A sokarcú Biblia

A Szentírás változott. Attól függően változott, hogy az adott ókori közösség befogadóképessége, és a közösség vezetői hogyan ítélték meg azokat a papirusz darabkákat és kimondott üzeneteket, amelyek hozzájuk eljutottak. Az újszövetségi görög szövegek közötti eltérések és a különböző változatok kialakulása a hagyományozódás állomásait mutatja meg.

Nehezíti a fordításokat, hogy a görög nyelvi szerkezetet nem tudják visszaadni a fordítások nyelvi okok miatt. A latinban nincsen határozott névelő vagy szír nyelvben nincsenek meg a görög nyelv igeidői közti különbségek, a kopt nem ismeri a szenvedő alakot, csak hosszas körülírással tudja kifejezni. Ez utóbbi forrásértéke pont ezért érdekes, mert ha ilyen hosszas kifejtés következik, akkor az azt jelenti, hogy a görög szövegben benne volt, amit vissza akartak adni a kopt szövegben. A szövegek felülvizsgálata és javítása még 300 előtt megkezdődött. A szövegek vizsgálata életre keltette a már fentebb említett paleográfia (írástörténet) tudományát, amelybe beletartozik az egyes kéziratok osztályozása, keletkezési koruk szerint, írásmódjuk szerint.

Az eltérések akkor okoznak kifejezett problémát, ha lényegi változást takarnak. Nemcsak szavak cserélődtek, hanem teljes mondatok mondatrészek, főleg ha a másolók jobban ki akartak hangsúlyozni valamit, vagy figyelmetlenek voltak, félrehallottak, vagy félreolvastak valamit. Aztán ha nem figyelmetlenség és szándékos változtatásról beszélhetünk, akkor maga a szöveg volt, (van), sokszor olyan rossz állapotban, hogy az olvasata kétséges. A szövegek tekintetében meg lehet határozni a szerző tekintetében, és másoló tekintetében valószínűségeket a mondanivaló kapcsán. (Például széljegyzetek beemelése a Szentírásokba.) 5700 darab görög nyelvű kéziratról beszélünk.

Egyiptomi nyelvjárásban, konkrétan az oxürünkhoszi nyelvjárásban írt 4. századi bibliai kézirat nem tartalmazza az úri ima végéről a doxológiát (Mt.6:13), nem tartalmazza az időjárás jeleinek felismerését (Mt.16:2-3), az emberfiáról szóló kijelentést (Mt.18:11) és nem tartalmazza a farizeusokra vonatkozó jaj-mondást sem (23:14). A Máté 23: 14 lenne a 8-ik jaj mondás, viszont ez egyértelmű betoldás. A korai görög kéziratban ez nincsen benne, a Vulgatában már benne van. Az igazság az, hogy a legrégebbi teljes Máté evangélium a negyedik századból maradt fenn. Közép –egyiptomi nyelvjárásban írták. New Jerseybe került a Scheide könyvtárba. Egy bizonyos Hans-Martin Schenke volt az, aki publikálhatta és könyvet is írt róla. (Das Mattháus-Evangelium im Mittelágyptischen Dialekt des Koptischen) Az új világ fordításban jelölik a 14-es számot, utána viszont nemes egyszerűséggel egy kis vízszintes vonalka van a szöveg helyén, majd folytatódik a szöveg a 15-ös verssel. Olyan eltérések is akadtak a szahidi kéziratokban, hogy a meggyógyul helyett, föltámadottat írtak, Jn. 11:12-nél, ez a verzió a korai p75-ös kéziratban is megtalálható, valamint az alsó-akhmimi és a bohairi forrásokban.

Az V-X. századi latin evangéliumi kéziratokban Markion ellenes prológusokat találunk, ezzel szemben a Markion által készült prológusok, amik a tíz páli levélhez készültek egy az egyben bekerültek a Vulgatába. (J. Regul). A Jeromos féle Vulgata alapja az ólatin Codex Veronensis (F.C. Burkitt). Jeromos Vulgatája a sokszorosítások során a másolások során rengeteg csorbát szenvedett, lehetséges figyelmetlenség vagy szándékosság, vagy egyéb ólatín források keveredtek bele a szövegbe. A középkorban több kísérlet is született, (Codex Amiatinus, Codex Cavensis, Codex Dublinensis), hogy helyreállítsák Jeromos Vulgatáját, de ennek az lett az eredménye, hogy még több Vulgata született, a variációk számának a növekedésével, ezért ma nyolcezer ismert Vulgata-kéziratunk van, a legkülönbözőbb szövegkeverékekkel. Richard Bentley (1662-1742) a legrégebbi görög nyelvű kéziratok és a Vulgata (az 1592-es Kelemen pápa által kiadott Vulgata) alapján megkísérelte helyreállítani az evangéliumok IV-századi szövegét, a munkában kétezer hibát fedezett fel és javított ki a Vulgata szövegében. V. Sixtus pápa 1590-megjelentette a (Sixtus) Vulgatát, valamint pápai bullával érvényesítette, mely szerint tilos lett a további módosítás, és új kiadás, ehhez képest a következő pápa VIII. Kelemen újabb hitelesnek minősített változatot adott ki (1592-ben), amelyik 4900 esetben tért el az előzőtől. Ezzel egyidejűleg megkísérelték begyűjteni az addig forgalomban levő változatokat megsemmisítés céljából. (A Sixtus Vulgatához lásd Paul M. Baumgarten kutatásait.)

Az etióp fordításokban az Apcsel. 28 végére belekerült egy széljegyzet, miszerint az olvasóknak a Pál cselekedetei tekercs olvasására buzdítanak, és a Márk vége felé Jézus dorgálásával találkozhatunk, amelyben Jézus megfedi a hitetlen apostolokat.

Az ószláv fordításokat Szent Metód és Szent Cirill végezte, melynek következtében megalakult a szláv – cirill ábécé, majd az ószláv bibliából nyelvjárások szerinti fordítások készültek, cseh (1475) és a bolgár (1840).

Az egyházatyák idézeteiben (Origenész, Jusztinusz, Alexandriai Kelemen valamint a zsidók evangéliumában és az ebioniták evangéliumában a II. századtól a IV. századig a Lk. 3:22 Jézus keresztségekor „Az én fiam vagy, fiammá fogadtalak ma téged” szerepel a zsoltárokból szemben az Ézsaiás 42:1-re utaló „Te vagy…” későbbi szövegvariánssal. Ezt a szöveget őrzi még az V. században is a Bezaei Codex. Origenész a Mt. 27:16-17-nél egyszerűen Barrabást ír a Jézus Barrabás helyett, mivel helytelennek tartja, hogy a gonosztevőt is Jézusnak hívják. Szent Ágoston, mikor észrevette, hogy a Mt. 27:9-ben az evangelista Jeremiásnak tulajdonítja, a Zakariás tekercsében található szakaszt, azt mondja: mivel van olyan más evangéliumi kézirat, ahol simán próféta van írva, és tudjuk, hogy nem Jeremiás, hanem Zakariás idézet, jobb ha itt is prófétát írunk. Ágoston beszámol arról is, hogy a kéziratok jelentős többségében Jeremiás szerepel.

Az MS 61 jelzésű szövegvariáns a XVI. században (1520) készült teljes Újszövetségi kézirat, amely először tartalmazza, az I. Jn. 5:7-8 (comma johanneum)- as betoldást. Erasmus görög Újszövetsége 1519-ben még nem tartalmazza -1522-ben már igen. Az MS 61 alapján vette be becsületből az Újszövetség szövegébe a betoldást, a kézirat előtt egyetlen görög szöveg sem tartalmazta a betoldást a három mennyei bizonyságtevőről. Rendelésre készült egy vulgatából, azaz latinról görögre, a comma johanneum (I. Jn. 5:7-8). A comma johanneum a IV. századból való Instantius püspök széljegyzete volt, amely belekerült a régi latin fordításokba, 800 előtt nem tartalmazta a vulgata sem. Erasmus 90 helyen volt kénytelen a jelenések könyvét megváltoztatni.

Ennél a töredéknél mindenféleképpen ki kell emelnem Rotterdami Erasmust és munkásságát pozitív értelemben. Az első dolog, ami említést érdemel, hogy a középkori gondolkodásmód megváltozása nagymértékben köszönhető Erasmusnak. A reformáció megalapozója volt Erasmus. A bűnvallás tekintetében kimondja, ne a másik embernek, hanem közvetlenül Istennek valljuk meg bűneinket. A humanizmus egyik jelszava „ad fontes”, azaz vissza a forrásokhoz, a középkor skolasztikájával szemben a biblia tanulmányozását helyezi előtérbe, és a bibliai nyelvek tanulmányozását. A humanizmus bebizonyította, hogy a biblia latin fordításai megbízhatatlanok és ezért a rá épülő teológia is megbízhatatlan. Erasmus az újszövetséghez négy forrást vett alapul, kivéve a jelenéseket, mert ahhoz csak egy kézirata volt. Ez utóbbiból öt vers hiányzott, ezért azt latinból fordította vissza görögre. Erasmus Lorenzo Valla munkáit is felhasználta a szöveg pontosításához. A teológusok döbbenten hasonlították össze az általuk ismert latin szöveget a régebbi göröggel! A reformerek örömmel a konzervatívok megrökönyödve fogadták a görög kiadást. Mivel az egyház hitéletét és gyakorlatát jelentősen befolyásolta, megkritizálta az új szöveg. Kiderült például, hogy a házasság (Efezus 5:31-32) nem szentség (sacramentum), hanem titok (müszterion). Az sem mindegy, hogy vezekelni kell-e, vagy a gondolkodásmódot megváltoztatni, A Máté 4:17-ben vezekeljetek van, a korai görögben pedig a térjetek meg. Ez pedig a gyónás szentségének a megkérdőjelezése, azaz a külső gyakorlat (gyónás) helyébe a belső lelki magatartás kerül. Erasmus a Mária tiszteletéhez is igazított (Lk. 1:28) „gratia plena”- „kegyelemmel teljes helyett”, a korai szöveg: „aki kegyelmet talált”, azaz egy kedvelt személy. A Vulgata tekintélye hanyatlani kezdett, megnyílt az út a pontosabb szövegek felé, és a pontosabb szövegek pontosabb megértés szülhetek, és megkérdőjeleződött sok dogma. Mindazonáltal Erasmus katolikus maradt.

Ebben a fejezetben, kifejezetten, az „idegenek elleni” szemléletről lesz szó, a szamaritánusokhoz, és a rómaiakhoz való viszonyok vizsgálatával.

Galileából nagy sokaság követte: Márk 3:7, Máté 4:25.

A hithű zsidóknak Galilea nem volt egyértelműen szentföld, sőt alávaló helynek számított. Vegyes lakossága miatt eleve a „pogányok Galileája” kifejezéssel illették. Jézus idejében új fővárost avattak Galileában, a neve Tiberiász, a Genezáreti tó nyugati partján terült el. Heródes Antipas volt Galilea ura, ő fejlesztette fel Tibériászt, a város a nevét Tibériusz császárról kapta, ez önmagában sértette a vallásos zsidókat. Még fontosabb tény, hogy ezt a Tibériusz császárt, miután apja Augustus hivatalosan „isteni” rangot kapott, kinevezték hivatalosan „Isten fiának” (huios theou), ez egyenesen istenkáromlásnak számított a hithű zsidóknak. Erről a fogalomról Jézus is beszélt. Ám Antipas nem érte be ennyivel, mivel egy régi temető fölé emelte az új város egy részét, ez volt a "hab a tortán". A Tibériászban tett szolgálatról nem emlékeznek meg az evangelisták, vagy ha volt ilyen megemlékezés azt az utókor hatalma törölte.  Jézus elsődleges feladata volt az evangélium terjesztése, ezért is mondta: „azért jöttem, hogy hirdessek”.

Egész Galileát bejárta: „És bejárá Jézus az egész Galileát, tanítva azok zsinagógáiban, és hirdetve az Isten országának evangyéliomát”, ebbe benne foglaltatik Tibériász is, akkor is, ha ezek nincsenek külön kiemelve az evangéliumokban. A hithű zsidók gúnyolódását is a János evangéliuma őrzi meg a térséggel kapcsolatban: "Csak nem Galileából jön el a Krisztus?”, „Vajjon te is Galileus vagy-é? Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta”. Továbbá: „Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl.” Ha a város a tenger partján fekszik, (Galileai tenger ugyanaz, mint a Genezáreti tó) és túlment rajta, akkor, kikerülte volna az új fővárost? A fővárosba mehetett elsősorban, majd aztán, túl.

Békességre törekedett, ez a szamaritánusokkal való viszonyból is jól látható, a szamaritánusok nem a megszálló és elnyomó erőt képviselték. Továbbá Jézusnak, mint zsidónak a rómaiakat egy megszálló katonai uralmat és elnyomást képviselő népet kellett volna figyelembe vennie, tehát a rómaiakkal való barátság felettébb furcsa volt a többieknek. Ezért is szerepel a Légió kiűzése az emberből, hogy szimbolikusan Jézus már elkergette a rómaiakat is, legalábbis az a betoldás próbálja helyrehozni a királymessiás szerepet, amit Jézusra akartak alkalmazni. Egy légió 6000 fő. Az a kifejezés, hogy „adjátok vissza a császárnak ami a császáré” több dolgot is jelentett egyszerre: le akarták tartóztatni, azzal a váddal, hogy kollaborál a rómaiakkal, ám pont azoknál volt római pénz akik megvádoltak, így kiderült, hogy ők a rómaiak cinkosai, annak ellenére, hogy emberábrázolású pénzt a templom területére tilos volt bevinni mert ez bálványimádás volt. Így ők szegték meg a törvényt, akik megvádoltak őt. Ráadásul az adópénz hátoldalán Pontifex Maximusz (Legfőbb Főpap) felirat ékeskedett.

Másrészt: a helyes fordítás az adjátok vissza (tartozást visszaadni) a császárnak, és nem adjátok meg lenne. A szeretet és együttműködés és a béke (amibe az éppen tért hódító „pax romana” is beletartozik) elvét forszírozta, mint elsősorban alkalmazandót. A római századosnak tett "gyógyítás" alkalmával kiemelendő példává tett egy rómait: „Mondom néktek, ilyen hitet Izráelben sem találtam!”, követendő példaként állította a rómait, a zsidó nép elé. Korabeli író szerint (Kelszosz), Jézus édesapja is római volt. A százados a béke jele lett, hiszen zsinagógát is építetett a városnak, Jézus gyógyításáról, nem is beszélve. Péter apostol volt, az, aki a történelemben továbbviszi ezt a vonalat a Kornéliusz római századost meglátogatva, és pogányok kebelre ölelését támogatva (az első számú tantvány).

„Monda azért néki a samáriai asszony: Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, a ki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal.” Jn. 4:9 Miért is nem érintkeztek egymással? A szamaritánusok vallásilag elkülönültek az izraelitáktól. Ennek fő oka, hogy az északi országrész bukása i.e.722 után betelepítettek nem zsidó lakosságot, akik kezdetben megtartották saját vallásukat, ám egy idő után összekeveredtek az ottmaradt izraelita lakossággal. Az Asszírok a betelepített szír és babiloni lakosság fölé zsidó papokat rendeltek, hogy megkönnyítsék a beolvadásukat. A babiloni fogság után, amikor felépítették újra a templomot Jeruzsálemben, a szamaritánusok is felépítettek egy templomot Garizim hegyén, amit szent helynek tartottak. A szamaritánusok nem akartak külön templomot emelni, segíteni akartak a Jeruzsálemi templom újraépítésében, de Zorobábel elkergette őket, mert nem tiszta zsidók voltak. /Ezsdrás 4:1-3/ A Garizimi templom 200 évig állt fent, i.e. 108-ban Hyrkánus János Júdea zsidó királya lerombolta. A szamáriaiak továbbra is szent helynek tartották. Így az egyik fő vitapont a zsidók és a szamaritánusok között az volt, hogy hol kell helyesen imádni Istent (Jn.4:20), ez rivalizáláshoz vezetett.

A galileaiak általában Szamárián keresztül mentek Jeruzsálembe, kivéve a farizeusokat. A két nép közti feszültségről a Lukács evangélium is megemlékezik. "És követeket külde az ő orczája előtt; és azok elmenvén, bemenének egy samaritánus faluba, hogy néki szállást készítsenek. De nem fogadták be őt, mivelhogy ő Jeruzsálembe megy vala.” Lukács 9:52-53 Ezek után a nítványok fel akarták perzseltetni a szamaritánusokat, de megdorgálta őket, azt mondta: „Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” Ez a mondat Illés próféta ellen való beszéd is, aki több száz embernek vágta el a nyakát v.ö.: I. Kir. 18:19,40. Mivel arról az útról érkezett Jeruzsálembe, ahol a szamaritánusok éltek, a farizeusok megvádolták azzal, hogy szamaritánus, akiket eleve lenéztek: „Nem jól mondjuk-é mi, hogy te Samaritánus vagy, és ördög van benned?” János. 8:48 A szamaritánusok csak a Mózes öt könyvét fogadták el, tagadták a feltámadást és az utolsó ítéletet. Nem hisznek az angyalokban és a lélek hallhatatlanságában. Mózest tartják az egyetlen prófétának az V. Móz. 34:10-re hivatkozva. Ám messiást ők is vártak, aki előtt Táeb jön el. A szamaritánus zsidók mentesek a Babiloni fogság szellemiségétől. De miért tarthatták a szamaritánusok Jeruzsálemet szemétdombnak? Hiszen a szamaritánusok által elfogadott Mózes II. könyve 23:17-ben ez áll: „Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr Isten színe előtt.”, vagyis zarándoklatot kellett tartani. S most már csak az a kérdés, hogy hová, hol lakik Isten Jeruzsálemben vagy a Garizim hegyén? Jeruzsálem hatalmas zarándokhely volt, az ország minden településéről jártak oda. Miért volt tehát mégis szemétdomb a szamaritánusok szemében? A magyarázat egyszerű: A kereskedés. Sékelben kellett leróni. Viszont idegen országokban, sőt Palesztinán belül is többfajta pénz volt forgalomban, amit a templom udvarában levő pénzváltók váltottak át kezelési költség fejében. A pénzváltók a főpapnak fizettek azért, hogy kereskedhettek, mivel a templom kincstárnokát a főpap családjából választották, aki önkényesen szabhatta az árakat kizárólagos jogon. A főpapi tisztség meg a rómaiaktól függött, akiktől pénzért megvásárolható volt. Míg a szamaritánusok kényesen ügyeltek arra, hogy az ő főpapjuk levita legyen. A jeruzsálemi templom udvarán az átváltás és az árueladás felháborító volt pl. egy pár galamb egy arany dénár volt. Gamáliel rabbi később ezt egynegyed ezüstdénárra tudta lenyomni. Így már érthető, hogy a szamaritánusok miért tartották szemétdombnak Jeruzsálemet. A Máté evangéilsta mondata, miszerint: „Samaritánusok városába ne menjetek be”, csupán Jézusnak tulajdonított mondat, hogy Máté, vagy a szerkesztők megnyerjék a zsidókat. Hiszen, az Apcsel 1:8 külön kiemeli, hogy Szamáriában legyenek tanúi, annak ellenére, hogy csak a Tórát fogadják el. Továbbá ugyancsak az Apcsel szerint (8:14), Szamária bevette az Isten igéjét: „Mikor pedig meghallották a jeruzsálemi apostolok, hogy Samária bevette az Isten ígéjét, elküldék azokhoz Pétert és Jánost.”  A szamaritánusok a Garizim hegyén áldoztak, az áldozat független volt bármilyen templomtól, így a jeruzsálemi templom pusztulása után is áldozhattak tovább. A zsidókat annyira bosszantották a szamaritánusok, hogy a mózesi tekercsekben ellenük irányuló változtatásokat végeztek, Garizim hegy helyére Ebál hegyet írtak, pl: V. Móz. 27:4, Józs. 8:30. Az apokrifek ellentmondásosan viszonyulnak a szamaritánusokhoz, némelyikben az Úr elveti, némelyikben pedig elismeri őket. A Midrás szerint csak azért építkeztek a Garizim hegyén, mert Lábán ott temette el a bálványait, a szamaritánusok szerint viszont Józsué emelt oltárt a hegyen /Józs. 8:30/. A Talmud elismeri őket a Törvények pontos betartásáért. Hadrianus császár alatt újjáépíthették templomukat a Garizim hegyén, ám a zsidó vallás erősödése miatt (a rómaiak egybemosták őket), pont a rómaiak pusztították el ezt a második templomukat 484- körül. Claudius császár idejében, egy Eleázár nevű zsidó rabló több szamaritánus falut felégetett. Az 1600-as években hunyt el az utolsó, Áron családjából származó főpapjuk. 1790-ben Oxfordban kiadták az általuk gondozott Mózes öt könyvét. Ma is élnek szamaritánusok Nablus városában, a város régi neve Sékem (a bibliai Sechem), majd Flavia Neopolisz volt. A szamaritánusok kétezer éve beltenyészett közösség mivel a kezdeti vegyes házasságok, a mózesi törvények miatt megszűntek, éppen ezért kivétel nélkül rossz a szeme az összes ma élő szamaritánusnak, a génkutatók kedvenc csoportját alkotják. Ma is gyakorolják az égőáldozatokat a hegyen. A Garizim nevet sok esetben Gerizimnek írják, mai híresebb városának a neve, ahol a peszahot üneplik Kiryat Luza.

Az első időkben szóbeli hagyományozódással terjedtek a különböző perikópák. Erre példa, hogy a pusztai megkísértés történetében a Máténál előbb templom teteje a helyszín és utána a magas hegy, a Lukácsnál pedig előbb van a magas hegy és utána a templom teteje. Abból, hogy az evangéliumokban a kísértés sorrendjei nem azonosak, csupán azt feltételezhetjük, hogy a szóbeli hagyományozódás keretében változhattak meg. Ehhez hasonlókra számtalan példát lehet még találni az iratokban. Annak ellenére, hogy a tanítások széles körben elterjedtek voltak, már az evangéliumok megírása előtt (lásd: I.Kor. 7:10), mégsem állíthatjuk, hogy az evangéliumok teljesek lennének, azaz Jézus minden tanítását tartalmaznák (lásd: Apcsel. 20:35).

1500 évig nem voltak nyomtatott verziók a bibliai kéziratokból. 1500 éven keresztül csak kézzel másolták az iratokat. Az első fennmaradt töredékekre jellemző, hogy csupa nagybetűvel írták őket, kevés ékezet felhasználásával, és szóközök nélkül. A másolók között különbségeket kell tennünk. Voltak buzgó laikus másolók, írnokok, és iskolai másolás. Az iskolai másolás az úgynevezett scriptoriumban történt, ahol egyszerre több másolat is készült. A felolvasó diktálta a szövegeget és a tekercsmásolók írták le, majd a kész szöveget összevetették azzal, amiből a diktálást végezték, és javító tintával jelölték meg a hibákat. A kéziratmásolás igen költséges munka volt, ezért is terjedhettek el a laikus másolók iratai is, ezek azonban olcsóbbak voltak, hiszen több hibalehetőség merült fel, ezekben az esetekben. A másolatok száma folyamatosan nőtt, sem könyvkiadók sem szerzői jog nem létezett. A kézírásos szöveghagyományozódásban három nagy formai változás történt. Az első, hogy tekercsek helyett kódexek kerültek forgalomban, ez egy adott szövegrészlet kikeresését gyorsította meg, mivel nem kellett kigöngyölíteni az egész tekercset ahhoz, hogy megtalálják az adott szakaszt, hanem elég volt lapozni (kevesebb súrlódás érte a kézirat anyagát). A nagy betűkről áttértek a kis betűs változatra, majd a folyóírás használatára, ez meggyorsította a másolást, tehát időben csökkent a munka. A harmadik formai változás a különböző fordítások (szír, latin, gót) változatai, ahol az adott nyelvhez tartozó gondolkodás elmei jelennek meg. A kézi másolás miatt 1500 évig nem volt két teljesen egyforma kézirat. A másolások során hibák keletkezetek, a hibákat továbbmásolták és újabb hibákat ejtettek. Minél többször másolnak le egy kéziratot, annál jobban eltér az eredetitől. A javítók a nem létező hibákat is javították, vagyis amiről feltételezték, hogy hiba, holott nem volt az, például a kriszthosz beszúrásokkal. Nyugaton a latin, keleten a görög vált uralkodó nyelvé, ez a különválás az egyik pillére a reformációnak. 1453-ban mikor Konstantinápoly elesett, a menekülök vitték nyugatra a görög szövegvariánsokat, amitől több nyugati egyházatyának tátva maradt a szája, majd megszülettek a kevert szövegek, amelyek a későbbi nyomtatott verziók alapjai lettek. Összességében kb. 5000 görög nyelvű kézirat (nagyrészt töredék), és kb. 8000 fordítás. Az ókori művek közül az Újszövetség rendelkezik a legtöbb régészeti lelttel. Euripidésztől kb. 300 db maradt fenn, és ezzel már kiemelkedően magasnak számít. A kutatók egy csoportja pedig azt mondja, hogy lehetséges, sőt helyes dolog az eredetit kutatni, források és különböző kimutatható törvényszerűségek segítségével. Johann Albrecht Bengel (1734) sváb pietista elveket alkotott az eredetvizsgálathoz: A nagy számú azonos olvasatú iratoknak nem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani a kisebb számúval szemben. Döntő fontosságú a keletkezési kor, az olvasatot támogató kéziratok térbeli elhelyezkedése. Mivel az iratok a másolások során egyszerűsödést mutatnak, és nagyszámú különösen kérdéses részek eltávolítása figyelhető meg, ezért, mindig a bonyolultabb irat élvezzen előnyt az egyszerűvel szemben. Ez a kijelentés természetesen nem abszolút érvényű, és csak bizonyos szövegcsaládokra vonatkozik, mert sok esetben nyelvészeti okok miatt pont az ellenkezője az érvényes. Hiszen ha a másoló szeme félrecsúszott és a szöveg előző, azaz felette levő sorából három szó bekerül az adott sorba, akkor a szöveg ugyan bonyolultabb, de mégsem élvezhet előnyt az egyszerűbbel szemben. Ha olyan hívő a másoló, aki szentnek tartja a szöveget, az kevésbé mer belenyúlni a szövegbe, a túlbuzgó keresztény belejavít a szövegbe, az aktuális teológia függvényében, az írnok egyáltalán nem tekinti szentnek a szöveget, szintén belejavít a szövegbe, akár utasításra is. Tulajdonképpen a kanonizálásnaknak köszönettel tartozunk, hiszen onnantól kezdve, csökkennek a mérvadó nagy változások, ha nem 300 körül, hanem később 600 vagy 900 körül történik a kanonizáció, akkor valóban kevés esélyünk volna eredetit kutatni. A szövegkritika eredetvizsgálata sziszifuszi munka, rengeteg időt, és tanulást igényel, általában olyan szakemberek végzik, akik az adott kor nyelvezetét is, és a másolások valamint a szövegcsoportok alakulásának a tendenciáit is ismerik. A XX. században ugyanakkor sokkal jobb eredményre juthatunk, mint eddig bármikor, a kéziratok ismerete, a felfedezések a XIX. században a számítógép szövegfelismerő programok, valamint az összegyűlt tudás nagysága miatt, vagyis sokkal több minden rendelkezésünkre áll, mint a régieknek.

Az ősegyház még a kaonizálás előtti időkben, igen különböző és több csoportból tevődik össze. Ezeknek a csoportoknak igényük volt arra, hogy saját maguk is rendelkezzenek saját iratokkal. Egész korán már fordítások keletkeztek, pl. latin és szír. A fordítások is, és a görög másolatok is úgy készültek el, ahogyan azt az ottani tekintélyek előnyösnek látták a saját közösségük szempontjából. Mivel nem csupán nyomtatás nem volt még 1500 évig, hanem szerzői jog sem volt, így majdhogynem törvényszerűek az eltérések a sokszorosítás és a tekintélyek befolyása következtében. Ha egy másoló azt gondolta, hogy a szöveg azért hibás, mert az előző másoló hibázott, akkor belejavít a szövegbe, ezek még több hibát ejtve az eredeti szöveghez képest. E fejezet elején jeleztem, hogy vannak eltérések az evangélium azonos kinézetű szövegei közt, néhányról itt megemlékezem, elsősorban az általam fontosnak tartott jézusi beszédekkel kapcsolatban.

Máté két vakról ír, Lukács és Márk csak egy vakról. Márk ismeri a nevét, Bartimeus, Lukács és Máté nem ismeri a nevét. Máté és Márk szerint a gyógyítás akkor történt, mikor elhagyták Jerikót, Lukács szerint akkor, mikor közeledett Jerikóhoz. Jézus a templomi felolvasásban, az evangélista szerint, hogy beteljesedjenek, az írások azt állítja, hogy vakok szemeit nyitja meg. Máté odafigyelt a többes számra, tehát minimum két vakról kellett beszélnie. A névadás Márknál, a tanítványok kérdéseire válasz (Hogy hívták a vakot?). A helyszín változása a szájhagyomány jelenlétét bizonyítja. Máté szerint Jézus Jeruzsálemben rögtön a templomba ment, a többi evangélium szerint bevonult, de Betániába tért és nem rögtön ment a templomba.

Szintén csak a Máténál található az, hogy Jézus ott a templomban sántákat és vakokat gyógyít.

Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig. Mt. 23:35 A II. Krónika 24:20 szerint Zakariás „Jójáda fia” és nem Barakiásé. Több eltérésre most nem térek ki, hiszen sokkal találkozunk még a későbbiekben.

 „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.” Mt. 28:19

1. A szentháromság erős jelenléte késői szerkesztésre utal, maga a szent hármasság nincsen kifejezetten kimondva a Bibliában, sőt a zsidó hit szerint egy és osztahatatlan az Isten, ám lehet úgy értelmezni több helyet is, hogy alá lehessen támasztani a hármasságot, lásd Jézus keresztelkedése, az Atya szól, a Fiúnak, és a Lélek leereszkedik. Az evangéliumok szerint Jézus többször is kiküldte a tanítványokat, s a hirdetés, mint feladat szintén jelentkezik az evangéliumokban másutt, amiről több kutató is azt állítja, hogy eredeti jézusi mondás, viszont a szentháromságra utaló felsorolás, vagyis a tagmondat második fele, hozzátoldás a szöveghez.

2. A Máté evangéliumának az egész záró szakasza igen késői keletkezésű. A 20. vers "veletek vagyok, minden nap a világ végezetéig" -figyelmen kívül hagyja, a parúziáról szóló összes igehelyet, sőt az intézményesült egyház azon igen késői nézete mutatkozik meg benne, amely Isten országának jelenlétét, nem Jézus működése során, vagy nem is a parúzia során, hanem állandósult formában magával az egyházzal azonosítja, amelyben láthatatlan módon jelen van Krisztus, Úristen. Magában a Mátéban a drága kenet kiöntésekor közli Jézus, hogy nem leszek mindig veletek, ehhez képest itt az ellenkezőjét állítja. Ez a tanítás viszont az apostoli nemzedék kihalása után terjedt el, mivel az első nemzedék idején még várták Jézus visszajövetelét. A Mátéban fejlettebb messianisztikus megfeleltetések vannak a Márkhoz képest.

3. A Márkkal való összevetésből is kiderül, hogy bár ott is későbbi keletkezésű a mű epilógusa (ott bizonyítottan), de még ott sem hangzik el a szent hármasságra, valamint az állandó jézusi jelenlétre utaló mondás, a Márkban az örömüzenet hirdetésére buzdítja az olvasót az epilógus. Jól látható, hogy a későbbi Máté felhasználja a Márkot és kiegészíti azt még a keresztséggel kapcsolatban is.

4. További észrevétel, hogy a szinoptikus evangéliumokban nem találunk a keresztelésre utaló tanítást Jézustól, sőt az óegyházi hagyomány az, amely előtérbe helyezi a keresztelést a tanítványsággal összefüggésben, míg nagy valószínűséggel Jézusnál nem volt követelmény az ilyen szertartás. Ugyanakkor a János evangélium betoldása az üdvösség egyik feltételévé teszi.

5. A -velünk az Isten- gondolat a mű elején az Immanuel említésével, magyarázatával és a mű végén az „én veletek vagyok” említésével keretszerkesztésre utaló lezárást formál.

6. Máté első verziója köztudottan héber közegben születik (azaz héber dialektusban Papias szerint), s mint ilyeneket megnyerni akarván Jézusnak tulajdonítja azt a mondást, miszerint ő csak Izraelhez küldetett (Mt. 15:24), valamint kifejezetten megtiltja, hogy Izrael határán kívülre vagy nem zsidókhoz menjenek (Mt. 10:5-6) ezek szöges ellentétben állnak a 28:19-ben levő missziós paranccsal. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy az epilógus még későbbi, mint az evangelista írása, s így időben még távolabb kerül attól, hogy eredeti jézusi mondás legyen, mondhatni a judaizmus és a kereszténység, avagy szombat-e vagy vasárnap vita korából származhat. Az hogy Ábrahámmal leülnek enni a pogányok a 8. fejezetben nem azonos gondolat a tanítvánnyá tétellel, és a megkeresztelkedéssel.

7. „1. A keresztségre vonatkozóan pedig, így kereszteljenek: miután mindezeket előtte elmondtátok, élővízben kereszteljetek az Atya és Fiú és Szentlélek nevére, (vö.: Mt. 28,18-19). 2. Ha nem áll rendelkezésre élő víz, keresztelj más vízben; ha lehet hidegben, ha nem, melegben. 3. Ha egyik sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. 4. A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges, a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy, vagy két napig böjtöljön.”
Ez a Didakhé szövege, az egyházi hagyomány kialakulásának a korából, a Máté ev. szövege (az utolsó mondathoz tett tagmondat ebből a korból való), az epilógus kísértetiesen hasonlít a Didakhé szövegére.

8. Az örömhír hirdetése mindenképpen jézusi, ismert Jézus hozzáállása is, hogy azért jött, hogy hirdessen. Ha csupán az ember áldozatra, a kiontott vérre lett volna szüksége bárkinek, akkor csecsemőkorában is megölhették volna. Jézus viszont „azért jött”, hogy hirdessen, tanítson. Isten akarata a Isten országának a hirdetése, ez az, ami valóban kijelentéssé válhat az életünkben. Ugyanakkor a hozzá kapcsolt szent hármasság, keresztelkedés, mint követelmény, s a hit mint követelmény, a kárhoztatás és elítélés, a hirdetnivaló kibővítése, ellentétes az eredeti jézusi tanításokkal. Az egyházi tradíció követelményeit s nézeteit képviseli.

Isten országa a korszellem szerint. Az itt található görög kifejezés, ami az ország helyén szerepel királyi uralmat jelent, mégis sokszor az ország szó használják a fordítók, pedig a királyi uralom, feltételez egy királyt, s a király feltételezi a királyság rendjét. A görög szó azért is helyes, mert visszaadja azt a zsidókeresztény gondolkodást, aminek a talaján az evangéliumok állnak. A zsidó vallásban, már jóval keresztelő János fellépése előtt beszéltek Malekus samajim-ról, ez szó szerint a menny királyságát jelenti. Ez alatt tágabb értelemben arra gondoltak, hogy Isten minden lény felett uralkodik, szűkebb értelemben pedig Izrael felett, majd Jézus korára a Messiás dicső országát jelentette. Amikor tehát Jézus példázataiban az Isten (menny, ég) ország (királyi uralom) – ról beszél, a zsidók dicső messiási országról való elképzelésükkel együtt gondolkodva fejtik ki a fogalmat. Most ki kell térnem, hogy fentebb miért tettem zárójelbe a menny és ég szavakat az Isten után, hiszen joggal kérdezheti bárki, hogy miért ne lenne más a jelentése Istennek és a mennynek. Az ok egyszerű a zsidók nem mondták ki tiszteletből a Jahve nevet és sok esetben behelyettesítették különböző reá utaló kifejezéssel, pl magasságos, örökkévaló, név, erő, és nem utolsó sorban ég és menny kifejezéssel. Amikor tehát ők a menny országáról beszélnek akkor Isten országát (királyi uralmát) értik alatta. Bibliai példa erre sok van, de had említsem meg a Dániel 4:23-mat, amikor azt írja, hogy: „az ég uralkodik”, más fordításban „menny uralkodik”, akkor Isten uralmáról beszél. A mennyet szeretni és félni szavakat használják a rabbik, akkor is Istenről beszélnek, körülírással. A menny és ég kifejezés tehát, Istent országát jelöli. Az evangéliumok idejében még érvényes volt ez a gondolkodás, tehát amikor az evangelisták a mennyek országáról beszélnek, máshol meg Isten országáról, akkor ugyanezt értik még alatta. A Lukács evangéliumában, amikor a tékozló fiú mondja: „vétkeztem az ég ellen”, szintén Isten országára utal, így mind az ó és mind az új szövetségben találunk példát a körülírására. A zsidó gondolkodásban tehát az Isten királyi uralmának a kiteljesedéséről van szó, ám ennek része az erőszak, sőt a megvalósulás érdekében akár, kötelező nekik erőszakot alkalmazni. A keresztény gondolkodásban is nagy szerepet játszik a mennyek országa, sok esetben azt gondolják, hogy az valami eljövendő uralom, ami még nem valósítható meg a földön, és helyileg nem is itt van, mert az Isten máshol készíti azt el. Mindez történik azért, mert menny és az ég szó alatt, megfosztva azt eredeti jelentésétől, nem konkrétan Istent, hanem egy boldog öröklét helyét értenek, ahová ítélet után kerülhetnek.

Isten országa és a történeti Jézus kutatása kapcsán megemlíteném Czire Szabolcs kiválló munkásságát, amely a Keresztény Magvető gondozásában az interneten is elérhető, jelen írásom viszont nélkülözi az ő gondolatait.

Már maga az ószövetségi írás is ellentmondásosan áll ehhez a kérdéshez, és az evangéliumok beszédeiben is megfigyelhető ez az ellentmondás.

Egyrészt:

 „És ha valaki igaz lesz………És senkit sem nyomorgat, zálogot nem vesz, ragadományt nem ragadoz, kenyerét az éhezőnek adja és a mezítelent ruhával befödi;” Ezékiel 18:5,16

Másrészt viszont:

„Vedd el a ruháját, mert kezes lett másért, és az idegenért zálogold meg.” Példabeszédek 27:13

„Vedd el ruháját, mert kezes lett másért, és az idegenért vedd el zálogát.” Példabeszédek 20:16

A Máté és Lukács evangéliuma foglalkozik a kölcsön, a zálog valamint az adás és jutalom kérdéskörrel.

„És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is. És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre. A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” Máté 5:40-42

Csia Lajos fordításában:

„Annak pedig, aki el akarja perelni a köntösödet, add oda neki a köpenyedet is. Ha valaki egy mérföldnyi futárszolgálatra kényszerít, menj el neki kettőre! Adj annak, aki kér tőled, s el ne fordulj attól, aki kölcsönt akar tőled!”

Megint mózesi-ószövetségi szöveggel van összefüggésben a jézusi gondolat. Tóramagyarázatról van szó. Itt nem csupán az adakozásról van szó. A kezes nem konkrétan az, aki kölcsönkér, vagy kölcsönad, de egy kölcsönszerződés résztvevője, mivel, nem csak a kölcsönkérőtől kértek zálogot, hanem a kezesektől is. Nem rablásról van szó, mivel törvénykezni az akar, akit sérelem ért, vagy aki úgy gondolja jogosan lép fel a saját igazáért, konkrétan a kölcsönadásról szól ez a szakasz. A ruhát pedig törvénykezésből követeli zálogba, a kölcsönadás, vagy kezesség fejében. A mózesi törvények szerint, még akkor is meg kell fizetni a kölcsönt, ha időközben elhunyt a kölcsönadó:

„Ha pedig valaki kölcsön kér az ő felebarátjától, és az megsérül vagy elhull urának távollétében: fizesse meg a kárt.” II. Móz. 22:14

Minden hetedik esztendőben el kellett engedni a kölcsönt saját nemzetiségünek:

„A hetedik esztendő végén elengedést mívelj. Ez pedig az elengedésnek módja: Minden kölcsönadó ember engedje el, a mit kölcsönadott az ő felebarátjának; ne hajtsa be az ő felebarátján és atyjafián; mert elengedés hirdettetett az Úrért. Az idegenen hajtsd be; de a mid a te atyádfiánál lesz, engedje el néki a te kezed.” V. Móz. 15:1-3

A kölcsönadó zálogot vehetett nyilvánosan:

„Ha kölcsön adsz valamit a te felebarátodnak: ne menj be az ő házába, hogy magad végy zálogot tőle; Kivül állj meg, és az ember, a kinek kölcsönt adsz, maga vigye ki hozzád az ő zálogát.” V. Móz. 24:10-11

A zsoltáros szerint gonoszság nem megadni a kölcsönt:

„Kölcsön kér a gonosz és meg nem fizet, de az igaz irgalmas és adakozó.” Zsolt. 37:21

A szegény ember általában a felsőruháját adta zálogba, de Mózes könyvében megjelenik az irgalmasság erre vonatkozólag:

„Ha zálogba veszed a te felebarátod felső ruháját: naplemente előtt visszaadd azt néki: Mert egyetlen takarója, testének ruhája az: miben háljon? Bizony, ha én hozzám kiált, meghallgatom; mert én irgalmas vagyok.” II. Móz. 22:26-27

„Hogyha szegény ember az, ne feküdjél le az ő zálogával; Bizony add vissza néki azt a zálogot napnyugtakor, hogy az ő ruhájában feküdjék le, és áldjon téged. És igazságul lesz ez néked az Úr előtt, a te Istened előtt.” V. Mózes 24:12-13

Lukács evangéliuma beszél még a kölcsönadásról, de itt már nem pereskedésről van szó:

 „És ha csak azoknak adtok kölcsönt, a kiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? Hiszen a bönösök is adnak kölcsönt a bönösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Lk. 6:34-35

A példabeszédek szerint, aki irgalmas a szegényhez, olyan, mintha az Istennek adna kölcsön, aki majd megjutalmazza tettéért:

„Kölcsön ád az Úrnak, a ki kegyelmes a szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki.” Péld. 19:17

A Lukács féle szövegből kiderül, hogy nemcsak minden évet elengedés évének tekintett Jézus, hanem egyetért azzal az ószövetségi gondolattal, hogy Isten jutalmazza meg a kölcsönadót, mivel Isten helyett (gyanánt) gondoskodik a szegényről, valamint nem szűkíti le a kört csupán a nemzetiségi alapra.

Jézusnál egyrészt felmerül minden olyan ószövetségi rész érvényesítése, amely az irgalmasságról, az adásról, a gondoskodásról szól:

 "Hanem örömest nyisd meg a te kezedet néki, és örömest adj kölcsön néki, a mennyi elég az ő szükségére, a mi nélkül szőkölködik." V. Móz. 15:8

,ugyanakkor elismeri azt is, hogy a kölcsönadó méltó arra (lásd-Máténál), hogy visszakapja akár duplán is a jóságát, attól függetlenül, hogy a visszakapás kikövetelése helyett elengedést hirdet (lásd-Lukácsnál). A törvénykezés jogosságát a Máté ev. részben nem vitatja, de szembeállítja vele azt a jóságot.

Ugyanakkor elismeri az adás jogosultságát az idegenek felé.

Tulajdonképpen még azt is mondhatjuk, hogy a mózesi törvény az irgalmasabb, mert ott legalább az özvegyek nem voltak kiszolgáltatva, szembe Jézusnak, a minden adás elvével, hiszen az özvegy ruháját például tilos volt zálogba venni:

„A jövevénynek és az árvának igazságát el ne csavard; és az özvegynek ruháját ne vedd zálogba.” V. Móz. 24:17

Mindezek alapján istentelenség azért nem segíteni, ha tudod, hogy nem kapod vissza, és sem sem eredeti Jézusi gondolat, hanem szintén a Mózes könyvéből való:

„Vigyázz magadra, hogy ne legyen a te szívedben valami istentelenség, mondván: Közelget a hetedik esztendő, az elengedésnek esztendeje; és elfordítsd szemedet a te szegény atyádfiától, hogy ne adj néki; mert ő ellened kiált az Úrhoz, és bűn lesz benned. Bizonyára adj néki, és meg ne háborodjék azon a te szíved, mikor adsz néki; mert az ilyen dologért áld meg téged az Úr, a te Istened minden munkádban, és mindenben, a mire kezedet veted. Mert a szegény nem fogy ki a földről, azért én parancsolom néked, mondván: Örömest nyisd meg kezedet a te szűkölködő és szegény atyádfiának a te földeden.” V. Móz. 15:9-10

Máténál, még a zálogot is helyesnek tartja, hiszen az is adás, sőt még a kamatot is (menj el vele kettőre), addig Lukácsnál még a kölcsön visszakapását illetve visszakérését sem tartja igazán helyesnek (semmit érte nem várván). A cél nem csupán a konkrét törvény érvényesítése, hanem az előbb említett magasztosabb lelki törvényszerűség, mégpedig a jóság szembeállítása a gonoszsággal, úgy, hogy a gonoszság lehetőleg jósággá váljon. Továbbá nem utolsó sorban a jutalom Istentől. Ezékiel szerint az igaz ember még zálogot sem vesz.

III. Móz. 19:12 – Máté 5:33-37, /II. Móz. 20:7, //IV. Móz. 30:1-16-22//- ((Máté 23:16)) – Ésa. 66:1 – Zsolt 48.

„És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét.” III. Móz. 19:12

„Ismét hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Hamisan ne esküdjél, hanem teljesítsd az Úrnak tett esküidet. Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek; se az égre, mert az az Istennek királyi széke; Se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy Királynak városa; Se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé; Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” Máté 5:33-37

Csia Lajos fordításában:

„Azt is hallottátok, hogy az ősöknek azt mondták: Hamisan ne esküdj! Add meg, amire megesküdtél az Úrnak! De én azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek! Se az égre, mert az az Isten trónusa! Se a földre, mert az lábának zsámolya. Se Jeruzsálemre, mert az ama nagy Királynak városa! Fejedre se esküdj, mert hajad egyetlen szálát sem tudod fehérré, vagy feketévé tenni! Beszédetek igen-igen, nem-nem legyen! Ami ennél több, az a rossztól való.”

A mózesi törvény megengedte az eskütételt, csak a hamis esküt tiltotta meg, nyilvánvaló, hogy ha valaki az Isten nevében hazudik, akkor gyalázattal illeti az Istent. Bonyolult és összetett a kép, amit itt olvashatunk. Jézus konkrétan felhívja a figyelmet arra, hogy ez a törvény kiegészítésre szorul, annak az ellenkezőjét állítja, de úgy, hogy más törvénnyel ütközteti, amit viszont elfogad. Az oka, hogy a zsidók gyalázattal illetik az Istent a törvénnyel visszaélve. Jézus egyszerre erősíti meg a mózesi beszéd egyes részét és törli el a törvényből a mózesi beszéd más részeit. Amit elfogad és megerősít: „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” II. Móz. 20:7, amit eltöröl az nemcsak a III. Mózes 19:12, hanem a IV. Mózes 30:1-16-os részeket is. Ez a rész tudniillik arról szól, hogy az ember maga, mikor érvénytelenítheti egy másik ember és az Isten által megkötött esküt, fogadalmat. Magyarán az embert az Isten-ember által megkötött egyezség fölé helyezi. Ezen kívül a férfi és a nő közötti egyenlőtlenség feloldása is szerepet játszik itt, mivel az adott részben ha a férfi tett fogadalmat, akkor annak ha törik ha szakad teljesítenie kell amit ígért: „Ha valamely férfi fogadást fogad az Úrnak, vagy esküt tesz, hogy lekötelezze magát valami kötésre: meg ne szegje az ő szavát; a mint az ő szájából kijött, egészen úgy cselekedjék…..ha egy nő az apja házában tett fogadalmat, akkor az apjának a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy érvénytelenné tegye ezt. Ha pedig asszony fogad fogadást az Úrnak, és kötésre kötelezi le magát az ő atyjának házában az ő fiatalságában…… Ha pedig megtiltja azt az ő atyja azon a napon, a melyen hallotta: nem áll meg semmi fogadása és kötelezése, a melylyel lekötelezte magát, és az Úr is megbocsát néki, mert az ő atyja tiltotta meg azt.”, ugyanígy a nő fogadalmát a férje is érvénytelenné tudja tenni. „Ha pedig férjhez megy, és így terhelik őt az ő fogadásai vagy ajkán kiszalasztott szava, a melylyel lekötelezte magát;…….. Ha pedig azon a napon, a melyen hallja a férje, megtiltja azt: akkor erőtlenné teszi annak fogadását, a melyet magára vett, és az ő ajakinak kiszalasztott szavát, a mellyel lekötelezte magát; és az Úr is megbocsát néki. Minden fogadását, és minden esküvéssel való kötelezését a maga megsanyargattatására, a férje teszi erőssé, és a férje teszi azt erőtlenné.”

Különbséget kell tenni az Istennek tett fogadalom és az Istenre tett fogadalom közt. Az Isten nevében, vagy az Istenre esküdni az nem más, mint meggyalázni Istent, hiszen az ember áthárítja a felelősséget Istenre, azaz ha mégse sikerül az adott dolog, akkor olybá tűnik, mintha Isten megszegte volna, vagy gyenge lenne ahhoz, hogy sikerüljön a fogadalom. Ha valaki így esküszik az az Istennel takarózik, és úgy tesz, mintha Isten maga volna a garancia.  Ha pedig valaki az Istennek esküszik, akkor kicsoda a másik ember, hogy ezt eltörölhetné? „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” II. Móz. 20:7 A zsidók az eskü szokását továbbfejlesztették, ami ellen Jézus ugyancsak szót emelt: „Jaj néktek vak vezérek, a kik ezt mondjátok: Ha valaki a templomra esküszik, semmi az; de ha valaki a templom aranyára esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az arany-é, vagy a templom, a mely szentté teszi az aranyat? És: Ha valaki az oltárra esküszik, semmi az; de ha valaki a rajta levő ajándékra esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az ajándék-é vagy az oltár, a mely szentté teszi az ajándékot? A ki azért az oltárra esküszik, esküszik arra és mindazokra, a mik azon vannak. És a ki a templomra esküszik, esküszik arra és Arra, a ki abban lakozik. És a ki az égre esküszik, esküszik az Isten királyiszékére és arra, ki abban ül.” (Máté 23:16-22) Mindazonáltal, itt két további ószövetségi idézettel is kell foglalkozni. Az egyik Ésaiás, ez nemcsak a Máté 5. részében, hanem a most idézett 23. részben is előfordul: „Az egek nékem ülőszékem, és a föld lábaimnak zsámolya….” Ésa 66:1 és a 48. Zsoltár. Jézus nemcsak az Isten nevére tett esküt tiltja, hanem Istent olyan szentnek tartja, hogy a vele összefüggésbe hozható dolgokra történő esküt is tiltja, ilyen az ég és a föld, vagy Jeruzsálem. Mindez jelenti azt, hogy Jézus maga helytelennek tartja az eskű szokását. Ha az emberek közgondolkodása összefüggésben van az esküvel és Istennel, foglalkoznia kellett ezekkel dolgokkal, ha visszásságot tapasztalt ezekkel kapcsolatban. Nagy kérdés az, hogy Jézus maga mennyire tisztelte Jeruzsálemet („nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.” Lukács 13:33)? Ha azzal kezdte volna Jézus, hogy Jeruzsálem nem szent város, ez akadálya lett volna az igehirdetésének, pláne a zsidók között. (Mt. 23:37, Lk. 13:33) Jézusnak a gondolkodása nem független az ószövetségtől, az ószövetségre épült vallásosságot próbálja megfosztani az ellentmondásoktól. Ugyanakkor, az embernek is és Istennek is keserűséget okoz az, az eskü fogadalom, amit az ember nem tart be, így ezt a keserűséget is meg akarja előzni.

Ehhez a gondolathoz tartozik a Prédikátor 5:5 „Jobb hogy ne fogadj, hogynem mint fogadj és ne teljesítsd be.”

Eskü tilalama tágabb értelemben jelenti az ígérgetés mentes életet. „Én pedig mondom nektek, egyáltalán ne esküdjetek!” Remek példa ez az evangéliumi idézet arra, hogy a szabályok és kötelező érvényű korlátozások átírhatóak. Ezek alapján Jézus szerint házasságkötés alkalmával sem szabad esküt tenni. Az esküszövegek fogadalmat tartalmaznak, érdekes, hogy a keresztény egyházakban, szintén fogadalmat tesznek. A Jakab levél szerzője majdnem szó szerint megismétli Jézus tanítását:

„Mindeneknek előtte pedig ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem;” Jak. 5:12

 Az összes szerzetesrend megszegi Isten akaratát. Amikor fogadalmat tesznek az adott rend tagjai, nemkülönben a pappá szentelés folyamata szintén megszegi Isten akaratát.

Az üzleti életben, az összes szerződés, ami tartalmaz bárminemű kötelezettség vállalást a jövőre nézve, mind ellentétes Isten akaratával. Az eskühöz kapcsolódnak tartalmi összefüggésben az ígéretek.

A legtöbb ország államigazgatása és igazságszolgáltatása szintén eskün alapul, a magyaroknál a honfoglalástól napjainkig végigkíséri az eskü az államigazgatást és az életünket.

Lehetne mondani, hogy ez jó mert az Istenbe vetett bizalom az alapja, ám legtöbb esetben csak üres szó, és a közmegegyezés is tudja hogy üres szó, mégis elfogadja, ha kimondják –Isten engem úgy segéljen!- az eskű végén.

„És vezeté őt Jézushoz. Jézus pedig reá tekintvén, monda: Te Simon vagy, a Jóna fia; te Kéfásnak fogsz hivatni (a mi megmagyarázva: Kőszikla).” Jn. 1:43

„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Máté 16:18

A névadás körülményei igen eltérőek, a János evangéliumban rögtön a leendő apostolokkal való találkozáskor kereszteli át Simont Péterre, míg a Mátéban egy adott válasz következményeként kereszteli át. Ha mindkét esemény leírása igaz, akkor a névadás többször is megtörtént, ami felettébb furcsa. Esetleg Pétert, kellett többször megerősíteni. Azért mert különböző helyeken olvashatunk hasonló mondásokat, még nem zárhatjuk ki egyiket a másikkal szemben, ha nem tudhatjuk, melyik volt a hitelesebb. Ám itt úgy tűnik a János verziója hitelesebb, mivel rövidebb és az egyházról szóló teológiától mentes, ami valószínűleg később, az üldözések alatt alakult ki. Ha Jézus úgy gondolta, hogy szükséges Pétert megerősíteni, újra és újra elmondta, hogy ő lesz az a kőszikla, amire a gyülekezet épül? A jó tanár nem egyszer ad le egy anyagot a diáknak, főleg ha látja, hogy az még nem tanulta meg. A kérdésfelvetés az, volt, hogy kicsoda Jézus, a Mátéban, és ez után van az átnevezés. A Tamás evangéliumban széles tárháza van a találgatásoknak, hogy kicsoda Jézus. Kéfás (szikla) arám név, Jézus arám nyelven beszélt, ez a bibliai héber nyelvhez közel álló köznyelv, Palesztinában. Amikor az evangélisták azt a néhány arám szót használlják, akkor nagyon vissza akarnak valamit adni, az erdeti üzentből, ezért ragaszkodnak az eredeti szóhoz. Ez történik a János evangéliumban, szemben a Mátéval. Görögül a Péter az Petros. A görög szövegben a Petros van zárójelben, amit a Károli biblia átnevez rögtön utána, mivel Kősziklának állítja. Az adventista teológia a következőt mondja: a Petros jelentése kő vagy kődarab. A Kőszikla egy másik görög szó a Petra. A Petra szó megtalálható a Mátéban, mint beszéd, alap, amire Jézus épít. Tehát ha a Petrost azaz kavicsot akartak fordítani, akkor vagy nem Kéfás volt, amit vissza akartak adni, vagy ha Kéfás volt, akkor Petrának kellett volna fordítani. Tehát a Petros nem egyenlő a Petrával, ennek következtében, nem Simonon, illetve új nevén Petroson épül fel az egyház, mint azt sokan állítják. Az egyházi hagyomány Jézust teszi meg a Kősziklának, nagy valószínűséggel itt magára mutat, amikor "ezen a Kősziklán"-t, mond, s a Petrost a kicsi kavicsot hasonlítja magához a Kősziklához.

Jézus tanításai szerint nem ő maga, hanem az ő tanításai a kőszikla alap, amire a házat fel lehet építeni, így a legnagyobb valószínűsége annak lehet, hogy ha valóban elhangzott ez a szójáték, akkor azt Jézus a kősziklára építő példázattal összekapcsolva irányította valahogy Péterre. Annál is inkább igaz ez, hogy pár sorral lejjebb Sátánnak mondja Pétert, egyértelmű, hogy Jézus nem a Sátánra akart egyházat építeni. S ehhez hozzá kell tenni, hogy az egyház mást jelent ma, mint akkor.

 Fordítási hiba a Máté 16:18-ban:

„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Károli

„Én meg azt mondom neked: Te Péter vagy! Én ezen a kősziklán építem fel majd az én eklézsiámat s azon még a láthatatlan ország kapui sem vehetnek majd erőt.” Csia

Jól látható, hogy eklézsia kifejezés van a szövegben, aminek a jelentése: gyülekezet, közösség. Szó sincsen sem anyaszentegyházról. Jézus nem beszélt anyaszentegyházról, a későbbi katolikus keresztény hagyomány előszeretettel használja fel ezt a verset a saját hatalmának és legitimációjának a megerősítésére.

Máté Ézsaiást használja fel.

Ézsaiás 22:22 – Máté 16:19

„S az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát, és a mit megnyit, senki be nem zárja, és a mit bezár, nem nyitja meg senki;”

„És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”

Rudolf Bultmann szerint is, ezeket a szavakat a korai gyülekezet adja Jézus ajkára.

Péter vallomása az előzmény: Te vagy a Messiás az Isten fia. A Lukács 4:41-ben az ördögök mondják ugyanezt, akiket Jézus kiűzött, és itt is Péternek mondja, hogy távozz tőlem Sátán. Jézus a zsidó messiásról kialakult képet űzi ki Péterből, hiszen a Krisztus nem azonos azzal. Hogyan értsük tehát azt, hogy ezen a sziklán épít Jézus? Talán az ördögre utal? A sziklát ő maga azonosítja az ő beszédei a szikla, illetve aki megcselekszi azt, aki elfogadja, aki bizalommal van Ő iránta. Péter túlságosan buzgó bizalma, amivel mássá tette Jézust, mint amit saját magáról gondolt, elutasításra méltó, ám maga az ilyen nagyfokú bizalom Jézus és az ő beszédei, személye iránt jelenti azt, hogy Péter bizalma lehet az a szikla, amelyik életben tarthatja Jézus gyülekezetét, miután Jézus már nem lesz. A szikla tehát Jézus beszédeiben való bizalom, ami megnyilatkozott Péteren keresztül, erre mondta Jézus, hogy erre lehet építeni, ám a túlbuzgóságot le kellett törnie. Így Jézusra jellemző válogatás módján, egyszerre jót hoz ki Péter vallomásából, és egyúttal cáfolja is, amit szükségesnek tart. Ezek után lehet beszélni a kulcsokról.

A kulcsok hatalma a gondolkodásmód befolyásolása, ami szorosan kapcsolódik az előbb leírtakhoz, hiszen attól a tanítástól függ a Jézus gyülekezetének a majdani állapota, amit az apostolok később mondanak, tesznek, erre a hatalomra hívta fel Jézus a figyelmet, miután helyreigazította Pétert. Miért lenne a mennyben is oldva meg kötve? Isten az embert a saját maga által elfogadott istenképhez mérten is vizsgálja, ha az embernek meggyőződése Istenről valami, akkor az Isten a meggyőződés alapján közelít az emberhez. Ha a középkori pápaság elhiteti Istenről, hogy például haragvó, keresztes háborút akaró Isten, akkor az Isten nem fogja számon kérni az akkor élt emberektől azt, hogy miért gondolták őt ilyen Istennek, illetve az ítéletkor figyelembe fogja venni a kor hitetését. Feltéve, ha Isten maga, nem jelenti ki ennek az ellenkezőjét az embernek. Ez a kötés, amit Őróla tanítanak az apostolok és annak követői, az emberek hiszékenységéhez kénytelen Isten is alkalmazkodni szeretete miatt, tehát a tanítás Istenről köti és oldja az Istenhez tartozó dolgokat, mennyben és földön. Ezek után kell kifejteni, a Dávidi származással rendelkező Krisztusnak, köze van a Dávid házának kulcsaihoz, és az Izraelnek adott ígéret hogyan lesz szabad az összes többi nép számára, majd Izrael számára is. Ám nyilvánvaló, hogy a katolikus egyház, nem így érti, hanem érti a szentségek kiszolgálásának a hatalmát és a lelki üdvösség feletti oldását és kötését ezen az igén.

A fügefa és a szőlő Izrael jelképe:

„Végképen véget vetek nékik, azt mondja az Úr! Nincs gerezd a szőlőtőkén, nincs füge a fügefán, a levele is elhervadt; azt teszem azért, hogy tovavigyék őket.” Jeremiás 8:13

„Mint szőlőfürtöket a pusztában, úgy találtam Izráelt; mint a fügefa első termésének zsengéjét, úgy néztem a ti atyáitokat;” Hóseás 9:10

 A fügefa története: A teljesebb megértés igényében vessük össze a párhuzamos részeket. Máté evangéliuma 21. rész 19-20. (előzmény kufárok kiűzése)

 „És meglátva egy fügefát az út mellett, oda méne hozzá, és nem talála azon semmit, hanem csak levelet; és monda annak: Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen. És a fügefa azonnal elszárada. És látván ezt a tanítványok, elcsodálkozának, mondván: Hogyan száradt el a fügefa oly hirtelen?”

Márk evangéliuma 11. rész 14-15 és 19-20

„Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai. És Jeruzsálembe érkezének.”

(az átok és a száradás közt történik a kufárok kiűzése)

„És mikor beestveledék, kiméne a városból. Reggel pedig, a mikor mellette menének el, látják vala, hogy a fügefa gyökerestől kiszáradott.”

A Máté evangéliumban a fügefa kiszáradását a tanítványok azonnal észreveszik, míg a Márk evangéliumban csak másnap veszik észre a fügefa kiszáradását. A Máté evangéliumban először kiűzi a kufárokat a templomból, utána átkozza meg a fügefát, ami rögtön kiszárad, míg a Márk evangéliumban először megátkozza a fügefát, ezután kiűzi a kufárokat, s majd csak a kufárok kiűzése után szárad ki a fügefa. Megfigyelhetjük az evangélisták koncepcióit. Izraelt jelképezi a fügefa, ezek szerint a Máté verziója szerint Jézus a templomban szembesül azzal, hogy latrok házává tették a szentnek tartott helyet, és ennek a következménye az átok Izraelre. A Márk verziója szerint viszont, még mielőtt Jeruzsálemben Jézus kinyilvánította volna nemtetszését, már átok alatt volt Izrael, s nem a kinyilvánítás miatt lett átkozott. Mindkét evangélium, zsidó vallás ellenes magatartást tanúsít, csak Máté Jézus Jeruzsálemi szerepléséhez, ítéletéhez köti az átkot. Jeruzsálemi templom i.sz. 70-ben elpusztult.

Lukácsnál másképpen jelenik meg, ott fel lehet fedezni a jézusi könyörületet is a fügefás példázatban:

 „És ezt a példázatot mondá: Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ültetve; és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála. És monda a vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.” Lukács evangéliuma 13:6-9

A fa kivágása, valamint elszárítása a pusztító Jahve bírói magatartását ítéletét hordozza. Ez mindenképpen ellentmondásban áll Jézus szeretetről vallott elvével. A Lukácsnál található szöveg, egészen biztosan egy közszájon forgó beszéd átalakítása, aminek írásos formája is létezett már i.e. V. században is. Ez asszír bölcseleti könyv neve az Akhikar történet. A régebbi szövegvariáns így hangzik:

„Fiam, olyan vagy, mint az a fa, amelyik nem hozott gyümölcsöt, noha víz mellett állt, és ura arra kényszerült, hogy kivágja. És a fa így szólt hozzá: Ültess át, és ha akkor sem hozok gyümölcsöt, akkor vágj ki!”

Mind a Márk (11:14), mind a Máté (21:19) szövegében, pont azokban a versekben, amelyikben a fügefával kapcsolatos mondat van, másolási elírás található, mássalhangzók felcserélése. (Bruce M. Metzger) Ez a két vers tehát olyan másolótól került be a szövegbe, akik nem azonos görögöt használtak, az előtte és utána levő szöveg görögségével.

Továbbá:

„A korai kéziratokban még nem használtak központozást, az élő beszédben viszont sokszor csak a szórend és a hangsúly különbözteti meg a felszólítást és a kérdést. Az ittenin kívül is több olyan mondást hagyományoztak ránk, amely csak akkor egyeztethető össze Jézus szellemiségével és tanításának egészével, ha kérdésként fogjuk fel, mégpedig nyilvánvaló választ magában foglaló „költői kérdésként” (vö. Mt 8,17; 19,28; Lk 22,28 - 30.36).” (Gromon András)

„Soha többé ne egyék rólad gyümölcsöt senki?”

E kérdés formában, nincsen szó átkozódásról, hanem sokkal inkább a gyümölcstermésre való felhívásról van szó! A fügefa így nem azért száradt el, mert Jézus megátkozta volna.

A Talmud hagyománya szerint a fügefa olyan, mint a Tóra, ahogyan a fügefán mindig van gyümölcs, amiben az ember kedvét leli, úgy a Tórában is. Jézus nem talált gyümölcsöt.

Közvetlenül az új szövetség kora előtt, ha egy pogány a zsidó vallásra akart térni, akkor – mivel a pogányok zsidó szempontból eleve tisztátalannak és bűnösnek számítottak – külön szertartás keretében történt a felvételük. Ennek szerves része volt a férfiak esetében a körülmetélés és a megmerítkezés a tisztulás fürdőjében. Ezzel a tisztulási szertartással a volt pogányt a zsidó közösség magába olvasztotta, és ezután az Ábrahám utódaihoz csatlakozott prozelita már bemutathatta az áldozatot.

A rabbinikus magyarázat szerint az úgynevezett „prozelita keresztség" átmenetet jelentett a halálból az életbe. Ez volt az ortodox vízkeresztség, amit Keresztelő János továbbfejlesztett. Elsősorban a továbbfejlesztés abban állt, hogy a bűnöktől való megtisztulás fürdője volt, és ez által történt az Istenhez kerülés. Ám volt egy picike különbség, mégpedig az, hogy zsidókat is keresztelt. Ez pedig azt jelenti, hogy a zsidó származásúak is el kellett fogadják, hogy nem különbek a pogányoknál, és éppúgy szükségük van a megbánásra, és a keresztségre, mint a pogányoknak. Az a zsidó, aki Jánosnál megmártózott, levetette magáról a nemzeti öntudatot és egy szintre helyezte magát a pogányokkal, megvallotta bűneit és bemerítkezett, hogy Isten közelébe kerüljön. János tehát, nem nemzetiségi alapon hirdette Isten országát. Isten kövekből is képes magának teremteni követőket nem számít az, hogy Ábrahám kinek az atyja (lásd: Mt. 3:9). Így János a zsidókat egy szintre helyezte a nemzetekkel. Ha Jézus bemerítkezett a zsidó nemzeti öntudattól határolta el magát, a többi néppel való egység kifejezése volt ez. Ebből a szempontból nincsen különbség Isten előtt pogány meg zsidó, vagy bármi más népcsoport között. A bemerítkezési kultikus fürdés jóval a fogságból való szabadulás után hagyományozódott a zsidóság körében, neve a Mikve fürdő.

Jól látható tehát, hogy a későbbi katolikus keresztségnek, semmi köze nincsen a bemeritkezéshez, sokkal inkább köze van a babonasághoz és a mágiához.