Amennyiben a többi evangélium kijavítására törekedett a bevezető rész, abból konkrétan az következik, hogy a Márk evangélium bevezető része a többi evangélium után került a Márk evangélium elejére, azaz a gyerekség történetekkel a szerző nem értett egyet, hogy azok az evangélium szerves részei lennének. Ebben az evangéliumban érvényesül a többi evangéliumból hiányzó adopcionista teológia. A szó maga a latin adoptio azaz „örökbefogadás” szóból származik. Ókori krisztológiai tan latin elnevezése, amely tagadja a krisztus emberi élete előtti létezését. Jézust embernek ábrázolja, akit Isten akkor fogadott a Fiává, amikor Keresztelő János megkeresztelte. Ez egyúttal antidoketizmus, azaz a fantomtest hitet is tagadja. A fantom testet azok a gnosztikusok vallották, akik szerint Isten, mint lélek semmilyen közösséget nem vállal az anyaggal, mivel az anyag maga bűnös, és Istennek nem lehet köze a bűnhöz. Nagyon fontos továbbá az a tény, hogy Jézus a Márk 8:30 szerint kifejezetten megtiltja, hogy őt messiásnak tartsák, illetve ezt mondják róla. Ezért hát, az itt szereplő krisztus megnevezés, ami későbbi teológiát tükröz, mint Jézus ideje, bárhol fordul elő, hamis, mivel nem Jézus szándékát, s nem Isten akaratát tükrözi.

A Márk 1:2-ben a Malakiás 3:1-ből és Ézsiás 40:3-ból való idézetet a korai kéziratokban az „amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében” formula vezeti be. A későbbi másolók, tudták, hogy itt gond van, és átírták a szöveget, „amint meg van írva a prófétáknál”-ra. Márk 1:9-11: Jézus megkeresztelkedése legenda. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetséges az, hogy megkeresztelkedett, hiszen a legendák születnek történelmi tényekből, hanem azt jelenti, hogy az elbeszélés ki lett színezve mivel a leírás a hit érdekében született és nem konkrét életrajzi adat. Jézus messiássá szentelése abból az időből származik, amikor már Jézust messiásnak tekintették.

 
Márk 1:12-13: A megkísértés legendája. A legenda továbbfejlesztett változatát olvashatjuk a többi evangéliumban. A 40 napos idő intervallum, Izrael 40 éves szintén pusztai tartózkodásával rokon (a megkeresztelkedéssel kapcsolatban innen jön az az ötlet, hogy a népéért és nem maga miatt vette a bűnbánat keresztségét), a továbbfejlesztett változatban 40 napos böjt is kialakul, épp úgy, mint Illés, vagy Mózes esetében. Teológiai mondanivalója, hogy Jézus különleges személy, aki képes ellenállni a sátán kísértéseinek, mivel szintén abból a hitből keletkezett a legenda, hogy ő a messiás. A 34. versben nem tartalmazza azt, hogy „ő a Krisztus”.

Márk 1:41 - Codex-D változat, Jézus mérgesen kinyújtotta kezét. Az együttérzés haraggá változik, ezt a mozzanatot a többi evangélium törli.

A Márk evangélium gyakran leírja, hogy Jézus tanított, de nem írja le mit (1:21,39, 2:2,13, 6:2,34, 10:1).

Márk 2:5: A bűnbocsánat adásának a hatalma. Az eredeti történet, egy csodatörténet, az ebbe bekerülő elem bűnök megbocsátásának a képessége. A korai egyházban kialakuló szent gyónás és a papság későbbiekben intézményesített, kapott hatalma az, ami itt megjelenik a mondat beiktatásával. A hatalomra való jogot a gyógyítás formálja, az apostoloknak a későbbiekben különleges gyógyításokat tulajdonítanak, hogy a bűnök elengedésének és megtartásának a jogát saját maguknak bitorolják. Mindezek ellenére nem zárható ki az sem, hogy Jézus felhívja a figyelmünket valóban, erre a mindenki által tudott emberi képesség gyakorlására, aminek a neve: megbocsátás.

Márk 2:17: Vannak tehát igazak, szemben a kereszténység mindenki bűnös páli felfogásával.

Márk 2:26 Márk 3:5, (10:41) Jézus újra haragra gerjedt, ez megint kimarad a Mátéból és a Lukácsból.

Márk 3:15 „rettenetes fény csapott ki a vízből és a jelenlévők mind megrémültek” – kiegészítés van apokrif irodalomból az evangélium szövegében némely latin kéziratban.

Márk 4:28 A görög nyelvű kiadásukban Westcott és Hort ezt a szakaszt betoldójellel jelölte meg, ezt azért tették, mert régi hibát véltek felfedezni a szakaszban, a jel a javítás szükségességét jelentette.

Márk 6:3 A legkorábbi papiruszokon „az ács, Mária fia” szerepelt, ezt hitvédelmi szempontból változatták meg (vsz. Celsus miatt) ács fiára.

Márk 7:3-4 alapján azt lehet mondani, hogy nem zsidóknak íródott, hiszen magyarázza a zsidó szokásokat, a címzettek pogányokból lett keresztények lehettek.

Márk 7:36 és párhuzamos helyein: senkinek ne mond el. Nem lehetett megtörtént esemény, hanem az evangelista fikciója, hiszen tömeg van jelen, az evangelista két nézetet akart kibékíteni, az egyik miszerint húsvét előtt, nem volt messiás Jézus csak húsvét után, kivéve azt a részt ahol félelmet említ és áldozatot, ugyanis megtörténhetett az, hogy a főpapok nem nyilvánítottak egészségesnek valakit és így nem mehetett vissza a családjához.

Márk 8:31 „három nap múlva fel kell támadnia” helyett harmadnapra lett átírva a szöveg, az időrendi bonyodalmak elkerülése végett.

Márk 9:29 „böjt” a kifejezés bekerül a szövegbe a szerzetesek által, hiszen a böjt keresztény kötelezettség lett az aszkézis térhódítása miatt.

Márk 10: 7 A „ragaszkodik a feleségéhez” betoldás, a régi iratokban nem szerepel, ráadásul ha elfogadnánk, akkor a nőkre nem volna érvényes a mondás. Az ókori zsidó gondolkodásban a test, a lélek azonos jelentése: ember. Magyarán a folytatása, ketten egy emberként viselkednek.

Márk 12:42: A -lepta dyo- csak Heródes által uralt területen volt használatos ezért nem keletkezhetett Rómában az evangélium, hiába latinizmus.

Márk 13. Az eseményekből visszavetített jövendölés Jeruzsálem pusztulására, kivéve a 13:14-et, ami a Caligula eseményt rögzíti.

Márk 13:11 szövegváltozás, „ne készüljetek fel előre a védekezésre”, „ne aggódjatok előre”.

Márk 13:32 „sem a fiú” kikerül a szövegből, mert méltatlanak tartották, hogy Jézus ne tudjon valamit, később visszakerült.

Márk 14:62 hitvédelmi változtatás, a régebbi szövegek szerint a főpapnak mondja Jézus, hogy ő meg fogja látni az ember fiát.

Márk 16: 3 „A nap harmadik órájában az egész földkeregségre sötétség borult, s angyalok szálltak le a mennyből. Ő pedig az élő Isten ragyogásában feltámadt, és amint felszálltak vele a mennybe, azonnal kivilágosodott. Akkor ők (asszonyok) közelebb húzódtak a sírbolthoz.”

A Márk evangélium utolsó fejezete a legkorábbi kopt nyelvű szahidi kéziratokban a 16:8-al véget ér,, a 9-20-ig terjedő szakasz betoldás, amely egy régebbi kéziraton sem szerepelt. A Márk 16:8-as befejezése egy elég jelentős szövegcsoportra jellemző volt méghozzá az alexandriai szövegcsoportra, ugyanis az egyik legjelentősebb B. jelzésű Codex Vaticanus valamint a Codex Sinaiticus is befejeződik a 16:8-al. Van olyan kézirat, ahol egy rövidebb befejezés van a 8. vers után és van olyan ahol a 16:14 többfajta különféle kiegészítések találhatóak. Van, ahol középhosszú befejezés van. Egy örmény kézirat szerint, a 9-20 tartó verseket Arisztón írta, aki Papiasz (60-130) kortársa volt.

Mivel a Márk evangéliuma a legrövidebb ezért ez felel meg leginkább a szóbeli ősevangéliumnak, a fenti fejezetekben leírt indokok miatt, ám ha ebben a legrövidebb evangéliumban, ennyi változtatás van, mennyire hiteles a többi?

Az ószövetségi kánon:

A héber kánon, már i.e. 400-ban teljes volt, igaz, hogy a 24 könyvet a kereszténység 39-nek értelmezte. Az eltérés abból adódik, hogy a zsidó vallásban a Királyok, a Sámuel és a Krónikák tekercseit nem kettő, hanem egy résznek tekintik, ehhez jön még, hogy a tizenkettő kisprófétát szintén egynek tekintik, akárcsak Jeremiás siralmait Jeremiás könyvével. Továbbá Ezsdrás-Nehémiás és a Ruth –Bírák is egynek számított. A kanonizáció következetlensége ott is tetten érhető, hogy amikor az újszövetség idéz a héber kánonból, azt felhasználták arra, hogy ezzel igazolást nyerjen az ószövetség, ha viszont az újszövetség idézett más, nem kanonikus műből úgy mintha az hiteles volna, akkor a tekintély kritériumának a hiányára vonatkozva nem fogadták el azt a művet, amiből idéz, ám magát az idézetet mégis kanonikusnak fogadják el, csak, mert az újszövetségben van. Ilyen ószövetségi nem kanonikus idézetek például: Júdás levele 9 és 14. és a II. Tim. 3: 8. Jézus konfliktusairól azt állították, hogy Jézus sohasem a héber kánont, hanem csak a zsidó tradíciót utasította el, hivatkozva a Jn. 10: 31-36-ra. Az ószövetség hármas tagolása először Jézus Sirák könyvének az előszavában található, amit a zsidó szerző unokája írt oda a görög fordításához 132-ben. Philón alexandriai zsidó tudós, aki Jézus korában élt, tudott az apokrifekről, nem tekintette kánoninak őket, teljességgel érthetetlen, hogy a többi alexandriai zsidó, akik szintén nem tekintették kánoninak az apokrifeket, miért tették mégis bele a Septuagintába, amit ráadásul a hagyomány szerint ők készítettek el. Josephus Flavius szerint Malakiással fejeződött be a kánon, ezt a véleményt a Talmud is megerősíti, amely szerint a Szentlélek elhagyta Izraelt Nagy Sándor idejében, tehát az utána keletkezett könyvek nem lehetnek kánoniak. Az Ószövetség legrégebbi keresztény kánonját Melito, Szárdisz püspöke szerkesztette egybe, 170 körül. Az általa készített listát vette alapul Eusebius, amely a vitatott Eszter könyve kivételével az összes ószövetségi könyvet tartalmazta, ha feltételezzük, hogy Jeremiás siralmait beszerkesztették Jeremiáshoz és Nehémiást Ezsdráshoz. Origenész kánonlistájában szerepel a mai, ismert, teljes kánon, csak éppen egyel több, mivel Jeremiás levelét is tartalmazza. Athanasius kánonlistájában még eggyel többet találunk, Báruk tekercsét, viszont Eszter könyve megint eltűnik, ám Jeremiás levele változatlanul bent maradt. Hieronymus az általunk ismert kánonlistát közli le a Dániel kommentárjában. Jól látható, hogy nagy befolyással rendelkező emberektől függ, hogy mi Isten ihletett műve. A nem kanonikus Ószövetségi könyvek, általában i.e. 200 után keletkeztek. Vallásos, „eredetileg” nem kanonizált könyvek: Jubileumok könyve, Aristeias levele, Ádám és Éva könyve, Ésaiás mártíromsága, I. Énokh könyve, A tizekét pátriárka testamentuma, Mózes mennybemenetele, A szibillai jóslat, II. Énokh könyve, II. Báruk, III. Báruk, III. Makkabeusok, IV. Makkabeusok, Salamon zsoltárai, 151. zsoltár, Bölcsesség könyve, Jézus, Sirák fia könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, III. Ezsdrás könyve, I. Makkabeus könyve, II. Makkabeus könyve, Báruk 1-5 fejezet, Báruk 6. fejezet, IV. Ezsdrás, Eszter 10: 4-16: 24, Dániel 3: 24-90, Dániel 13. fejezet, Dániel 14. fejezet,  Manassé imája.

Az újszövetségi kánon: Az újszövetségi kánon még képlékenyebb volt, mint az ószövetségi. Irenaeus püspök (kb.180) kánonismerete szerint a Jakab levél és a Zsidókhoz írt levél nem tartozik a kánonba. A Muratori kánonjegyzék (i.sz. 170) szintén (amely eredetileg római tiltólista volt), tartalmazza az újszövetségi iratok nevét. A kánonjegyzék szerint az 1 Péter és megint csak a Zsidókhoz írt levél, nem kanonikus. A Codex baroccio i.sz. 206-ból származik, az Eszter könyve és a Jelenések könyve kivételével, mind a most használatos 66 tekercset tartalmazta. A nyugati ólatin fordításokból hiányoznak a Zsidókhoz írt levél, a Jakab levél és Péter első levele, ezek keleten voltak ismeretesek, a keleti ószír fordítások pedig általában nem tartalmazták a Judás levelét, János második és harmadik levelét és a Jelenések, szemben a nyugati kánonismerettel. Origenész (kb.230) összeilleszti a keleti és a nyugati listát, mindkét irányba megcáfolva a levelek hamisságát. Eusebius (kb.340) kánonismerete megegyezik Origenészével, kivéve a Zsidókhoz írt levelet, Cyrillus (kb.370) elfogadja Origenész kánonját, kivéve a Jelenéseket. Eusebius hat könyvről állítja, hogy vitatott. Az első „teljes”, a maival megegyező kánonlistát, amely mind a 27 könyvet tartalmazza, keleten Athanasius püspök teszi közzé a 39. számú húsvéti levelében, 367-ben. Nyugaton ugyanezt megteszi Hyeronimus és Augustinus. A hippói zsinat ezt már hivatalosan rögzíti 393-ban, majd a 397-es és 419-es karthagói zsinatok megerősítik ezt. Azzal, hogy kimondták hivatalosan, hogy mi kanonikus és mi nem, ezzel a mai napig érvényben levő döntést hoztak.

A nem kanonizált, vallásos újszövetségi könyvek: Tamás evangéliuma (I. Század), Péter evangéliuma (II. század), Egyiptomiak evangéliuma, Mária eltűnése (IV. század), Nikodémus evangéliuma, Barnabás evangéliuma, Fülöp evangéliuma, Péter cselekedetei, János cselekedetei, András cselekedetei, Tamás cselekedetei, Pál cselekedetei, Máté cselekedetei, Taddeus cselekedetei, Jézus levele, Pál levele Senecához, Péter apokalipszise, Pál apokalipszise, Tamás apokalipszise, István apokalipszise, Az ál-Barnabás levele, II. Kelemen levél, Hermas pásztora, Didaché, Pál és Tekla cselekedetei, Laodiceaiakhoz írt levél, Zsidók evangéliuma, Polycarpus levele a filippibeliekhez, Ignatius hét levele, A Tamás-akták gyöngyhimnusza, A János-akta Krisztus-himnusza, Poimandrész, Mátyás hagyományai, Az ebioniták evangéliuma, Az Igazság evangéliuma.

Vitatott (antilegomena) ószövetségi tekercsek: Eszter, Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Ezékiel.

Eszter tekercse: Azért tekintették világinak, mert Isten neve nem szerepelt benne. Ennek a tekercsnek az alapján tartják a zsidók a purim ünnepet, amely Isten szabadításáról szól.

Példabeszédek: Azért támadták, mert tele van ellentmondásokkal. Példa: 26: 4-5

Prédikátor: Azért tekintették világinak, mert pesszimistának tartották, amíg fel nem fedezték, hogy az író hogyan jut el Istenhez.

Énekek Éneke: Azért támadták, mert túl érzékinek tartották, amíg észre nem vették a házasság szentségét benne, és a „kezdetektől” benne levő szellemi alkalmazást.

Ezékiel: A mózesi törvényekkel ellentétesnek vélték, amíg ki nem derítették, hogyan lehet beleilleszteni.

Vitatott (antilegomena) Újszövetségi tekercsek: Zsidókhoz írt levél. Jakab levele, Péter 2. Levele, János 2. és 3. levele, Judás levele, Jelenések könyve.

Zsidókhoz írt levél: Anonim irat. A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták”, főleg a keleti egyházban, hogy Pál a szerzője. Később kiderült, hogy mégse Pál a szerzője, és az is, hogy egyik apostolhoz sem köthető, mégis benne maradt a kánonban. Vitatták azért is, mert eretnek nézeteknek adhatott táptalajt.

Jakab levele: A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták” hogy apostoli, és a legfőbb támadási ok az volt hogy a cselekedetekből való megigazulás tanítása ellentétben áll Pál hit általi megigazulás tanításaival, amíg „be nem látták”, hogy nem áll ellentétben (Luthernek is sok gondja volt a Jakab levéllel).

Péter II. levele: Az első Péter levél eltérő stilisztikával rendelkezik, ezért kétséges volt a szerzősége. Római Kelemen bizonyította a „hitelességét”.

János II. és III. levele: Szerzői bizonytalanság. A szerző presbiternek nevezi magát és nem apostolnak, ám mivel az I. Péterben is presbiternek nevezi magát a szerző és arról úgy döntöttek, hogy apostoli irat, ezért ezeknél sem lehetett ez a kizáró ok. További érv volt mellette: Senki sem mert volna János apostolon kívül presbiterként bemutatkozni az első században Kis-Ázsiában.

A János evangélium szerzője szintén vita tárgya. A mű anonim irat. A cím maga, az óegyházi hagyományt tükrözi. Az őskeresztény egyház tud egy János presbiterről is, akinek Papias a II. században a Jelenéseket tulajdonította, erre hivatkozik Alexandriai Dionüszosz a III. és Eusebius a IV. században. A történetkritikai szemlélet véleménye, hogy a János evangéliumot is ez a presbiter írta. A gnosztikus környezet azt mutatja, hogy a II. század közepe felé keletkezhetett az irat. A p52-es jelzésű John Rylands papirusztöredék 110 körüli időből való, ez tartalmaz egy töredéket János evangéliumából. Az eredeti evangélium keletkezési helye Efézus, ideje 70-90 között. Ireaneus véleménye volt az, hogy János apostol a szerző. Ireaneus ezt állítólag Polykarpostól hallotta, Polykarpos pedig állítólag János apostoltól. Így ennek az egyenes ágon való levezetésnek az eredménye az a szemlélet, hogy János apostol Trajanus uralkodása alatt hunyt el vénségben. (Trajanus 98-117-ig uralkodott) János apostolt Domitianus császár (81-96) keresztényüldözése száműzte Pátmoszra a rómaiak fegyenctelepére. János apostol i.sz. 95-96-ban még Pátmosz szigetén raboskodott, ahol kőfejtést végzett(?) egy bányában. A hagyomány szerint (Hieronymus 392-De viris illustribus-Kiválló férfiak) még idős kora ellenére hajóra szállt és Efézusba ment, ott hamar meg is halt. Pátmosz szigete 80 km-re van Efezustól a sziget 16 km hosszú és 5km széles, kelet-nyugati irányban. A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. Mivel a János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző, ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy azokat sem János apostol maga írta, hanem azt hogy a többit is János apostol írta, aki alázatosan presbiternek nevezte magát. Nincs kizárva az sem, hogy János apostol i.sz.44-ben Jakab apostollal együtt halt mártírhalált, így a János apostolnak tulajdonított iratokat a János nevű presbiter írta. (Apcsel. 12: 1-3) Mivel János apostol 99-ben hunyt el (a hagyomány szerint), az ez után keletkezett iratokat semmiképpen sem írhatta. A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak.

Judás levele: Támadták, mert apokrif művekre utalt. Idéz Énókh könyvéből (14-15. vers). Ám mivel Pálnál elfogadták az idézetet (Apcsel. 17: 28, I. Kor. 15: 32, Tit. 1: 12), itt is elfogadták később azzal a kitétellel, hogy csak az idézett információ jelent tekintélyt és nem a mű maga, amiből idéz.

Jelenések könyve: A III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit. Tévtanok és szekták táptalaja volt, amíg ezeket meg nem cáfolták sorban, addig vitatott volt.

Létezik rengeteg olyan könyv, amelyet egységesen elvetettek (pszeudoepigrafák) kb. 17 ó és 280 új szövetségi tekercs. Léteznek Apokrifok, amelyeket egyesek tartottak kánoninak, például a katolikus bibliában több olyan is van, amely nincs a protestáns bibliában, és amelyeket később kanonizáltak, emeltek át az 1546 tridenti zsinat véleménye alapján az apokrifek közül az addigi bibliai gyűjteménybe. A Tamás evangéliumát azért nem fogadták el, mert gnosztikusnak, tartották, a Péter evangéliumát doketikussága miatt nem fogadták el.

A hitelesség kérdését nehezíti, hogy a héber írás quadrát írás volt, amelyben nem voltak magánhangzók, szógyökök jelöltek egy-egy fogalomkört, a magánhangzókat később, a VI. századtól punktációval rögzítették bele a szövegekbe, ezek a rögzítések pedig kilenc féle különböző hagyományt képviselnek a kiejtésre és a magánhangzókra nézve. A legelterjedtebb az askenázi és a szefárd. A hitelesség kérdéseit a szerzőséggel kapcsolatban tovább nehezíti, hogy egyetlen bibliai könyvről sincsenek autografák, mivel a papiruszok és a pergamenek megsemmisültek, a papír csak a XV. században szorította ki a pergament, bár írtak rá már a XIII. századtól. Maga a Biblia jelentése könyvtekercsek, ami jól jelzi azt, hogy ami, ma egy könyvben van, az régen sok egymástól független tekercsen volt található. A saját korukon belül hozott döntések érvényes a mai napig, és kihatással van a mára. A Biblia értelmezését a különböző egyházak, dogmatikájukhoz igazítják, így az „igazság” többes számúsága érvényesül.

1. Prófétai, apostoli jelleg

Az egyik kritérium az volt, hogy az irat szerzője maga próféta, vagy apostol legyen. Ebben az esetben automatikusan kanonikussá vált az irat. Hiszen a próféta Isten üzenetét tolmácsolta. Ezt magyarázta a 2 Péter első fejezetének írója, majd erre a magyarázatra hivatkozva állítják az összes többiről ugyanezt. „Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” 2 Pét. 1: 20-21 (Károli) A szöveg kizárólag a prófétai szavakról szól, és nem arról a gyűjteményről amit később Bibliának neveztek el, annál is inkább, mert a bibliák kis hányada prófétai beszéd, így  semmiképpen sem lehet a tekercsek összlistás irataira vonatkoztatni, hanem ahogy a szerző is mondja: szavak az írásban, vagyis íráson belül. Ennek ellenére, mégis az egész iratgyűjteményre vonatkoztatták. Arról nem is beszélve, hogy ki dönti el, hogy kicsoda próféta vagy kicsoda hamis próféta, és kicsoda apostol vagy hamis apostol, és hogy egyáltalán az illető írta-e az adott szöveget, mégis a prófétai jelleg és a szerzőség az egyik legjelentősebb érv egy irat kanonikussága mellett. A próféták isteni jogosultságát erősíti még a Zsid. 1: 1 „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által,” Igaz ugyan, hogy mind a két szerző az ószövetségi prófétákról beszél, ezért pont a saját mondataikra ez nem vonatkozik, mégis a későbbiekben a Zsid. 1: 1-alapján éppolyan kanonikusnak fogadták el, mint az ószövetségi prófétákét, pont például a Zsid. 1: 1-re hivatkozva. Pál apostol megerősítette az újszövetségi iratok elismerését, kibővítve azzal, hogy a saját maga írásait állította előtérbe: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok” Gal. 1: 8. Ez megnehezítette a hívőknek az ítéletalkotási képességüket, hiszen sejtelmük sem lehetett arról, hogy amit felolvasnak nekik, az valóban apostoli irat-e. Annál is inkább, mivel az apostoli korban is rengeteg hamisítvány volt, így nem lehetett pontosan tudni, hogy mi az, amitől nem szabad eltérni. A hamis iratokról a II. Tesz. 2: 2 tudósít: „ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által,”. A legsúlyosabb kitétel az I. Ján. 4: 1-3 „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már.”

Az I. János szerzője felismerte azt, hogy a hívők nem képesek megítélni, melyik hamis levél és melyik nem ezért meghatározott egy kritériumot, amely alapján meg lehet ítélni a szövegeket. A kritérium alapjává teszi, hogy krisztust azonosítja-e valaki Jézussal vagy nem, itt egyértelműen a gnosztikus kereszténység elleni kirohanásról van szó, akik tagadták azt, hogy Jézusnak valóságos teste lett volna. A Messiás eddig, egy elképzelt személy volt, az I. János szerzője felhatalmazást adott a későbbi üldözésekre, sátánná kikiáltásokra és a későbbi vallásháborúkra, nemcsak a zsidók, hanem az összes többi vallás irányában is, sőt magában a kereszténységen belül is. A krisztus Jézus hirdetése még mindig nem tette teljesen nyilvánvalóvá, hogy mi elfogadható és mi nem, hiszen, voltak hamis apostolok, akik Krisztus apostolainak mondták magukat, ezért írja Pál:

„Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.” II. Kor. 11: 13-14

Pál ennél a részletnél kettőfajta hamisságot különböztet meg:

1. A nyereségvágyból elkövetett képmutatást.

2. Akik más Jézust prédikáltak.

Az ószövetséget nagy részét egy az egyben kanonikusnak ismerték el, mivel állították, hogy igaz próféták írták (például Mózes a Mózes 5 könyvét). Az ószövetség legrégibb beosztás nem három (törvény, próféták, írások), hanem két (törvény és a próféták) részből állt (Mt. 22: 40, Lk. 16: 16, 24: 27, Csel. 13: 15, 24: 14), ezért ezek is prófétai jellegűnek minősültek. Az újszövetség könyveit pedig apostoloknak, vagy Jézus tanítványainak, vagy az apostolok közvetlen tanítványainak tulajdonították, s mivel ilyen közel álltak Jézushoz, ezért ugyanolyan prófétai jellegű iratoknak ismerték el, mint az ószövetséget. A hasonlításban, már csúsztatás van, hiszen az ószövetség könyveiről vallották, hogy próféták írták, ezért hát Jézusnak kellett volna írni a tekercseket, ha ugyanannál az elvnél maradunk. Az újszövetségi iratokat ugyanolyan tekintéllyel ruházták fel, mint az ószövetség prófétai iratait.

Az újszövetség tekercseit, nyolc személynek tulajdonítják, melyek közül négyet közvetlen apostolnak tartanak Pétert, Mátét és Jánost, Jakabot (Lk. 6: 13-15). Jézusnak több tanítványa volt, mint apostola, hiszen az apostolokat a tanítványok közül választotta ki. Pált szintén apostolnak tartotta magát, majd később a hívők is (pogányok apostola). Jakab levél szerzőjének Jakab apostolt tartották, sőt Pál egyenesen Jézus testvérének tartja: „Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát.” Gal. 1: 19 Igaz ugyan, hogy Jakab apostol Alfeus fia volt és nem Józsefé, de hát talán Mária lehetett az anyja, amennyiben nem egy másik Jakabról van szó.

A Júdás levél szerzőjének szintén Júdás apostolt tartják, akiről a Lk. 6: 16-ban szó van. Márkról és Lukácsról ugyan elismerte mindenki, hogy nem volt apostol, ám mivel közvetlen munkatársak voltak ezért apostolinak tekintették őket. Márk- Péter és Pál, Lukács- Pál munkatársa hagyomány szerint (I. Pét. 5: 13, II. Tim. 4: 11, Filem. 24).

2. A tekintély ismérve

Az irat „isteni tekintéllyel” rendelkezik, Isten nevében, az ő hangján szól: „Így szól az Úr”, „az Úr szava szólott hozzám” kijelentések miatt. Még akkor is, ha Jézus tanításával ellentétes tartalommal bír a szöveg. A tekintéllyel bíró iratok lehetnek történeti és tanítói jellegűek, a történeti jellegűekben Isten cselekedeteiről a tanítói jellegűekben a hívek leendő cselekedeteikről szól isteni tekintéllyel a szerző, állítják. A keresztények és a zsidók istenfélelme volt a garancia arra a képességre, hogy felismerjék egy írás isteni tekintélyét. A tekintélyességre Jézust hozzák fel példának, aki nem magyarázta meg milyen felhatalmazással tanított, így azt mondták, hogy ha valaki nem ismeri fel isteni tekintélynek, amit ők annak mondanak, azt semmilyen más érv sem győzi meg. A tekintély egyetlen fóruma tehát maga „Isten”. A sokat vitatott zsidókhoz írt levelet, erre a tekintélyre hivatkozva vették fel a kánonba.

3. Szellemi erő.

Az irat hatása: útmutatás, szabadítás, krisztusban való hitre nevelés, tanítás és az ezekben tetten érhető építkezés, életújítás. Eszter könyvét, mivel méltatlan dolog volt, hogy Isten neve egyszer sem hangzik el benne, sokáig vitatták, ám erre a szellemi erőre hivatkozva vették fel a kánonba. Bár Krisztusra nevelés elég nehezen érhető tetten benne. Az Énekek Éneke akkor kerülhetett bele a kánonba, amikor kimondták, hogy nem is érzéki könyv, hanem fennkölt mély szellemi tartalommal rendelkezik. Az allegorikus értelmezés miatt.

4. Történeti és dogmatikai pontosság

Ez a kritérium egész egyszerűen annyit jelentett, hogy azokat a részeket, vagy könyveket, amelyekről az utókor bebizonyította, hogy pontatlanok és nem következetesek, azokat elvetették. Judit könyve például tele van történelmi pontatlanságokkal ezért (mivel Isten igéje igaz) nem is lehetett kánoni. Pál leveleit sokáig vizsgálták, hogy mennyire felel meg a régi írásoknak és emberi vagy isteni beszéd ezek alapján.

5. A tekercsek első fogadtatása

Ebben a kritériumban azt vizsgálták, hogy hogyan fogadták az iratot azok, akiknek konkrétan szólt. Amennyiben felismerték benne Isten igéjét, akkor egyértelműen annak tartották, hiszen a címzetteknek kellett a lehető legtökéletesebben felismerni ezt helyzetükből kifolyólag. A kritérium miatt nagy lendülettel kezdték el kutatni a későbbi nemzedékek, hogy annak idején milyen fogadtatása volt egy irtanak. Amennyiben egy könyvet az első hívek nem fogadtak el, akkor azonnal elvetették. Ez akkor volt kényelmetlen, amikor a lassú információáramlás miatt bizonyos helyeken nem ismerték azt, hogy egy könyvet eredetileg elfogadtak-e vagy sem és így ideiglenesen és ténylegesen kánoninak tartottak olyan könyveket, amiket máshol nem tartottak annak, egészen addig, amíg az egyházi hivatal tekintélye nem győzte meg őket.

A kánon kialakulásának okai

A kanonizációnak több oka is volt:

A, - dogmatikai ok: Markion. (róla bővebben később) 140, Róma, Markion tanítása, az hogy el kell vetni az Ószövetséget, ezek kívül az Újszövetség is sokkal rövidebb Markion szerint, például csak Lukács evangéliuma és Pál tíz levele szerepel benne. A sok követője miatt az egyházatyák nyilvánosságra hozták ellenkánonjukat, amelyekből vitába lehetett szállni bárkinek Markion követőivel, és amelyeket egyetemesen elfogadottnak állítottak be.

B,- egyházi ok: a keleti egyházközségekben olyan könyvek terjedtek el és lettek elfogadottak, amelyeket a nyugati egyházatyák szerint nem építőek és tartalmuk kétséges, ezeket terjedését meg akarták fékezni. (nem csupán apokrifek, hanem pszeudoepigráf iratok is).

C, - világi ok: 303-ban Diocletianus keresztényüldözése részeként a kanonikus iratokat be kellett szolgáltatni, és el kellett égetni, a keresztények számára ez Isten tagadása volt, ezért a kevésbé értékes irományokkal próbálták meg becsapni a római hatóságokat, ez szintén elősegítette a kanonizációt, hiszen azok az iratok maradtak meg, amelyek elrejtéséről gondoskodtak, amelyek később kanoniázálásra kerültek. Végül is Konstatin császár adta meg a végső lökést, aki a Római birodalom egységesítésének a lehetőségét látta meg a kereszténységben, amit nem voltak képesek hatalmi eszközökkel kiirtani.

D,- A kanonizálás legfőbb oka az egyházon belüli egység és rend megteremtésének a vágya.

A kánon kialakulásának története azért fontos, mert vizsgálata által nyilvánvalóvá válik, hogy emberek készítették a Bibliákat, és Isten ihlette vagy sugallta, de nem szó szerint az egészet.

A kánon szó eredete: A héber qaneh = nád szóból ered. A nádat mérésre is használták (mérőnád), ekkor már a szó mértéket, szabványt, szabályt is jelentett. Az újszövetség is e szerint az értelmezés szerint használja, egy példa: Gal. 6: 16. A 200-as évek végéig Origenész hatására enyhén változik a szó jelentése: a szabály helyett- alapelveket jelent a hit és az élet számára, tehát bővül a jelentéstartalma. Origenésznél már megjelenik konkrétan az Írásokra vonatkoztatva a kifejezés. A 300-as évek végére, Athanasius idejében a jelentéstartalom eléri azt a szintet, amit a mai napig érthetnek alatta: - olyan könyvek listája, amelyeknek isteni tekintélyük van, és ihletés útján keletkeztek. Mitől függött az, hogy kánoni-e egy tekercs? Aktív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha tekintélyesnek elfogadott, mértékadó. Passzív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha megfelel annak a mértéknek, amely meghatározza, hogy egy könyv ihletett-e és ez által van tekintélye. Az aktív és a passzív jelentéstartalom nem mindig esett egybe. A zsinatok hivatalos tekintéllyel azokat a könyveket ruházták fel isteni ihletéssel, amelyeknek már volt tekintélyük és néhány olyat is, amelyeknek kevésbé volt tekintélyük. Az egyik fontos kérdés, hogy ha Isten ihletése nyilvánvaló volt, akkor miért volt szükség szigorú kritériumokat alkotni a „nyilvánvalóságról”? A Jásár könyve (Józs. 10: 13) vagy Az Úr harcainak könyve (IV. Móz. 21: 14) nem került bele a héber kánonba bizonyítja, hogy nem az irat keletkezésének az idejétől, korától függött a bekerülése. A héber kánon több száz évig készült, lehetetlen pontosan megmondani, hogy kik, mikor és milyen változtatásokat végeztek rajta. Az bizonyos, hogy nem a héber nyelvezet dönti el, hogy egy izraeli irat kánoni-e vagy sem, hiszen, Ezsdrás (4: 6-8, 18; 7: 12-16), Dániel (2: 4-7: 28) és Jeremiás tekercseknek bizonyos részei arám nyelvezetűek, és vannak, viszont oly héber nyelvezetű tekercsek, amelyek nem kerültek bele a kánonba. A héber és az arám nyelvezet között nyelvjárásbeli különbség van, a héber északnyugat sémi (akárcsak az ugariti /Ras-Samra/ vagy a moábita és a föníciai /Mésa-kő/), az arám pedig észak sémi (akárcsak az aromita/emoreus). Ezen kívül dél sémi az arab és az etióp és kelet sémi az akkád, amit a babiloni birodalomban is használtak.

A kanonikusság kritériumai

1. Prófétai, apostoli jelleg

2. Tekintély ismérve (kezdetben csak ez számított)

3. Szellemi erő

4. Történeti (és dogmatikai) pontosság

5. A tekercs első fogadtatása

A formatörténeti módszer

A formatörténet megalapozói H. Gunkel és H. Gressmann (1920) voltak. Ők is állították ugyan a későbbi összeállítást, ám tagadták a rögzített írásból való összeállítást, és azt mondták, hogy szóbeli hagyományozódásra vezethetők vissza az iratok. Ezért az irodalmi műfajukat kell megvizsgálni és azt, hogy milyen életkörülményeket tükröznek. Segédeszközük a vallástörténeti kutatás, amely régi, zsidókkal szomszédos népekre is kiterjedt (Egyiptomra és Mezopotámiára). Ezt a módszert nagyszerűen bemutatja a Haag lexicon, amely interneten keresztül is elérhető, a következőket mondja: A formatörténeti módszer segítségével lehet megkülönböztetni az irodalmi műfajoknak vagy irodalmi formáknak (pl. himnusz, sirató, hasonlat) azon jelentős részét, amelyekből a Biblia összetevődik. A formatörténeti módszer első feladata részletkutatások végzése annak megállapítására, hogy a Biblia könyveiben előforduló irodalmi formák milyen jellegűek és terjedelműek. Ezután következik azoknak az irodalmi törvényszerűségeknek a számbavétele, amelyek minden irodalmi formában föllelhetők; azoknak a társadalmi, művelődési és vallási viszonyoknak a földerítése, amelyek hatására a megállapított irodalmi formák létrejöttek, illetve amelyekbe beágyazódtak ("Sitz im Leben" – lét-elem). Természetesen a különféle irodalmi formák esetleges fejlődésével is számolni kell, és a Bibliában előforduló irodalmi formákat össze kell vetni a különféle egyéb, mindenekelőtt a K-i irodalomból ismert formákkal; meg kell kísérelni annak a sokszor bonyolult folyamatnak a rekonstruálását is, amely végbemehetett, míg egy-egy anyag irodalmi formát öltött. A formatörténeti módszer Németországban bontakozott ki. A formatörténet műszót első ízben M. Dibelius alkalmazta. A zsoltárokat elsőként H. Gunkel vizsgálta formatörténeti módszerrel. A kérdéskör kitűnő összefoglalását O. Eissfeldtnek köszönhetjük (Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 1964). Az Új Szövetségre először M. Dibelius alkalmazta. A formatörténeti módszer az irodalomkritika képviselőivel szemben bebizonyította, hogy a Biblia szerzőinek stílusát nem annyira a személyiségük határozta meg, hanem sokkal inkább azok a megszokott sztereotip formák, amelyek az akkori irodalomban általánosak voltak. Ezek ismerete elengedhetetlen a hiteles bibliamagyarázathoz. Csak akkor lehet biztonsággal megállapítani, hogy a Biblia szerzői milyen céllal, szándékkal írták könyveiket, ha szavaikat a korabeli irodalmi nézetek és szokások tükrében vizsgáljuk. Nem kétséges: az ev.-kritika terén a formatörténeti módszer az ellenkező végletbe esett; szinte teljesen kikapcsolta a szerzők irodalmi szerepét, egyéniségét s az evangéliumok keletkezését egyedül az őskeresztény közösségre vezette vissza. Ezek az antióchiai vagy jeruzsálemi közösségek szolgáltatták - úgymond - az evangélistáknak az anyagot, azokat a legkisebb irodalmi egységeket, amelyekben a hitük megfogalmazódott; az evangélisták csupán ennek az anyagnak időrendbe szedésére, helyrajzi keretbe foglalására szorítkoztak. "Az eredetit mindig az egyes történetek képviselik, a különféle mondások, nem pedig az összekötő szöveg, az átvezetések vagy az összefoglaló megjegyzések" (M. Dibelius). Ezen túlmenően: nem csupán az összekötő szöveg, a keret lehet csaknem értéktelen, hanem maga az anyag, a történet sem tükrözi mindig hitelesen a lezajlott eseményt, legalábbis a keletkezésében szerepet játszott szándék nem ez volt. Mindamellett: hogy a katolikus exegézis jó ideig tartózkodó volt a formatörténeti módszerrel szemben, az a formatörténeti módszer helytelen alkalmazásával függ össze, a formatörténeti módszernek magának azonban nem róható föl. A Divino afflante Spiritu enciklika is kiemeli az irodalmi formák szem előtt tartásának fontosságát, különösen a történeti jellegű részekben, és arra ösztönzi a katolikus exegétákat, vizsgálják meg, hogy az a beszéd mód vagy irodalmi műfaj, amelyet a szent szerző használt, mit jelent a helyes és megfelelő értelmezés szempontjából, és arra inti a katolikus exegétát: győződjön meg róla, hogy ennek elhanyagolása kárára válik a katolikus exegézisnek. A pápai Biblikus Bizottság irányelveiben (De historica Evangeliorum veritate, 1964. ápr. 21.) a formatörténeti módszer elfogadható elemeit megfelelően méltatta, és az evangéliumok keletkezésében a kérügma szerepe külön hangsúlyt kapott, s ez a magyarázat a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum c. dogmatikai konstitúciójába is belekerült. Azok az irányzatok, például a gnoszticizmus, vagy arianizmus, amik a hatalmi egyház politikájával nem voltak kiegyeztethetőek eltörlése kárhoztattak, az irataikkal együtt.

Paleográfia: (Nyelv: görög a. m. régi irás), az ókori kéziratok és más írott emlékek megfejtésének tudománya, mely azokon az ismertető jeleken alapszik, melyek az írás egyes korszakait egymástól megkülönböztetik. Tágabb értelemben kiterjedt mindenféle írott emlékre, szűkebb értelemben azokra az időkre, melyekkel a filológus foglalkozik, míg a többi idők okmányainak megfejtése az oklevéltan (diplomatika) hatáskörébe tartozik. A filológus (ide értve nemcsak a klasszikus nyelvekkel foglalkozót, hanem a hieroglifok és ékiratok nyomán a hieratikus és demotikus papiruszokat és khaldeus-arameus emlékeket kutatót is) ritkán kényszerül a XV. sz.-belinél újabb okmányokkal foglalkozni, ez a tér a történész és modern filológus (germanista, romantista, szlavista) tere. Így aztán a Paleográfiának a XV. századtól visszamenő korok emlékei maradnak, még pedig tekintettel arra, hogy a kemény anyagba (kő, érctábla) vésetteket egy más tudományág, az epigrafika (l. o.) foglalja le, azok az emlékek, melyek tintával vagy más alkalmas folyadékkal vannak puha alapra (papirusz, pergamen) írva. A viasztáblákat, melyek a kő és hártya között mintegy a középúton vannak, szintén az utóbbi csoporthoz sorolják. A P. mint tudomány a XVII. sz. végén és a XVIII. sz. kezdetén Mabillon és Montfaucon tudós bencések kutatásaival kezdődik, akik még együttesen gyakorolják azt a diplomatikával, mely azóta külön vált. Forrás: Pallas Nagylexikon

A keresztény kopt korszakban Akhmim Khmin vagy Shmin néven volt ismeretes. Igen korán és igen sok kolostor épült a térségben. A Shenouda hagyomány szerint Athribis szerzetes élt Akhmim közelében (348-466) Nesztoriosz a száműzetésben élő konstantinápolyi ex-pátriárka is a térségben hunyt el. Arius, barátja Pakhomiosz épített három kolostort a városban. Jelentős régészeti leletek, és keresztény iratok kerültek elő az Akhmimi ásatások során, számos keresztény kézirat, és töredékek pl: Énók könyve, Péter evangéliuma, és az Apokalipszis Péter szerint, az Efézusi tanács törvényei is.
Oxürünkhosz Észak-Afrikában, a Líbiai-sivatag szélén épült város, itt készült a világ első kimutatható végrendelete.

A Máté evangélium nem a történésekkel egy időben, hanem jóval utána íródott (lásd: Mt. 27:7-8, Mt. 28:15). Annak ellenére, hogy József és családja, valamint Mária és családja zsidó vallásúak voltak, mégsem tartották tiszteletben sem Mózest, sem a törvényeket, magyarán törvényszegést követtek el, mikor kitűnt Mária terhessége (lásd: V. Mózes 22:23-24). Amennyiben Jézus foganása isteni szűznemzés volt, mint Isten első csodája Jézus életében, akkor Isten második csodájának a városkapunál levő bírósági tárgyalás pozitív kimenetelű eredményének kellett volna lennie, ha komolyan vesszük, hogy az Ószövetségi házassági törvényeket is Isten adta. 

A közhiedelemmel ellentétben a Máté evangéliuma nem ír három királyról, csupán bölcsek érkezését említi, sem a számuk nincsen meghatározva, sem pedig az nincsen leírva, hogy királyok volnának.

Nomos – törvény, nomizmus – törvényeskedés, a törvény túlzott hangsúlyozása
Szaparatizmus: Elkülönülés, különválás elve.

Szándékos változtatások:

- Apcsel. 8: 37 (dogma bevevése)

„Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia.”

- 1Jn. 5: 7 (dogma bevevése)

„Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy.”

A Károli féle Bibliában így található ez a szakasz. A katolikus Békés-Dalos féle kiadásban, már zárójelben van az adott szakasz és a lábjegyzetben olvasható, hogy a görög szövegekben nem volt benne ez a rész csak a 6. században került hozzá magyarázatként és ezt követően került bele a Vulgatába. Neve: Comma Joanneum). A református és az Új világ fordításban (Ez a Jehova tanúi által készített bibliafordítás) nincs benne.

A szent hármasság kimutatható betoldása a Jelenések könyvében:

- Jel. 1: 11 „Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó” (dogmaigazolás betevése) A Jel 1: 8 –ban az Atya nyilatkozik meg, mint alfa és omega. A Jel. 1: 17-ben Jézus nyilatkozik meg, mint első és utolsó. A Jel. 1: 11-ben a kettőt közé tesz egyenlőséget a betoldás, hogy a szenthármasságot erősítse, holott az nem szerepelt a régi iratokban. A Károli-ban szerepel még a beletoldás, a Békés – Dalos féle bibliában már nincsen benne. Az új világ fordításban szintén nincsen benne.

A szándékosságból eredő változtatásokról: a, Megváltozott a szövegek nyelvtani formája (ez a különböző fordítások és a nyelvek fejlődésének elmaradhatatlan következménye), b, Betűzésbeli változások (kis-nagy betűk jelölése, szerkezeti versbeosztás), c, Lekcionáriumok beolvasztása a szövegbe. A legsúlyosabb hibák a lekcionáriumok beemelése: Példa: Mt. 6: 13 (liturgia bevevése) „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!” A legősibb („eredeti”) szöveg helyreállítása érekében, elsősorban a szöveg-szerkezetet kell rendszerezni, vizsgálni. A vizsgálatok eredményeképpen csoportok jönnek létre, amelyeket ismételt összehasonlítás után vissza lehet vezetni egy őstípusra. Ez a szövegkritika lényege. Az a kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban, hogy „az eredeti görög szerint” egész biztosan nem helyes, mivel Jézus eredetileg az arám nyelvet használta. A helyes kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban: a legrégebbi kéziratok tanúsága szerint, mivel a koiné görög szövegek fordításból, másolásból származnak. A legrégebbi ránk maradt kézirat egy töredék János evangéliumából i.sz. 110 körül keletkezhetett p52-es jelzésű Papyrus Rylands. Egyiptomban találta meg Bernard P. Grenfell 1920-ban, mégis 1934-ig nem ismertették, ekkor ismertette C.H. Roberts. Roberts állította a korai keletkezését a stílus alapján, ha töredék valóban a második század első felére tehető, akkor ez azt jelenti, hogy mind a négy evangélium ismert és elterjedt volt a második század első felében, így akik a János evangéliumát 160 –körülire tették tévedtek. Kár hogy az 1800-as évek nagy formátumú kutatói (Ferdinand Christian Baur professzor és a tübingeni iskola), akik a késői keletkezést tartották nem ismerhették a p 52-t. Mindazonáltal ezzel a Roberts által tartott korai keletkezéssel értett egyet Sir Frederic G. Kenyon, W. Schubart, Sir Harold I. Bell, Adolf Deissmann, Ulrich Wilcken és W.H.P. Hatch is, akik mindannyian kiemelkedő személyiségek a paleográfia terültén. Mindez azt bizonyítja, hogy nem áll rendelkezésünkre eredeti irat, csak másolt, mindazokkal a hibákkal, amelyeket az irat a másolás közben elszenvedett. Amennyiben az eredeti mondanivalót keressük a másolás során keletkezett betoldások kiszűrése a cél. A csoportokba osztásnál figyelembe kel venni a külső és a belső ismertetőjegyeket. A külső ismertetőjegyek: a szövegben található szövegszerkezet kora és földrajzi elterjedtsége. A belső ismertetőjegyek: a szerzők, másolók szokásai (például helyettesítési szokások: nehezet egyszerűbbel, akadozót gördülékenyebbel, rövidebbet a hosszabbal stb.) Ha a másolók helyébe akarjuk képzelni magunkat, akkor próbáljuk meg a legrégebbi Károli bibliát magyarosra átírni. Amikor keresztény tanításokat találunk a szövegekben, holott az irat keletkezési ideje ezt nem indokolná, akkor egyértelműen a később keletkezett tanítások egységes merev szerkezetét lehet felfedezni a szövegösszefüggéseket vizsgálva. Négy nagy csoportbeosztása az elemzőknek: Bizánci, Nyugati, Konstantini, Alexandriai. Maga az Ószövetség sem azonos a zsidóságon belül a pontozásos eltérések miatt, a Szentpétervári kódex (1008) például a babilóniai írástudók által punktált szöveget tartalmazza. A ma rendelkezésünkre álló legpontosabb újszövetségi iratgyűjtemény a Novum Testamentum Graece Eberhard Nestle és Erwin Nestle munkája, akik Tischendorf, Wescott-Hort és B. Weis szövegei együttes vizsgálata alapján új újszövetséget szerkesztettek. A legjobb konkordancia a görög szöveghez a Schmoller Handkonkordanz. A bibliai szövegek vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni a logikát, műfaji elemzést, nyelvi és nyelvtani elemzést, az adott szóhasználat jelentését az adott korban, a szövegösszefüggéseket, a történelmi helyet és helyzetet és a párhuzamokat. Az előbbi felsorolás nélkül is lehetséges egyes részek megragadása helyesen, ám sokkal nagyobb a tévedés lehetősége.

Az eredeti páli levelek: Rómabeliekhez I. és II. Korinthusbeliekhez, Galatákhoz, Filippibeliekhez, I. Thessz., Filemonhoz.

A bibliai szövegek értelmezésének alapelvei szempontok:

1. A szöveg jelentése értelme - mit akar a szerző közölni?

2. Ki a szerző?

3. Kinek ír?

4.Hol?

5. Milyen történelmi háttérből?

6. A szakasz összefüggésben van e az adott fejezettel, vagy külön álló darab?

7. Mettől meddig tart a szöveg, hol kezdődik, és hol végződik?

8. Perikópa része e vagy logion?

9. Vannak-e szövegvariánsok, amelyek befolyásolják a szöveg értelmét, vagy módosítják? Példa: kardot hoztam vagy megoszlást hoztam.

10. A görög szöveg fordítása egyértelmű e, vagy van több fordítási lehetőség is.
11. Van-e gondolatmenete, van-e érvelés a szövegben, logikai kapcsolat?
12. Lehet e többféleképpen tagolni? Példa: bizony mondom neked ma, velem leszel a paradicsomban, vagy bizony mondom neked, ma velem leszel.
13. Vannak e nevek földrajzi helyek a szövegben, mit tudunk róluk.

14. Van-e teológiai mondanivaló?

15. Van-e dogmatikai mondanivaló?

16. Van-e etikai mondanivaló?

Ha a szövegrészlet levélből van, akkor:

1. Köszöntés, ima, fohász, záradék-e?

2. Tartalmaz-e idézetet más műből, mondjuk apokrifből vagy más levélből.

3. Retorikai elem-e, indulatszó, kérdés, felszólítás.

4. Mire irányul a tartalma, mit akar elérni a szerző, például bátorítás, vigasztalás, rendreutasítás, tanítás.

5. Van-e fő üzenet (nem mindig van, főleg Pálnál), ha van milyen érveket hoz fel, lehetnek-e ezek az érvek valóban azoknak szóló lényegi mondanivalók, akiknek szólt? Vagy más forrásból valóak? Példa: a szeretet himnusza illeszkedik e egyáltalán a szöveg környezetébe?

Ha evangélium részlet, akkor:

1. Műfaja micsoda? Elbeszélő leírás, konkrét jézusi mondás, csodatörténet rész, passiotörténet rész, prófécia beteljesedés rész, szerzői szokás, másolói szokás, tudatos szerkesztői változtatás? Például: boldogok, akik éheznek, vagy akik az igazságra éheznek?

2. Kiknek szól a mondás, milyen csoportnak? Hasonlat? Apokaliptika? Látomás?

3. A többi evangéliumban hogy szerepel, eltérések elemzése, miből adódnak, hogyan viszonyul a két forrás elmélethez?

4. Van helyben magyarázat, miért kellett magyarázni, nem ellentétes-e a magyarázat egyéb mondásokkal vagy konkrétan azzal a mondással, amit meg próbál magyarázni?

Érdekességek:
A Codex Syro-Sinaiticus-ban Mt 1,16 lectio variansa így hangzik:

„Jákob nemzette Józsefet, József, Mária férje nemzette Jézust''.

Apcsel:"A 16-ik fejezetben az elbeszélő hirtelen átvált elbeszélésében egyes szám harmadik személyéből az egyes szám első személyére, amely kétségessé teszi azon keresztény álláspont elfogadását, hogy egy személy – Lukács írta volna az Apostolok Cselekedetei című részt is. Lukács az Evangéliuma 24-ik fejezetében világosan megírja, mint szemtanú, hogy a feltámadást követte a jelenések eseménye, majd a mennybemenetel megtörténése, és mindez a csodatétel egy, és ugyanazon a szent napon ment végbe, tehát egy nap alatt. Mégis, az Apostolok Cselekedetikben [1: 13] úgy olvassuk, hogy a mennybemenetel negyven nappal a feltámadás után történt. Lukács apostol talán nem emlékezett pontosan vissza, hogy mit is írt korábban a saját Evangéliumában, de az is lehet, hogy mégsem Lukács írta az Apostolok Cselekedeteit." több elkülönülő szakasz pedig többes sám első személyben íródik meg.

További betoldások:

Példabeszédek 22:17-23:12 ig terjedő szakasza más irodalmi műből került a bibliába.

"Achikár Bölcsessége" bár ez inkább asszir-babiloni gyűjtemény,
ugyanakkor ott vannak az egyiptomi Amenemope bölcsességei is, ami szintén egy gyűjtemény.

Tóbiás könyve – Ahickár regényéből

Lk. 5:32 alapján hozzátettek a Mt. 9:13-hoz, A másolók úgy érezték hiányzik valami: Hívjam a bűnösöket – megtérésre.

Mt. 26:3-Mt 27:41-Főpapok-írástudók.

Mt. 6:4,6 Megfizet neked-nyilván.

A Gal 6: 17-ben Jézus helyett Úr Jézus.

A Márk ev. 16 részének utolsó 12 verse betoldás (erről részletesebben az erről szóló fejezetben).

Dogmatikai szempont még a krisztuson és istenfián kívül: Lk. 2:41 vissza az ő szülei helyett, József és Mária, 2:43, marad a változás- és az ő anyja.

Lk. 2:33 Jézus apja helyett, Józsefet írnak. 2:48 egyszerűen kihagyják, hogy Jézus apja- összeegyeztethetetlen a dogmákkal.

Alapelvek a hitelesség kritikai vizsgálathoz: 1, törekvés a legrégebbi irathoz – az újabbal szemben 2, törekvés a legnehezebb irathoz – a könnyebben olvashatóval szemben 3, törekvés a legrövidebb irathoz – a hosszabb kifejtéssel szemben 4, törekvés a leglogikusabb irathoz 5, törekvés a legelterjedtebb irathoz 6, törekvés a szerző stílusa szóhasználata felé 7, törekvés a dogmatikus előítélettől mentes irathoz.

Erre a korszakra jellemző, hogy az Isten tiszteletét jócselekedetekhez kötik. Példák: „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” Hós. 6: 6 „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” Mik. 6: 6 A prófétai korszakban változó istenkép volt, egyrészt volt a vulkánból üvöltő féltékeny kemény isten, másrészt volt egy könyörületes, magasztos, szerető isten, ám a bosszúállást és az ítélkezést a prófétai időszakban is Isten jellemének tulajdonították olykor. Ézsa. 34: 2 , Ézsa. 40: 1-2. Jellemző még, a véres áldozatoktól való elfordulás. Jer. 7: 22-23, Ézs. 1: 11-17, Mik. 6: 6-8, Ám. 5: 21-26. 3. A harmadik időszakban Áron nemzettségére száll a papság, ez felveti azt a kérdést, hogy Áron mégsem volt kitalált személy. Kritikusok: J. Pederson, (1931), L. Engell (1954) S. Mowinckel „e kör legnevesebb szakembere egyenesen azon a nézeten volt, hogy a sinai hagyomány és vele a Tóra teljes kompozíciója nem a történeti régmúltban, hanem a templomi liturgiában született meg, vizsgálata tehát nem szövegtörténeti, hanem szertartás- és rítustörténeti feladat.” A. Alt „felfogása szerint az ősatyák történetei egy olyan ősi, nomád környezetbe vezetnek vissza, amelyben az Atyák Istene még személytelen törzsi isten, maguk az ősatyák pedig legenda-hősökből lesznek kultuszalapítókká és az őstörténet historikus figuráivá”.

Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman által írt Biblia és Régészet c. könyvében olvashatunk több fontos információt az ószövetségi iratokkal kapcsolatban. Megfigyeléseik közt említik, hogy a biblikus kronológia szerint József i.e. 1620-ban kerül Egyiptomba, de a tevét teherhordásra csak i.e. 1000 körül háziasították a közel keleten. A József története szerint a kereskedők gumival, illatos gyantával és balzsammal kereskedtek. A szöveg szerzői tehát ismerik az arab kereskedelmet, ám ez a kereskedelem az asszír birodalom felügyelete alatt az i.e. VII. században zajlott. Időbeli eltérésnek tehát mindenképpen lennie kell.

M. Noth, G. von Rad. J. Locke (1695) véleménye szerint különbséget kell tenni Jézus lényeges és az apostolok lényegtelen tanításai között. J. Ph. Gabler (1787) bevezeti a mítosz fogalmát a bibliakritikába. G. L. Bauer (1800) alkalmazza a mítoszelméletet az újszövetség esetében is. F. Christian Baur a bibliai racionalizmus képviselője a hegeli dialektikával vizsgálta a zsidó és a pogány-keresztények közötti ellentétre, majd ebből von le következtetéseket, a páli levelek eredetvizsgálatához. Megalapítja a tübingeni iskolát, ahol a különböző újszövetségi könyvek hitelességével és helyes sorrendjével foglalkoznak. David Strauss véleménye szerint Jézus Keresztelő János hatására képzelte magát messiásnak. Tanítványai pedig halála után mitizálták a személyét. W. Wrede (1901) véleménye, hogy Jézus nem tekintette magát messiásnak ezt róla az első őskeresztény gyülekezetek, hintették el, és találták ki. Wellhausen (1905) szerint Jézus egyszerű zsidó tanító volt, aki az „Ember Fia” kifejezést „Én az ember” értelemben használta. A formakritika hagyományegységeket és irodalmi formákat kutat. A különböző közösségek léthelyzetéből és igényeiből szűr le következtetéseket. A vallástörténeti kutatás görög, római, perzsa, és egyiptomi párhuzamokat mutatott ki. A képviselők: R. Reitzenstein, W. Bousser, C. Clemen (1924). A formatörténet kritika jelszava a mitológiátlanítás, Rudolf Bultmann nevéhez fűződik, amely során modern tudományos tényekkel vetik össze az evangéliumokat, például a csodatörténeteket és legendákat, mítoszokat, szenvedéstörténeteket és mindenkori életre való történelmi értéküket határozták meg. A XX. században jelentkezett egy olyan irányzat, melynek törekvése az, hogy az evangéliumok és Jézus személyének az esszénusokkal és qumránnal való összefüggéseit kutassa és megerősítse, ennek képviselője A. Dupont-Sommer (1961). C. H. Dodd (1946) pedig Platón ideatanát mutatta ki a János evangéliumból. A János evangéliummal foglalkozó kutatók megállapították, hogy a János evangélium nem akar Jézus történelmi tudósítása lenni. A szinoptikus evangéliumokban szó szerinti egyezőség is található. Példa: Máté 8: 1-4, Márk 1: 40-45, Lukács 5: 12-16. Az egyezőségekből kiderül, hogy az evangéliumok függő viszonyban vannak egymással. A kérdés: milyen mértékű és milyen jellegű a kölcsönös függőségük egymástól? A kutatási területek határszélei egybemosódnak, valamilyen szinten egymásra épülve és egymást kiegészítve haladnak előre. Öt különböző területet meg lehet különböztetni. Természetesen vannak feltételezések a tények alapján, amelyek valószínűnek látszanak, de nem minden esetben lehet biztosat kijelenteni. Az ősevangélium elmélete szerint: a, G. E. Lessing (1788) és J. G. Eichorn (1812) úgy vélték, hogy a négy evangélium, egy ma már nem létező, nazarénus, arám evangéliumának a feldolgozása. b, F. Schleiermacher (1825) szerint inkább, különböző fajta anyagok gyűjteménye létezett, például csodatörténetek, szenvedéstörténetek Jézus kijelentései és a három evangélium alapjai ezek a gyűjtemények voltak. Mindazonáltal amíg nem kerül elő régebbi irat, addig ez a kutatás megmarad elméleti szinten. A szájhagyomány útja: A II. századra nyúlik vissza. Papias Mátéról elmondja, hogy héber dialektus szerint szedte rendbe az iratokat. Papias és Ireneusz egyházatyák gondolatai alapján J. K. L. Giesler (1818) és B. F. Westcott (1851) úgy vélte, hogy az apostolok prédikációi szóbeli evangéliumok voltak és ezek a többszöri ismétlések nyomán szilárdultak meg, amit az evangélisták rögzítettek, mindegyik a maga módján. A felhasználási módszer képviselői szerint a függőség oka, hogy egy vagy két evangélista használta fel a többi evangéliumot. J. J. Griesbach (1789) elmélete Augustinus gondolatai alapján, hogy Márk használta fel Mátét és Lukácsot, H. G. Jameson (1922) szerint Máté- Márk- Lukács a sorrend, K. Lachmann (1835) úgy vélte Márk- Máté- Lukács a sorrend. Az elmélet nem a felhasználásban van, mert az nyilvánvaló, hanem a sorrendiségben. A forrás elkülönítési módszer szerint létezett egy ős-Márk és Q forrás (Quelle-forrás), amelyből Máté és Lukács különböző módon idézett. Ezt az elméletet erősítette tovább H. J. Holtzmann (1863) és C. H. Weisse (1838) ez az elmélet az ősevangélium és a felhasználási elmélet keveréke. B. H. Streeter az ős-Márk és Q mellé tesz egy M forrást, amelyet egy Jeruzsálemi beszéd-dokumentumnak tart, amiből csak Máté merített, mert csak ő ismerete. Továbbá feltételez egy L forrást. Ez az cezareai tradíció, amely szóban maradt fent, ezt rögzítette Lukács elsőként s ezért ez csak nála, szerepel. A mítosztalanítás következménye, hogy a reális mondanivaló marad meg.

A szövegkritikai alapelvek szerint a kéziratok másolása közben keletkezett változtatások két csoportba sorolhatók: 1. Tévedéshibák útján kerültek bele a szövegbe, 2. Szándékosság útján kerültek bele a szövegbe.

A tévedésből keletkezett hibák négy csoportba oszthatók: a, szemhibák (kihagyás, betűk, vagy szavak megkettőzése, betűk vagy szavak felcserélése) b, fülhibák (félrehallás-félreértés a diktálás során) c, emlékezethibák (szinonim szóval való helyettesítés vagy hasonló szövegrészlet befolyása) d, megítéléshibák (széljegyzetek szövegbevétele). A megítéléshibáknál nem lehet meghúzni a tévedés és a szándékosság közötti éles határvonalat.

Példa Megítéléshibákra:

- János evangéliuma 5: 3/b és 4, (a népi hiedelem bevevése),

„Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt.”

Az újszövetség legrégebbi kézirataiban nincs benne ez a bibliavers. A történet hátterének magyarázataként rakták bele, a bizánci szövegtípusba, azért hogy leírják a tó gyógyító erejének néphiedelmét. A bizánci szövegtípus a negyedik században alakult ki. Nemcsak a józan értelemnek mond ellent ez a vers, hanem a helyes erkölcsi érzéknek is. Mivel teljesen elfogadhatatlan az, hogy Isten angyala kavarta volna fel a vizet, tülekedést idézve elő ezzel a szenvedők között, a csalódásokról nem is beszélve és a keserűségről, amit azok a betegek éreztek, akik nem képesek a versenyben elsőre a vízbe érni. A régi kéziratok összehasonlítása alapján, másolásbeli eltérés és hozzáfűzött magyarázatnak minősül ez a rész. Jézus gyógyító szándékát nem befolyásolja, ám Istent gyalázattal illeti. A magyar Bibliánkba is csak azért került bele, mert a XVI. Századi fordítások az Erasmus által kiadott görög Újszövetség alapján készültek, ami a Bizánci szöveget tartalmazta. Erasmus 1516-ban adta ki a görög fordítású újszövetségét, 1541-környékén Sylvester János készítette az első újszövetségi bibliafordítást Erasmus görögéből magyar nyelvre, magyarázattal kiegészítve. Ezen a téren igen nagy a homály, mivel állítólag Sylvester János eredeti görögből fordított, ami lehetetlen, mert az eredeti szövegek furcsa mód már a második században eltűntek. Így jutunk el oda, hogy Erasmus fordítása, aki a latinnal együtt jelentette meg a görög verzióját, kerülhetett Sylvester Jánoshoz, így fordíthatott görögből. Ezt részletesen kifejti: (Balázs János: Sylvester János és kora. Bp. 1958, 239–260, 420–424) Erasmus nem a Vulgatát fordította görögre, hiszen pont a Vulgata kijavítása miatt fordított! 1590-ben Károli Gáspár bibliája nem új keletű első dolog, sőt nem is egyedül végezte a szerkesztést ő maga írja: ,,Akik ezelőtt valami részt fordítottak az Bibliában, azokat is nem utáltuk meg, hanem megtekintettük.'' Tehát a Károli bibliához már a teljes Sylvester féle Újszövetség rendelkezésre állott. Az első nyomtatott bibliaszövegek a bizánci szövegből készültek, sajnos jellemzője, hogy ugyanazon szövegek több variációit egybemosta. Az úgynevezett „textus receptus” ilyen, a mindenki által elfogadott szöveggé válik, háttérbe szorítva több száz évig a szír és az alexandriai szövegeket. A leginkább bizánci hagyományt őrző pergamen a Tetraeuangelion. Az alexandriai szöveg a Vaticanus Kódexben és a Sinaiticus Kódexben bukkan fel, ám ezek már úgynevezett „semleges szövegek”, hiszen a negyedik századból való, szerkesztett szövegek. A szövegcsoportok között vannak köztes szövegek, amelyek átmenetet tartalmaznak a keleten és a nyugaton elterjedt variációk között. A szövegeket típusokra osztani segített földrajzi keletkezésük, a keletkezésük időpontja. Az eredeti szöveg helyreállításához segítséget nyújtanak a másolatok, a másolatokban szereplő eltérések. A másolói beavatkozások indítékait sok esetben meg lehet határozni, hiszen beszélhetünk gondatlan és gondos másolókról, a gondos másolók a szöveg tartalmát is figyelték és kiegészítéseket végeztek az adott kor vallási hiedelmeinek aktualizálása végett. A gondatlan másolók, tartalmilag nem kapcsolódtak a szövegekhez ezért itt viszont a hibák lehetőségének van nagyobb aránya az eltérésekben. A Nestle Aland, és a Greek New Testament tartalmazza a kutatók által leghitelesebbnek minősített szöveget. Az eredetiségre törekvéskor több szempontot vettek figyelembe, minél régebbi annál hitelesebb, minél gyakrabban fordul elő, annál hitelesebb, figyelembe véve a keletkezés és leszármazás szempontjait. Minél rövidebb annál hitelesebb, hiszen a másolás tevékenységére csakúgy, mint a szóbeli áthagyományozódásra a bővítés törvényszerűsége jellemző. Ha egy szakasz nehezen érthető szintén eredetibb, mint az időközben érthetővé tett szakasz, ha a párhuzamos részektől eltér szintén eredetibb, mivel a későbbi szerkesztés összefüggéseiben törekedett a harmonikusságra. Lukács egyértelműen felhasználta a Márk evangélium felét. Majd a nem Márktól származó szakaszokat beleillesztette több esetben. Az erről szóló elemzést Kocsis Imre kifejti bevezetés tudományában, amely az interneten is megtalálható. Egy példa a szövegkritikai helyességre való törekvésre, a szír szöveg helyességére: Grüll Tibor.

„Sokkal nagyobb értelmezési problémát okoz egy másik közismert, „tevés” példázat: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” A keresztény igehirdetők az elmúlt századokban változatos módszerekkel próbálták megmagyarázni, hogy mi köze a tevének a „tű fokához”, ahhoz a picinyke lyukhoz, amelybe a cérnát szokás fűzni. A legismertebb ilyen magyarázkodás szerint Jeruzsálemnek volt egy „Tűfok” nevű kapuja, amelyen keresztül mindössze egyetlen gyalogos, teher nélkül volt képes magát átpréselni. Ezzel a tetszetős magyarázattal csak egy a gond: Jeruzsálemnek soha nem volt ilyen kapuja. Ehelyett értelmesnek tűnik az a megoldás, amely azzal magyarázza a példázat eredetét, hogy az arámiban a gamla nemcsak tevét, hanem kötelet is jelentett. Így a mondás eredetileg így hangzott: „Könnyebb a kötélnek a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt a verziót Máté evangéliumának IV. századi szír fordítása is alátámasztja.”

Az MS 700 a XI. századból való kódex, amely az evangéliumokat tartalmazza, 2724 esetben tér el a textus receptus-tól és 270 saját szövegváltozatot tartalmaz, Például: „Jöjjön el a te szent lelked és tisztítson meg bennünket”. Markionnál is ez a szöveg volt az elfogadott.

A gig a világ legnagyobb kézirata Codex Gigas lapjai 92-szer 25 cm-esek, cseh bencések készítették, érdekessége, hogy a latin nyelvű teljes bibliai szövegen kívül Josephus Flavius A zsidók története című írását is tartalmazza és Sevilliai Izidor 20 részes enciklopédiáját. Ördögbibliának is nevezik, mivel a 290. lapon egy rikító színekkel ábrázolt karmos, villásnyelvű alak van belefestve, a hagyomány szerint, azért mert magát a Bibliát az azt készítő szerzetes az ördög segítségül hívásával készítette.

A boh a bohairi (kopt) fordítás a IV. századból való, ez nem tartalmazza a Jn. 5:3 b-4-et, és a Jn. 7:53-8:11 sincsen benne, a szöveg az alexandriai szövegformával mutat rokonságot.

A Goth a 4. században készült fordítás görögről, készítője Ulfilas a gótok apostola, érdekessége, hogy az addig csak beszélt gót nyelv ennek köszönheti írásbeliségét, ugyanis Ulfilas a fordítás érdekében megalkotta a gót ábécét, ez a legkorábbi germán nyelvű irodalmi mű. Ulfilas fordítása a volt korai koiné szövegből készült, amely az i.sz. 350 körüli bizánci iratokra jellemző, a páli levelek fordítása ellenben nyugati ólatin kéziratokból való fordítást mutatnak.
Az Arm az Örmény fordítás legpontosabb korabeli fordítás, az örmények voltak az elsők, akik államilag is felvették a kereszténységet. Tatianosz Diatesszaronjából kimaradnak a családfák.

William Bowyer (1699-1777) nyomdász, kiadott 1763-ban egy olyan újszövetséget, ahol szögletes zárójelben tüntette fel a betoldásokat, Jakob Wettstein tudósra és az addig kiderült kutatásokra alapozva. Az Újszövetségében szögletes zárójelbe került, többek közt a doxológia (Mt. 6:13), a házasságtörő asszonyról szóló perikópa (Jn. 7:53-8:11), a már említett Comma Johanneum 1Jn. 5:7-8, az Apcsel 8:37, 15:34, mivel ezeket a leghitelesebb kéziratok egyike sem tartalmazta.

Hillél, Philón, Melito, Alexandriai Kelemen, Órigenész, voltak az első kritikusok ám az ő kritikájuk a helyes szöveg visszaállítására, vagy a helyesnek vélt magyarázatra vonatkozott, mivel biblikus szemléletük a Bibliát Istentől sugalmazottnak tartotta, s ez korlátozta kritikájuk tartalmi mélységét. A kezdeti bibliakritikát az eretnekek váltották ki a kereszténység részéről, például Kelszosz vagy Marcion, aki gnosztikus, teológiai alapon utasította el az ószövetséget a II. században. Forráselkülönítési szempontból: Ibn Ezra (1167) volt az első kiemelkedő jelentőségű ótestamentumi kritikus, aki kétségbe vonta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, hatására kezdték el a bibliai nyelvek tanulmányozását. A Talmud véleménye az, a mózesi könyvekkel kapcsolatban, hogy az utolsó nyolc sort Jozsué írta.

Irodalmi kritika szempontjából Karlstadt (1520) tagadta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, de nemcsak ezt, hanem elvetette az eucharistiát is, és miképpen Luthert segítette a reformációban, úgy fordult ellene akkor, amikor a megváltástanról kellett vitáznia Lutherrel. Andreas Masius (1574) már azt tartotta, hogy az Ószövetség összes könyvét összeállították, ám egyvalaki dolgozta át, méghozzá Ezsdrás. Masius volt az első, aki arám nyelvtant és szótárt szerkesztett. A humanista vonal a történelmi szövegkörnyezetet kutatta, ennek alapján párhuzamokat találtak a pogány vallásokkal. Ezt képviselte: Hugo de Groot, aki az ószövetség magyarázatai mellett, egyébként a nemzetközi jog megalapítója, John Lightfoot volt az, aki a szamaritánusok mózesi könyveit gondozta és az evangéliumok ellentmondásaival is foglalkozott. Lightfoot kétségbe vonta Jézus születésének dátumát, csak a királyi udvar közbelépése mentette meg az anglikán egyházat attól, hogy a klérus ne törölje a karácsonyt a naptárból. Az angol deisták a humanista vonalat követve elvetették a Biblia ihletettségét. Thomas Hobbes utat nyitott az ateizmus felé, amikor megfogalmazta, hogy az univerzum testi dolog, aminek kiterjedése van, és mivel az univerzum a minden, ezért ami a mindenben nincs benne az nincs is, magyarán tagadta a lélek létezését. Issak de la Peyrére úgy vélte, hogy Ádám csak a választott népek ősatyja, hiszen a teremtés könyvéből úgy tűnik rajta kívül is éltek emberek, nézetei táptalajt adtak az evolucionista elméleteknek. A kezdeti bibliakritikának nagy szerepe volt a bibliai racionalizmus kialakításában. A bibliai racionalizmus a németországi bibliakritika neve, teológusainak nagyobbik része a kereszténység védelméért tette a kritika tárgyává a Bibliát, ám tevékenységük megnyitotta az utat a magasabb szintű kritika felé. Baruch Spinoza 1670-ben a Teológiai-politikai tanulmány című művében Ibn Ezra nyomába lépett, és filológiai módszerekkel az addigi elszórt eredményeket összesítette. Munkája már nem csak a mózesi tekercsekre terjedt ki, hanem a többi ótestamentumi iratra is.

H. B. Witter (1711) volt az első, aki az I. Mózesben két forrást fedezett fel, az Isten nevének a különböző volta, váltakozása okán. Az istennevek: Elohim, Jahve. Az ellenzők zavarosnak találták az elméletét, mivel az istennevek egyformán előfordulnak mindkét forrásban. A zavar oka: az Elohim név a jahvista szövegekben: I. Móz. 3: 1-5, 31: 50, 33: 5. 11, illetve a Jahve név az elohista szövegekben: I. Móz. 21: 33, 22: 11. 14, 28: 17-22. A zavart a későbbi szerkesztők okozták, akik például Ábrahám történetébe jahvista betoldásokat tettek. Ábrahám történetét egyébként, egy mítosszal átszőtt eredetmondának tartja a modern kritika. Jean Astruc úgy vélte, hogy két nagy és tíz kisebb forrás létezik, amelyeket egy személy, konkrétan Mózes szerkesztett össze. Johann Gottfried Eichhorn használta először a magasabb kritika kifejezést, új fogalmakat is bevezetett például duplikátumokat. A duplikátumok azok a kettősségek, amelyek a szövegekben megfigyelhetők például az I. Móz. 1 és 2-ben két egymástól különböző teremtési történet található, vagy az I. Móz. 6-8-ban két egymást keresztező özönvíz történet található, többek között az állatok száma nem tisztázható, se az hogy hány napig tartott az özönvíz. A különböző forrásokat elnevezte J forrásnak és E forrásnak, a jahvista és az elohista szavak kezdőbetűjéből. Az ellenzők a duplikációkat a héberek sajátosságának tudták be és példának hozták fel Hágár kettős menekülését (I. Móz. 16 és 21), Izsák nevének ismételgetését (I. Móz. 17: 17, 18: 12, 21: 6), Ábrahám kétszer is megtagadja feleségét (I. Móz. 12:19- I. Móz 20:2), Kétszeres csalárd tartózkodás Gerárban (I. Móz. 20. fejezet és 26. fejezet), a beérsebai kút kettős névadása (I. Móz. 21, 31. 26, 33). Itt arról folyt a vita, hogy ugyanazokról a történetekről van-e szó különböző forrásokból, vagy különböző történetekről van szó, egymással egybevágó részletekkel. Eichorn volt a modern kritikai bibliatudomány egyik megteremtője, nevéhez fűződik a Szentírás vizsgálatára azóta is alkalmazott, történetkritikai módszer kidolgozása és a modern bibliai bevezetés-tudomány műfajának megteremtése. A kritikai bibliatudomány bebizonyította, hogy a mózesi könyvek szerzője nem kizárólag Mózes, hanem különböző korokból való források összeállítása. Mint fentebb már említettem egyik forrás a Jahve istennevet használja, ez a jahvista forrás, amely a déli országrészben keletkezett i.e. 9. században. Ez a forrás is két különböző forrásra épül: az egyik az ősjahvista forrás, a másik elbeszélő forrás, amely nem mutat nagy érdeklődést a jahvista kultusz iránt. Ezek jellemzője a konkrét leíró stílus, az antropomorfizmus. A másik forrás az elohista forrás, amely az Elohim istennevet használja ez az északi országrészben keletkezett. Ezért is van kétfajta teremtéstörténet, özönvíz leírva, mert két hagyomány (ezen a területen) létezett.

Az utóbbi jellemzője az oktató stílus a prófétai tevékenység előtérbe helyezése. A két nagyobb forrást Izrael pusztulása után rakták össze (i.e.722) úgy, hogy a jahvista forrásokat előtérbe helyezték a párhuzamosságok kiküszöbölésénél, az elohista forrás kárára. Ezt Jósiás király idejében a Jahve kultusz megerősítésével újra átdolgozták (i.e. 621). Majd a babiloni fogság után kiegészült egy papi forrással, amit beledolgoztak az eddigiekbe. (ezen már tükröződött a fogság utáni nomizmus, szeparatizmus. A mai alakját az i.e. IV. században érte el. Tehát a mózesi könyvek olyan írások, amelyeket fokozatosan bővítettek, formáltak, szerzőjük nem Mózes. Kutatók: Ibn Ezra, Spinoza, J. Astruc, J. Wellhausen. A forrás elkülönítés egyik vonala a töredékelmélet, amely nem egy vagy két forrásra, hanem sok forrásra utal. Az ellentmondások, anakronizmusok és előfordulása egyértelművé teszi, hogy eltérő szerzők eltérő körülmények között írtak. Ilyen eltérések például a névadásban: az Isten hegye egyszer Sínai, egyszer meg Hóreb, a midiánok vezére egyszer Jetró és egyszer meg Reguéllel, a törvényhozási szokásokban, a papi kódexben az apa ad nevet a gyermeknek, a J-ben és az E-ben az anya. Az anakronizmus időbeli ellentmondás. Ez az ellentmondás valamely esemény, vagy körülmény illetve ideje között állhat fenn. Anakronizmus szándékosan is létrehozható, esetenként viszont tájékozatlanság, információhiány eredményeképpen jön létre.

Az anakronizmusok például olyan szavak is, amelyekről kiderült, hogy sokkal későbbi időkből való. Példa a –filiszteus- kifejezés az II. Móz 13: 17-ben. Vagy az I. Mózes 20:1-2. A filiszteus probléma: A biblia szerint Izsák elment a filiszteusok királyához Abimelekhez Gerárba. (I. Móz 26:1) A filiszteusok csak i.e. 1200 után telepdtek le a Kánaán parti síkján. Városaik az i.e XI és X században élték fénykorukat. Tehát az Ábrahám valamint Izsák történetében, de még a mózesi kivonulás történetében is, a filiszteusok említése, valamint Gerár említése arra utal, hogy a város fontos szerepet töltött be. Csakhogy időben ez nem esik egybe a pátrárkák történetével. Gerár vagyis Tel Harorr ásatásai azt mutatják, hogy a pátriárkák idejében pici jelentéktelen falu volt és nem központi fontos város királlyal. Az i.e VIII és VII századra azonban már megnőtt a jelentőségük. A szöveg kronológiájába és történetébe tehát oda nem illő kifejezések ezek az igerészek, magyarán vagy későbbi betoldások a szövegbe, vagy annak a jelei, hogy maguk a szövegek akkor keletkeztek, amikor valóban úgy léteztek, ahogyan fentebb említettem. A többi anakronizmussal egybevetve azonban egységesen azt a képet mutatják a szövegek, hogy több évszázaddal a pátriárkák koraként meghatározott idő után állították össze és foglalták írásba az i.e. VIII és VII században. További anakronizmusok a szövegben: a –Dán- az I. Móz 14, 14-ben, V. Móz 34, 1-ben, a -héberek földje- az I. Móz. 40: 15-ben. Ezek a szavak későbbi átdolgozások eredményei. Képtelenség viszont, hogy Mózes megírta volna a saját halálát V. Móz. 34. ez utóbbiról szintén elismerik, hogy későbbi írás, ám utalnak arra, hogy az aramizmus is új keletű, mégis benne van a kanonikus iratokban, tehát miért ne lehetne benne Mózes halála későbbi részlet. K. D. Ilgen szerint 17 forrás létezett, amelyből három szerkesztő alkotta a mózesi könyveket. W. M. L de Wette- „azt állította, hogy a hagyománytörténeti bizonytalanság miatt "Mózes" csak egy fiktív, mitikus alak, akihez az idők folyamán számtalan hagyományt és terjedelmes iratokat rendeltek hozzá.” H. Ewald (1823) elvetette a töredékelméletet és arra a következtetésre jutott, hogy egy elohista alapirat létezett, amit fokozatosan kiegészítettek, így ő a töredékelméletet a kiegészítés elmélettel helyettesítette. A XIX. században Richard Elliott Friedman foglalja össze a kutatások eredményeit a Ki írta a Bibliát? c művében.

Forráselkülönítő teológia: Különbségeket fedeztek fel, továbbá a téma, a stílus és a szóhasználat területén. H. Hupfeld (1853) is megállapította, hogy a jahvista részek nem kiegészítések voltak, hanem egy önálló írásmű, továbbá az elohista forrás is kettő írás összevonása volt. Witter kutatásait Julius Wellhausen (1876-78) vitte tovább, kimutatta, hogy a jahvista forrás a déli országrész területéről való, i.e. IX. századból, ám két másik forrásból lett összerakva. A J1-es forrás az ősjahvista forrás, a J2 forrás sajátossága, hogy teljesen érdektelen a jahvista kultusz iránt. Az E forrás az Elohim istennevet használja és az északi országrészben keletkezett. W. H. Green (1859-96), W. R. Smith, S. R. Driver és C. A. Briggs kutatók kiegészítették ezt a kutatási vonalat. További képviselők: K. Budde, R. Smend (1912) megerősítették a jahvista forrás két részre osztását. W. Eichordt (1916) és G. Eissfeldt (1922) valamint J. Morgersteern felfigyelt még egy forrásra, ez volt a kenita forrás. R. H. Pfeiffer (1941) R. H. Kenneth (1920), G Hölscher (1922), M. Kegel (1919), A. C. Welch (1924) a papi kódexet tartották a legrégebbinek. M. Löhr (1924) vitatta a papi kódex forrás létezését, véleménye szerint azt Ezsdrás készítette egymaga. A forrás elkülönítési módszer mellett létezett a formatörténeti módszer és a szájhagyomány tana. Friedrich Delitzsh kimutatta a babilóniai és sumér hatást a -Babel und Bibel- tanulmányaiban, amelyből kiderül, hogy a mezopotámiai mítoszok régebbiek, mint az ószövetség, az ószövetség történetei szoros összefüggésben álnak a mezopotámiai mítoszokkal. A vallástörténészek a bibliakritikai rekonstrukció alapján három időszakot különböztetnek meg: 1. A próféták előtti (i.e. 760ig), 2. A prófétai (i.e. 760-587), 3. A papi időszak. (i.e. 587-400-i. sz. 70) 1. Az első időszakban animizmust fedeztek fel: kövek imádása (I. Móz. 28: 18, 31: 17), fák imádása (I. Móz. 12: 6, 14: 13), babonaság (II. Móz. 20: 25, III. Móz. 19: 19.) Az animizmuson kívül az állatok imádását is felfedezték: borjú kultusza, II. Móz. 32, I. Kir. 12 I. Jeroboám kettő aranyborjút is felállított az északi országrészben, Bételben és Dánban, hogy függetlenítse királyságát a jeruzsálemi kultusztól. A rézkígyó: IV. Móz. 21: 8-9, II. Kir. 18: 1-4, nem bizonyított, hogy a rézkígyót imádás céljából állították, később azonban kultikus tárgy lett, áldozat bemutató hely. Az animizmuson és az állatimádáson kívül gyermekáldozat is szerepel a II. Móz. 22: 29-ben. A sokistenhit az Elohim többes számú alakjából is megmutatkozik. (Bír. 11: 24). Konkrét bálványszobrok is szerepelnek néhány történetben, például Lábán házi istenei. 2. A második időszak jellemzője a monoteizmus, melynek kialakulását segítette Ámosz próféta és követői (Hóseás, Ézsaiás, Mikeás). A monoteizmust Jeremiás idejében rögzítették Mózes öt könyvébe, ám azt tiszteletből Mózesnek tulajdonították. Ebben az időben a papság Lévi törzsére korlátozódott, de még nem Áron nemzettségére.