A sokarcú Biblia

A Júdás evangéliuma alapvetően egy gnosztikus irat, és itt az elején le kell szögeznünk, hogy a gnosztikusság, nem egy negatív jelző, hanem az Isten és a világ felfogásának egy alternatívája. A gnosztikus felfogás szerint az emberiség alapvető problémája nem a bűn, hanem a tudatlanság, az ismeret hiánya. A gnosztikusok fennhagyják a lehetőségét annak, hogy az emberben isteni szikra lakozhat. Bár ezt a világot a halál és a sötétség birodalmának tartják, mégis képesnek tartanak bizonyos embereket felülemelkedni ezeken. Akik felül tudnak emelkedi, azok meg tudják ragadni az életet. Az Isten megismerése által, megvilágosodhatunk, és ha az életünk erre alapozzuk, akkor beléphetünk az isteni szféra birodalmába, országába. A gnosztikusok szerint, tehát nem a krisztusba vetett hit, és nem is a jó cselekedetek üdvözítenek, hanem az igazság ismerete, tudás a világról az Istenről és önmagunkról. Az önismeretbe az is beletartozik, hogy hogyan kerültünk ide, és hogyan juthatunk vissza mennyei otthonunkba. Az egyik gnosztikus vélemény az, hogy Jézus a keresztségekor fogadta magába az isteni elemet, és a keresztfán hagyta őt el, (a Júdás evangéliuma nem támogatja ezt az elképzelést). A földi világot a pusztulás birodalmának tekintik, ezt tekintik a kárhozatnak. Ezen az alapon, ha megtekintjük a kárhozatról szóló részeket Jézus beszédeiben és beleillesztjük abba a gnosztikus környezetbe ahol keletkeztek, például a János evangéliuma, akkor láthatjuk (Jn. 5:29) hogy vannak, akik feltámadnak a kárhozatra, s ez nem jelent semmi mást, mint azt, hogy újra itt a Földön egy újabb sorsot kell leélniük.


A Júdás evangélium forrása

A másolat, ami előkerült, i.sz. 280-ra tehető (a C-14-es vizsgálat szerint), a korábbi példányok elvesztek. A Lukács evangélium keletkezését 80-90 közé teszik a kutatók, ám belőle is csak másolat van a harmadik századból. Az első teljes másolata a Máté evangéliumunk pedig a negyedik század közepéből való. A Júdás eredetije körülbelül egy idős lehet a Márk evangélium eredetijével. Miért? Egyrészt azért, mert Irenaeus püspök 180-ban, már írt ellene, s ő Lugdunum püspöke volt (ma Franciaország, Lyon). Irenaeus művének címe: Az eretnekségek ellen (Adversus haereses). Mindez azt jelentette, hogy az evangélium, el is volt terjedve 180-ra, tehát nem csupán létezett 180-ban, hanem ismert volt, vagyis ezt megelőzte egy másolási, sokszorosítási munka, és az evangélium terjedése, azaz utazása is, a gyülekezetek között. Ugyanakkor egészen 1945-ig, csak téves információink voltak, pont Irenaeus miatt, aki a gnosztikusokat, direkt rossz színben tünteti fel olvasói előtt, s a Nag Hammadi leletek bizonyítják, hogy Irenaeus méltánytalanul bánt a gnosztikusokkal. Másrészt az, az utalás van benne, ami az apostolok választásáról szól. Ha nem jövendölés ez, akkor, az Apostolok cselekedetei után íródott, kiderül magából a szövegből: „Mert valaki más lesz, majd a helyeden, hogy a tizenkettő ismét teljes legyen istenüknél”- ez Mátyás megválasztására utal. (Apcsel. 1:15-26), tehát 90 után íródott. Mindazonáltal, némely tudós, 140-re teszi a Júdás evangéliumának a keletkezését.

Összevetés

A gnosztikus iratok általában úgy kezdődnek: „Titkos beszámoló” (Jud. vö.Tamás ev.), erre hivatkozva az ortodox kereszténység máris elveti ezeket az iratokat, annak ellenére, hogy magukban a szinoptikus evangéliumokban van ennek megfelelője: „Néktek adatott, hogy az Isten országának titkait értsétek; egyebeknek példázatokban”. Nem csak a Lukács 8. fejezetében, hanem számtalan helyen előkerül, az hogy a tanítványoknak elmondja a titkokat Jézus, ilyen értelemben tehát, a szinoptikusokat is lehetne gnosztikusnak felfogni. Nem új keletű dolog ez, a titkok megjelenítése, hiszen a Dániel tekercsében, is számtalan helyen elmondják, hogy az Isten a titkok megjelenítője, sőt maga Jézus is megjegyzi, hogy nincsen olyan titok, ami napvilágra ne kerülne, sőt még a Mózes könyvében is olvashatunk titkokról, amelyek az Istennél vannak. Azért tehát, mert egy irat ezzel kezdődik, mint például a Júdás evangéliuma, még nem kellene egyből elvetnie, sem az ortodox kereszténységnek, sem az Isten felé tapogatódzó embernek.

Amikor Jézus megjelent a földön az emberiség megváltásért dolgozott, utal erre a Júdás evangéliuma. A megváltás azonban itt más jelentőséget kap, mint a mai kereszténységben. Az igazi életformába való visszakerülést jelenti. Szoros párhuzam található ezzel kapcsolatban is. „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek;” Jn 1:12 Az arámi nyelvben ez a kifejezés (hinni valakiben, a nevében) azt jelenti azon a nyelvterületen, hogy valakinek hinni, vagyis elfogadni az ő tanítását, az ismeretet, ami által van az üdvösség. Ez még tizennyolc helyen fordul elő a János evangéliumban a legalapvetőbb kijelentés, hogy annak örök élete van, aki bízik Jézusban, az ő beszédeiben.

A Júdás evangéliuma egy az egyben állítja ugyanazt, mint a kanonikus evangéliumok, hogy tizenkét tanítvány hivatott el, tehát e tekintetben is egyezik velük.

Gyakran nem önmagaként jelent meg a tanítványoknak, hanem mint gyermek, állítja a Júdás evangélium. Ennek az átirata lehet a kanonikus evangéliumban, hogy egy gyermeket állított eléjük.

Az eretneknek bélyegzett iratokban, az amúgy elégetésre és enyészetbe szánt iratokban számtalan helyen előfordul az, hogy Jézus képes volt más alakban megjelenni, ám találhatunk ehhez hasonlót a kanonikus iratokban is. Például, amikor találkoznak Jézussal, de nem ismerik fel, mert nyilván más alakban van. Nehéz volna nem az arcáról felismerni azt, akivel három évet együtt voltak, ez csak úgy lehetséges, ha más alakban jelenik meg Jézus. Az emmausi tanítványoknak szintén megjelent, majd eltűnt, a Júdás evangéliuma alátámasztja azt, hogy Jézus képes volt rá, hogy eltűnjön és megjelenjen. Itt is rokonságot találunk a kanonikus evangéliumokkal, hogy a zárt ajtón való átmenetről ne is beszéljünk.

Gyógyítás nem található, a Júdás evangéliumban, minek is volna, amikor a cél a test és az anyagi világ legyőzése, és nem a restaurálása, ám utalás van rá: „jeleket, és nagy csodákat tett”. Tehát a Júdás evangéliuma nem zárja ki azt, hogy a felülről származó isteni lélek, erő uralkodik az anyagon, akár gyógyításban is megmutatkozva ennek jelét, ám a hangsúlyt nem erre teszi.

További hasonlóság, hogy Jézus nem ért egyet a tanítványokkal. Konkrétan, azt írja a Júdás evangéliuma: „Istenetek, aki bennetek van…/szóhiány/ dühre indítottak titeket lelketekben” , ugyanez a dühkitörés szintén elítélendő Jézusnál a kanonikus Lukács evangéliumában, ahol szintén haragra gerjednek a tanítványok: „Mikor pedig ezt látták az ő tanítványai, Jakab és János, mondának: Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett? De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek:
Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” Jézus a Júdás evangéliumában úgy fogalmaz, a ti istenetek miatt történik ez, a Lukácsban pedig, minémű lélekről beszél, tehát a tanítványokban, nem az Isten lelke munkálkodik, hanem másfajta lélek, akivel Jézus nem vállal közösséget.

Egy alkalommal eukarisztiát ültek a tanítványok, Jézus kinevette a cselekedetet, és kijelenti, hogy azon nevet, hogy az ő istenük ilyen módon dicsőíttetik. Különbség van tehát a tanítványok, és Jézus Istene közt. Valamint ebből arra lehet következtetni, hogy az úrvacsora a korai kereszténységben egy nem Jézustól származó hagyomány volt.

„Mert más valaki áll majd a helyedre, hogy a tizenkét /tanítvány/ ismét teljes legyen istenüknél” - mondja Jézus Júdásnak. Ebből minimum két dolog következik, az Apcsel vagy a történések ismerete, és a más isten, amit a tanítványok képviseltek Jézus halála után is.

„Uram, mi ez a nagy nemzedék, ami magasabb nálunk és szentebb nálunk, és amely nincs most ezekben az aiónokban?” – kérdezik a tanítványok Jézustól.
A lenti birodalmak vagy aiónok, pusztán csak másolatai a fenti birodalmaknak vagy aiónoknak. A platónikus jelleg tisztán látható, az ideák világa gnosztikus átértelmezést kap itt a Júdás evangéliumban. Az egekről, szférákról Pál apostol is beszél: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a harmadik égig.” II.Kor. 12:2 Pál i.sz. 56-ban írta a levelet, akkor az illető, akiről beszél i.sz. 42-ben ragadtatott el, kb. 12 évvel Jézus halála után. Az időpont egyértelmű utalás arra, hogy Jézus után tizenkét évvel, már a gnosztikus gondolatok tért hódítottak. Minden estre ez is hasonlóság.

„gyümölcstelen fákat ültettek az én nevemben, szégyenletes módon.” - Ez az idézet a Júdás evangéliumában azért érdekes, mert az evangéliumok egyrészt ellenkeznek, másrészt hasonulnak ezzel a szöveggel. A Márkban és a Lukácsban a tanítványok kifejezetten állítják, hogy vannak, akik a Jézus nevében dolgoznak, ám nem követik Jézust. Ott a válasz az, hogy ne tiltsák el őket. Ugyanakkor a gyümölcstermés és Jézus tanainak a követése másutt elsőrangú Jézus beszédeiben, ezek azok az igék, amik megerősítik a Júdás evangéliumát, példák:

Mt 7:19 „Minden fa, a mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.”

Mt 12:33 „Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert gyümölcséről ismerik meg a fát.”

A Júdás evangéliuma kiemel egy Jézusnak tulajdonított mondást és határozottan cáfolja azt. Ez a mondás Jézus ajkára van adva, de a gnosztikus evangélium szerint az ellenkezőjét mondja Jézus. Ime a mondás: „Mert mikor a halálból feltámadnak, sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyekben.” Mk. 12:25 Ezzel szemben az áll, hogy, aki ezt mondja az parázna, gyerekgyilkos, férfival háló, böjtölő, tisztátalan, törvénytelen, tévelygő. Aki kijelentette, hogy olyanok lesznek, mint az angyalok, az vetett véget mindennek, ezek szerint több próféta volt. Továbbá, Jézusnak tulajdonítottak olyat, amit nem mondott, a felsorolás egyértelművé teszi, hogy nem Istentől való ember mondta az angyalos mondást. A böjt a testtel van összefüggésben, ilyen módon nem lehet az sem a tisztulás része, a bűnök közé van sorolva.

„Hagyjatok fel az áldozatok bemutatásával”- mondta Jézus a Júdás evangéliumban. Nézzük meg, hogyan torzul el, ez ismét és hogyan jön ki mégis az ellenkezője a tévelygők evangéliumában:

„hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.” olvassuk a Máté 5:24-ben. Jól látható, hogy az eredeti mondanivaló az áldozatok elhagyása volt, aztán a 11 tanítvány Jeruzsálemi gyülekezete visszatért ismét a törvényhez.

„Lehetetlen sziklára magot vetni, és learatni a gyümölcsét.” – mondta Jézus a Júdás evangéliumában. A magvető példázatban köszön vissza ez a jézusi mondás, ami a Tamás evangéliumban is megtalálható.

„Amit angyali szem nem látott, Szív gondolata fel nem fogott, És sohasem szólíttatott semmilyen néven.”

A Júdás evangéliuma itt egy hatalmas láthatatlan szellemről beszél, nézzük meg ennek párhuzamait:

„Jézus mondta: Azt adom majd nektek, amit szem nem látott, és amit fül nem
hallott, és kéz nem érintett, és az emberi szívbe nem ment be.” Tamás evangéliuma

„Így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” I. Kor. 2:9

„Mert te olyan csodákat teszel, amilyeneket senki se várt, és amilyenekről soha nem hallott senki. Valóban, fül nem hallotta, és szem nem látta, hogy akadna isten rajtad kívül, aki ilyeneket vinne végbe azok javára, akik benne bíznak.” Izajás 64:2-3

Ézsaiásnál a megfoghatatlan dolgok, azok Isten olyan cselekedeti, melyeket a benne bízók javára tesz. Júdásnál a megfoghatatlan maga Isten. Összességében e sorok utalnak egy titokra, ami boldogságot hoz, másrész utalnak magára Istenre, mint transzcendens és még nem kiismert lényre. Létezett egy másik Pál apostol is, aki valentiniánus volt, ő így imádkozott:

„Add meg, amit angyali szemek nem láttak, amit királyi fülek nem hallottak, és ami nem keletkezett emberi szívben, ami angyalivá vált, az élő isten képére teremtetett, amikor kezdetben megformáltatott.”

Júdás csillaga „az utat mutatja”. Ennek párhuzama a kanonikus evangéliumokban (Máté 2. fejezet) amikor a bölcseket csillag vezetei, vagyis a csillag mutatja az utat.

„Sem a Nap, sem a Hold nem uralkodik majd ott, sem a nappal…” írja a Júdás evangéliuma a szent helyről, és íme a megfelelője az Újszövetségből: „A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be” Jel. 21:23

Júdás szerepe

A leg lényegesebb változás Júdás alakja, aki nem áruló, hanem az egyedüli értelmes tanítvány, Jézus barátja, aki segít neki kiszabadulni az anyagi világból és visszatérni Istenhez. Az iskarióti kifejezés jelentése: Júdás szülőfalujára utaló megkülönböztető elnevezés. Kerijjót nevű település ebből jön az ís-Kerijjót, azaz kerijjóti „ember”, a kerijjóti Júdás. (az is, férfit, embert jelent).


Összegzés

A gnosztikus Júdás evangélium szerint tehát az emberi test csupán egy csapda, ahonnan ki kell szabadulni. A keresztény gnosztikusok szerint krisztus hozta el azt a tudást, amivel az igazság ismerete eljött a földre, s a kiválasztott tanítványoknak adta át. A gnosztikusok szerint e világot megalkotó istenek alacsonyrendű és ostoba istenek. Ezek az alacsonyabb rendű szellemi lények az Isten szikráit elfogták és csapdába ejtették, emberi testbe zárva az isteni szikrákat. Az anyagi szféra rossz. Ha körülnézünk a világunkban, igazat kell adnunk a gnosztikusoknak, mert a világ nem jó, földrengés, tornádó, éhínség, vérontás, háborúk, árvíz, járvány, szenvedés és halál és fájdalom van benne. Mindezekért nem az Isten a felelős, hiszen ő szellem, teljes mértékben kívül van az anyagi világon, minden anyagi tulajdonságtól mentes halhatatlan és szent lélek. Azok az emberek pedig, akiket ideiglenesen foglyul ejtett az anyag nyomorult birodalma, ki kell szabadulniuk és visszatérniük az isteni világba. Nem minden emberben van isteni szikra, akik az alacsonyabb rendű istenek teremtményei, azok halandóak. Vannak, akiknek lelkük meghal (személyiségük elpusztul) ezek a szellemüket kölcsönkapták, vannak, akiknek tovább él a lelkük a szellemükkel. Az embert az angyala félre tudja vezetni. Létezik egy aión, hatalmas, határtalan, egy angyal sem látta nagyságát, ebben van egy láthatatlan szellem. Kísérője egy hatalmas angyal, az Önmagából keletkezett. Majd számtalan milliárdnyi aión és angyal létezik rajtuk kívül. A kozmosz pusztulásra van ítélve. Ádámot Szaklasz alkotta angyalaival. Sok angyal téved, és elpusztul teremtményeivel együtt. A szabadulás módját odafentről hozza el a kiválasztott, aki kinyilatkoztatás útján közli az erre való tudást. Krisztusnak nem volt teste, a test látszatát öltötte magára, hogy megtanítsa az elhívottakat. A Júdás evangéliuma szerint az anyagi világot nem az igazi Isten teremtette, hanem három alacsonyrendű isten, angyal. E világ istene Él (plusz az ószövetségben szereplő Jahve, mint másik neve, feltéve ha egybemossuk a két istent) másutt azt írják ő az aki káoszt teremt, Nebró (más néven Jaldabaóth), ő a lázadó aki vérrel szennyezett, vagyis a vérengző és Szaklasz, akinek a neve bolondot jelent.

Mindenkinek van csillaga, ezek az utat mutatják. Az evangéliumból nyilvánvalóan kiderül, hogy Jézus istene nem azonos a zsidók teremtő istenével, és nem azonos a tizenegy tanítvány istenével sem. Jézus „Barbéló halhatatlan birodalmából” érkezett, az örök életű isteni lények szférájából, és nem a zsidók teremtőjének alsórendű világából. A Barbéló név jelentése: kimondhatatlan nevű Isten. Jézus nem születik, hanem megjelenik, a János cselekedetei szerint is egyszerre több helyen, más-más alakban képes megjelenni, vagyis látszat teste van (doketizmus), hol gyerekként, hol öregemberként jelenik meg. E világ teremtője elől menekülni kell, mégpedig úgy, hogy lemondunk a testünkről, ami ahhoz a teremtőhöz köt, aki e világot alkotta. Amikor meghalunk, kiszabadulunk, ahogyan Jézus. A feltámadás nem létezik. Az apostolok teljes tévúton járnak, mikor a zsidók teremtő istenét követik, ráadásul ehhez Jézus nevét használják, így káromolják az igaz Istent, és félrevezetik az embereket. Összesen 12 egyezőséget, 4 különbséget és 4 hasonlóságot állapítottam meg a kanonikus evangéliumokkal és az Újszövetséggel történő összevetésben (a teljesség igénye nélkül), mégis azt kell mondjuk, hogy az eltérések mondanivalója olyan nagy mértékű, hogy a 12 egyezőség eltörpül mondanivalóban a különbségek mellett.

(Kopt kereszt, az ankh egyik változata, a korai gnosztikus keresztények jele, a kőr jelenti a teljességet illetve a tökéletességet, a kereszt maga pedig a metszéspontjában a vízszintes azaz a Föld, és a függőleges azaz az Ég találkozását jelenti.)

Albigensek
Az albigenseket a balkánon bogumiloknak nevezik, Itáliában patarénusoknak, görögül katharoknak. Önmagukat is katharoknak, azaz a katharosból származtatva tisztának nevezték. A német eretnek kifejezés a ketter is innen eredeztethető. Az albigens elnevezés Dél-franciaországi tartományból Albi városában tevékenykedő emberek neve lett, jelentése emberek Albiból. Régebben nemcsak város hanem tartomány név is volt: Albigeois grófság. A bogumil szó jelentés Isten kedveltjei. A különböző elnevezések a különböző területen fellépő de közel azonos alapelvekkel rendelkező mozgalmak nevei. Albi városában hatalmas katedrálist építettek fel, ami a mai napig látványossága és ékessége a városnak. A gnoszticizmus tanait elevenítik fel, miszerint Krisztusnak csak látszat teste volt, szigorú aszkézisben éltek. Mivel az anyagi lét eleve rossz, mert az ördögtől, Jehovától származik, ezért nem is házasodtak. A jó Isten a lelkeket teremti, Krisztus a bukott angyalokért jött el, akik testbe zártan élnek. A mozgalom a X. században indult, a XIII. században igen elterjedt volt, iskoláik, püspökeik voltak, árvaházakat tartottak fenn, templomokat emeltek és zsinatokat is tartottak. A római egyház a III. lateráni zsinaton átkozta ki őket, majd a IV. lateráni zsinat ismét kiátkozta őket, ezen már a keleti egyházi vezetők is részt vettek. Az inkvizíció ellenük jött létre, üldözte őket. III. Ince keresztes hadjáratot indított ellenük, az üldözés húsz évig tartott, 1209-1229-ig, több ezer embert végeztek ki. A háborút Montforti Simon gróf vezette, aki menetközben jött rá, hogy minél lassabban végzi el a feladatát, annál jövedelmezőbb lesz az számára. Az első város Béziers volt ahol a katolikus lakosságot is lemészárolták, mivel megtagadták a katharok kiadását. A domonkos rend az ő megtérítésükre jött létre. Tagadták a magántulajdont és a háborút. A lopást nem tartották bűnnek, sátán elleni tettnek tartották. Az öngyilkosságot szent dolognak tartották, hittek a lélekvándorlásban. Tartózkodtak a hústól, az eskütételtől, a kereszt tiszteletét károsnak tartották, mivel azzal gyalázták meg Krisztust. A csecsemőkeresztség hatástalan és felesleges, Jézus tanításait pedig az utókor meghamísította. Tejet sem fogyasztottak, mivel a közösülést elkárhoztatták és a tej csak akkor jön a tehénből, ha borjút ellett. Értelemszerűen az oltáriszentség, mint Jézus teste és vére szintén elvetésre került. A testben való életet, beleértve a munkát is, csak a Sátán tisztelete. Elvetették a feudális rendet és a földesurak szolgálatát, mint az ördög alkotását, beleértve mindenfajta bíráskodást. Tagadták az eredendő bűnt. Az albigens nemes lovagok viszont a házasság megszüntetését kihasználva háremet tartottak, vagy többnejűek voltak, annak ellenére, hogy a mozgalom a többnejűséget ugyanolyan bűnnek tartotta, mint az egynejűséget. (Comminges grófság, Toulouse grófság, Raymund - Roger de Trencavel gróf). A mozgalom XIII. századi vezetője Antier Peter volt a mozgalom alapítása Jeremiás Bogomil bolgár pap nevéhez fűződik, természetesen nem beszélhetünk végig egy egységes mozgalomról, de a dualizmus alapelvei azonosak, az ortodox egyház is ugyanolyan inkvizícióval lépett fel ellenük mint a római egyház, az érdekes, hogy egy időben jelent meg a régi gnoszticizmus ismét, mindkét egyházterületen. Bazil Pétert 12 apostolával együtt I. Komnenosz Alexiosz (1081-1118) máglyán elégette. Ezek az apostolok Pál tanítványainak a nevüket vették fel, pl. az alapító Jeremiás a Theofil alias Bogomil volt. A háború végül 45 évig tartott, hiszen sok nemes például Aragónia ura is a déli nemesek mellé állt, védve az eretnekeket. 1244-ben vették be az utolsó albigens erődítményt a Pireneusokban Montségurt, ahol a keresztesek hatalmas máglyát gyújtottak azokból az eretnekekből, akik önként mentek ki a várból. Az albigensek tagadták Isten mindenhatóságát, hiszen ha jó Isten és ezzel egyidejűleg mindenható lenne, akkor nem tűrné el a rosszat. A mozgalom szellemi előzménye a manicheizmus, annak előzménye pedig Zarathusztra. A középkori eretnekmozgalom tulajdonképpen a perzsa vallás újraéledése a hozzákapcsolt krisztusi gondolatkörrel. A bugris kifejezés, amely eredetileg konok vagy makacs jelentéssel bírt, összekapcsolódott az albigensekkel, őket nevezték bugrisoknak, mivel ragaszkodtak meggyőződésükhöz, ez provanszi kifejezés volt, mivel az albigensek provanszál nyelven beszéltek.

Lollardok
A lollard mozgalom alapítója Wiclif János (1324-1384) volt. Angol pap, filozófus az oxfordi egyetem tanára, aki radikális egyházi reformokat akart. A pápai adók leállítását akarta, a parlamenttel az oldalán, emellett az angol király III. Edward lelkésze volt. Tanítása szerint a pápai hatalom független a pápaságtól. A Bibliát társai segítségével lefordította angol nyelvre és sürgette az anyanyelven való prédikálást. Felelevenítette az időközben feledésbe merült predestináció augustinusi tanítását, hogy az egyháznak tulajdonított üdvösség osztó szerepét tagadja. A hit kizárólagos mércéje a szentírás és az egyház mércéje Jézus. Elvetette az oltáriszentséget, a pápát az antikrisztussal azonosította, az egyházi vagyon pedig a bűn eredménye. Kimondja, hogy az egyházi hierarchia ellentétes az evangéliumokkal és a pápai bűnbocsánat jogosságát is kétségbe vonta. Tagadja a pápa abszolút tévedhetetlenségét. Főműve a Trialógus. 1377-ben XI. Gergely pápa eretneknek nyilvánította, letartóztatása ellen az angol nép fegyverrel lépett fel. Az Oxfordi egyetemről száműzték, írásait elkobozták. Hatvan évesen halt meg addig folyamatosan írt és prédikált, a kettős pápaság sokat segített nézetei terjedéséhez (1379-Avignon-Róma, VII. Kelemen és VI. Orbán, ezt követően három pápa volt, V. Sándor- Bologna, de ezt Wiclif már nem érte meg). A Kostanczi zsinat parancsára Wiclifet 1428-ban kihantolták, megégették és hamvait a Swift folyóba szórták. Az első lollard csoport a kollegáiból tevődött össze, vezetője Herefordi Miklós volt. IV. Henrik trónra lépésével elkezdődött az eretneküldözés, 1401-ben törvényt hoztak az elégetésükről. A mozgalom elsősorban a kézművesek között terjedt, az üldözések hatására burkolt formában élt tovább. 1530 körül újult meg a mozgalom, az új protestantizmus erősödésével, előkészítették a terepet VIII. Henrik egyház alakításához. VIII. Henrik megalapította az (ős)anglikán egyházat, a zsinati jogokat a parlamentre ruházta, a pápaság összes angliai jövedelmét Anglián belül tartotta és a saját céljaira használta fel. Eltörölte a szerzetes kolostori rendeket, a népnek megengedte a szentírás olvasását és a prédikálást. Azok a papok, akik hűek maradtak Rómához máglyán végezték, (és mindazokat akik nem fogadták el VIII. Henrik akaratát a mártírok közt kivégezték Morus Tamást is árulásért /nem akarta vezetni az anglikán egyházat Henrik felkérése ellenére sem/). A lollard mozgalom különvált Wicliftől, röpiratokat tulajdonítottak neki, amiket nem ő írt, ugyanakkor a skolasztikus tanításából keveset ismertek meg igazán. A korai lollard tanítások a Tizenkét következtetés című műben olvasható. A római szertartások, a papi nőtlenség, és az átlényegülés tanai ellen készült. A főpapok nem lehetnek világi bírák, mert senki sem képes egyszerre két urat szolgálni. Elítélte a képtiszteletet, a gyónást, a halottakért való misét, a zarándoklatokat. Wiclif biblia fordítása nyomán William Tyndale készített egy új kiadást, amely a későbbi hivatalos angol fordítás alapja lett. Az új szövegek Erasmus által készített görög bibliából készültek. Tudor Mária kiirtotta a lollardokat és rekatolizálta Angliát, mire a nagy reformáció eljutott Angliába a mozgalom szinte teljesen megszűnt, az emberekre gyakorolt hatása azonban előkészítette a reformációnak a talajt. Hollandiában is volt egy lollard mozgalom, de annak semmi köze nem volt a Wiclif mozgalmához, azon kívül, hogy Wiclif követői átvették a holland mozgalom nevét, a szó jelentése halkan énekelni. A katolikusok a lollam- konkoly szóból származtatják a lollardok nevét, konkolyhintőknek csúfolták őket.

Valdensek
A mozgalom alapítója Pierre de Vaud, magyarul Waldus (Wald, Waldo, Valdes) Péter, francia kereskedő. 1179-ben lefordítatta francia nyelvre a bibliát, az európai nemzetek között ez az első nemzeti fordítás. Pierre Robert Olivetan, (aki Kálvin unokatestvére volt, Kálvin az ő hatására kezdte el olvasni a bibliát) rendezte a valdens fordításokat nyomdai kiadás alá 1535-ben, az összes későbbi francia nyelvű bibliának ez lett az alapja. Vagyonát szétosztotta a szegények között, és az evangéliumok megismerése után, olvasni és magyarázni kezdte azokat. Feleségét elhagyva, vándor koldus prédikátorként kezdte hirdetni az evangéliumot Lyon városában. Waldus Péter nem akart kiszakadni az egyházból, szüzességi, szegénységi és igehirdetési fogadalmával a pápához fordult, aki elutasította. A szentírás magyarázása a római egyház kizárólagos joga volt, ezért a lyoni püspök betiltotta tevékenységét, ennek ellenére hamar társakra talált. 1180-ban eretneknek nyilvánították és kiűzték a városból követőivel együtt. Ezután titokban tartották magánházaknál az istentiszteleteket. A valdens mozgalom dél-franciaországból terjedt el a XII. században. 1215-ben a IV. lateráni zsinat kárhozatra ítélte őket. Egyik bűnüknek éppen a biblia birtoklását rótták fel. Az 1229-es toulousei zsinat, nemcsak arról rendelkezett, hogy akiknél nemzeti nyelvű bibliát találnak annak háza romboltassék le, hanem azoknak is büntetést helyezett kilátásba, akik befogadnak ilyen embereket. Waldus Csehországban vagy Németországban halt meg, miután az üldözések hatására folyamatosan menekült. Waldus követői az apostolokhoz hasonlóan kettesével vándoroltak és hirdették az evangéliumot, Piemont és Albiga környékét kezdték el bejárni. Itália északi részén és Svájcban is munkálkodtak. A valdensek hitét, az inkvizíciós feljegyzésekből ismerhetjük meg leginkább, mivel a valdensek által írt dokumentumokat a római klérus nagyrészt elégette. A római katolicizmus szemben állt a valdensekkel, mivel a valdensek nem fogadták el a pápaság tekintélyét. A valdensek már a reformáció előtt anyanyelven olvasták és terjesztették a bibliát. A biblia tekintélyét szembe állították a pápaság tekintélyével, a klérus hatalma helyett az egyetemes papság elvét vallották. A vasárnap helyett a szombatot tartották, a gyónást megtartották. Elvetették a tisztítótűz eszméjét és a kegytárgyak tiszteletét, úrvacsorát tartottak, ám a kenyér és a bor csak szimbólumszerepet töltött be. A valdens misszionáriusok lerántották a leplet a római egyházról, a bibliával ellentétes hagyományok tekintetében. Elvették az eskütételt és a katonai szolgálatot. Rómát a jelenések könyvében szereplő Babilonnal azonosították, a püspököket és a pápát gyilkosoknak tartották. Elvetették a szentségeket, beleértve a házasság szentségét is. A szent hármasságot viszont elfogadták, csak felnőtteket kereszteltek meg. Rengeteg valdens végezte be az életét máglyahalállal az inkvizíciónak köszönhetően. Magyarországra német valdensek érkeztek, akiket 1327-től 1395-ig üldözött nálunk az inkvizíció. III. Ince pápa üldözést kezdett ellenük, ami húsz évig tartott. Arnuad Henrik vezetése alatt a valdensek svájci és német területekre menekültek, sokszor erdőkben, barlangokban bujkálva, miután Piemont völgyébe is elérkezett az eretneküldözés (1400-1500-as évek). VIII. Ince pápa 1484-ben keresztes hadjáratot indított ellenük. Tizenöt ezren pusztultak el az üldözések miatt. John Milton angol költőt a vérengzések arra indították, hogy versben emlékezzen meg a vértanúkról (A piemonti vérengzés). A brit kormány politikai úton lépett fel az üldözések leállítása érdekében, a francia uralkodóknál. 1689-ben térhettek vissza hazájukba. Hitnézeteik változtak a lollardok, albigensek, husziták és a katarok hatására, akiket szintén üldözött a római egyház. Olaszország megalakulásakor Umberto király vallásszabadságot biztosított számukra, Firenzében teológiai iskolát alapítottak, és 1870-ben már Rómában is építethettek templomot. 1970-ben alapítottak egyházat (Olasz Valdens Egyház), amely igen csekély létszámmal bír, köszönhetően annak, hogy időközben a nagy reformációs mozgalmak magukba olvasztották a valdenseket. A kereszténységben sokan ma is szektának tartják a valdenseket.

Husziták
A mozgalom Csehországból indult a XV. században. Husz János nevéhez fűződik, aki a prágai egyetem rektora volt, emellett papként a Betlehem templom szónoka és a királyné gyóntatója. A népe nyelvén cseh nyelven hirdette az igét, a latin helyet. John Wicliffe reformjait összekapcsolta a cseh nemzeti érdekekkel, vagyon nélküli, az államnak alárendelt egyházat hirdetett a biblia alapján (önálló cseh egyházat), emiatt 1410-ben kiközösítették, majd megidézték a konstanzi zsinatra, ahol elítélték. A konstanzi zsinat 1414-1418-ig tartott. Husz János követelte, hogy a bibliát nemzeti nyelvre fordítsák és ne csak a papoknak legyen joga értelmezni. Husz a nemzeti érdekeket képviselte a prágai egyetemen, ugyanis több német tanult ott mint cseh, s ezt is meg akarta változtatni. Az egyetemet 1348-ban Luxemburgi Károly német-római császár és cseh király alapította és megtette Prágát birodalmi központnak, melynek hatására jelentős mértékű elnémetesedés indult el. Miután a zsinaton felszólították, hogy tagadja meg tanait és erre ő nem volt hajlandó, így Husz Jánost 1415 július 6-án elégették, annak ellenére, hogy menlevele volt Luxeburgi Zsigmondtól. Vele együtt végezték ki Párga püspökét Jeromost mivel ő támogatta Husz Jánost. Halála óriási méretű felháborodást váltott ki, felkelések törtek ki, sokfelé szakítottak a római egyházzal és elkergették a plébánosokat. A husziták 13 évig tudtak ellenállni az üldözéseknek 1419-1432-ig, ez annak volt köszönhető, hogy egyéni hadviselést folytattak szekérvárakkal. Központjuk a Tabor hegyén volt, ahol negyvenezer ember gyűlt össze, vagyonközösségben éltek. A mozgalom az evangélium szabad hirdetésének a jogáért való küzdéssel indult, ám cseh nemzeti függetlenségi háborúvá változott. A követői követeléseket fogalmaztak meg: A mérsékelt párt volt a Kelyhesek pártja - szabad legyen prédikálni, szűnjenek meg a papság kiváltságai, két szín alatt való áldozás. A római egyház 1433-ban megkötötte az egyezséget a kelyhesekkel és elfogadták a követeléseiket. A radikális párt volt a Táboriták pártja – feudális rend eltörlését, hierarchia megszüntetését, a gyónás és mindazon hagyományok eltörlését, amelyek nem szerepeltek a bibliában. A papság vagyonát el akarták kobozni, zárdákat gyújtottak fel és támadásokat intéztek az egyházi földek ellen, a földek egyharmada egyházi kézen volt. A husziták Zizka vezér vezetésével elfoglalták Prágát. Jan Zizka a vak vezér halála után Prokopiust választották vezérüknek, ám őt nem mindenki fogadta el és voltak akik különváltak, ők magukat orfanitáknak, azaz árváknak nevezték. A táboriták a hozzájuk csatlakozott lengyelekkel, megtámadták a Német Lovagrend területét. 1434-ben a kelyhesek, akikkel kezdetben együtt harcoltak szétverték a táboritákat, ennek örömére Zsigmond császár biztosította nekik a vallási és polgári szabadságot, cserébe a husziták elismerték királyuknak. Ám a pápaság nem akarta elismerni mégsem a fennmaradt huszitizmust és II. Pál pápa 1465-ben keresztes hadjáratot indított ellenük. A husziták kihatással voltak a földközi tengeri harcokra is, miután a johhanita rend kolostorait is támadták, akik a lakosságtól beszedett vagyont a földközi tengeri csatákhoz továbbították a hitetlenek ellen, sok helyen gyakorlatilag megszűnt a vagyonkezelés és a rendi élet a katolicizmus számára. Nagy szerepük volt a reformáció előkészítésében, utódaik a kálvini reformációhoz csatlakoztak 1604-ben. Erdélyben is kitört a huszita felkelés Budai Nagy Antal vezetésével. Az első magyar bibliafordításunk a huszita biblia, Pécsi Tamás és Újlaki Bálint fordította le 1416 és 1441 között. Mindketten a prágai egyetemen tanultak és ott ismerkedtek meg a huszita tanokkal. A szentlelket szent szellettnek fordították. Az ószövetségből fennmaradt másolatokat a Bécsi kódex őrzi. A négy evangéliumot pedig a Müncheni kódex tartalmazza, amelyben levő naptárból kiderül, hogy 1416.ban kezdték meg a magyar fordítást. Az Apor kódexben fennmaradt huszita fordítás a zsoltárokat tartalmazza. Néhány példa a régies szavakra: álnalkodott - csel, ragadozat – préda, villamodat – hajnal, hirvadat – halvány. „És mikor kimene a templomból, monda őneki egy az tanejtványok közzől: Mester, tekéntsed, mely kövek és mely rakások. És felelvén Jézus, monda őneki: Látod e nagy rakásokat-e? Nem maradtatik kő kövön, ki nem megtöretik. És mikor ülnö Olivetnak hegyén az templom ellen, kédik őmagoknak Péter, és Jakab, és János, és Andorjás. Uram, mondjad meg münekönk, mikor ezek lesznek? És mely jelenség leszen, mikor mindezek kezdnek megtökélletniek?”

Korai gnosztikusnak tartották Simon mágust, akinek a műve a Nagy Tagadás (Apophaszisz megalé) nem maradt ránk, Hippolütosz a „Philoszophúmena” 6. fejezetében számol be tanításáról. Tanításában zsidó filozófia és görög mitológia keveredik a Tóra magyarázataival. A kereszténység ellenségévé vált, de tanításait nem tudták kiirtani, mert a II. századi gnosztikus iskolákban tovább élt.

Valentinus (i.sz.160) a keresztény gnosztikusok jeles képviselője volt, alexandriai zsidó, aki Rómában élt, tanításait beszédben és levelekben közölte. Egy hónapig volt pápa. Tanításait Theodastól vette, aki Pál apostol tanítványa volt. Ezen kívül azt mondta, hogy tulajdonában van egy gyűjtemény, amely Jézus titkos tanításait tartalmazza, s ezt nem volt hajlandó átadni a római hatóságoknak. Tanítása: Az embert három csoportba sorolta, pneumatikusok, a beavatottak, akik mélyebb ismerettel rendelkeznek és legyőzték már magukban a rossz anyagot. Pszichikusok a lelkiek, akik csak a keresztény hitig jutottak el, de nincsen mélyebb ismeretük, tehát még nem győzték le a rossz anyagot, ám lehetséges ez számukra, Hülikusok, tömegek, akik egészen az anyag rabságában élnek, szinte képtelenek ismeretek megszerzésére, (de várhatják a misztikust tudást, mint megváltást). Szerinte a vágyak feletti uralom által lesz kész a lélek arra, hogy túlélje az anyagot. A felosztás Pál apostolnál jelentkezett Valentinus előtt, az I. Kor 15:44-48-ban (lelki test és érzéki-anyagi test), a harmadik, akik már krisztusban vannak. Ugyancsak itt fogható meg Pál apostol gnoszticizmusa, amikor a földből valót és a mennyből valót megkülönbözteti, s a gnosztikusokhoz hasonlóan a földit negatív és az égit pozitív adottságokkal ruházza fel. Az a kijelentés, hogy „test és vér nem örökölheti Isten országát”, ami rokon Jézus tanításával, miszerint: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” Jn. 6:63. Valentinus tanításait Ireneus bírálta. Valentinus hívei szerint Krisztusnak csak látszatteste volt, s az ember a rossz anyagtól való függetlenségét, csak szigorú aszkézissel érheti el. A nyomorúság a tudatlanságból származik, amely szenvedést szül, a tudás váltja meg a szellemi embert, aki képes megfékezni a vágyait. A gnózis vizsgálatakor kétfajta forrás áll rendelkezésünkre, egyik része, amit a keresztény egyházatyák írtak a gnosztikusok ellen. Ireneus Öt könyvet írt a „hamis gnózis” ellen - Adversus haereses (II. sz.).

Hippolütosz ellenpápa volt (elhunyt- i.sz. 235) Görög nyelven írt, művének latin címe: Retutatio omnium haeresium (Valamennyi eretnekség cáfolata).

Epiphaniosz: (315-403) A gnózist görög nyelvű Panarion című műve támadja. Ezeken kívül: Tertullianus és Alexandriai Kelemen.

A másik forrás a fennmaradt gnosztikus írások: Codex Askewianusban található a III. században keletkezett Pisztisz Szophia, a legterjedelmesebb gnosztikus értekezés, ma magyarul olvasható és beszerezhető nem kevés pénzért, a Rózsakeresztesektől, a Rózsa utcában. Codex Brucianusben Jeú két könyvét és értekezést tartalmaz. A művek a III. századból valók. Codex Berolinensisben található Evangélium Mária szerint, János apokrifonja (titkos irata) és a Sophia Jesu Christi (Jézus Krisztus bölcsessége). A Nag Hammadi-i leletben 13 könyvből álló gnosztikus kódexre találtak a második századból, 41 írás teljesen ismeretlen volt, 12 írásról pedig voltak ismeretek korábban is.

A keresztény gnosztikusok között voltak karizmatikusok, Montanus, aki főleg nőket tanított ördögöt űzni, gyógyítani. Az ő követői voltak a montanisták. Montanus Frígiában volt presbiter 135-175 körül tanított, a keresztény hagyományt önmagával azonosította, miszerint ő a Vigasztaló, aki eljövendő. Montanus nem akart új egyházat létrehozni, az egyház nem merte bírálni, mert sok jellel járt a működés, például nyelveken szólás, prófétálás. Montanus követői keresték a vértanúhalált, mivel a túlvilágra vágytak.

A keresztény gnózishoz tartozott Markion, aki kiváltotta a kanonizáció folyamatát az egyház részéről. Markion összeegyeztethetetlennek tartotta az ószövetséget, a páli szövegekkel és az evangéliummal, ezért elvetette azt. Pálnak tulajdonított levelekből hetet tartott eredetinek, az evangéliumokból egyedül Lukács és Márk evangéliumát fogadta el, azokat is megszűrve, kimutatta az Apostolok cselekedeteiről, hogy nagy része koholmány. Kimondta, hogy az Ószövetség istene, nem lehet azonos Jézus mennyei Atyjával. I.sz. 144- körül kizárták a római gyülekezetből, így új egyházat hozott létre. Arra törekedett, hogy minden zsidó befolyástól megtisztítsa a kereszténységet. Az anyagi világ teremtőjét Jahvét Platón után-Demiurgosznak, démonnak tartotta, amely nem azonos az Istennel. Az anyagot ő is bűnösnek tartotta. Valentinushoz hasonlóan ő is meg volt arról győződve, hogy Jézusnak nem lehetett valóságos teste, csak egy képmás volt. A feltámadásról azt tartotta, hogy csak a lélek üdvözül.

A keresztény gnózishoz tartozott Baszilidész. Alexandriai tanító volt, műve az Exegetita. Tanítása szerint az emberek nagyon kicsi része birtokolhatja a tudást, ami megszabadít a világi fejedelmektől. A mártíromságot elvetette, helyette titkolni szándékozott a misztériumokat. A lélek üdvözülhet, a test romlandó. A megváltás szempontjából lényegtelenek a bűnök. A pogány áldozatok utálatosak, de bárki részt vehet rajtuk, mivel azok semmiségek. Legfontosabb tanítása, hogy nem a megfeszített krisztust kell hirdetni, hanem Jézust, aki az Atyától jött.

A keresztény gnózishoz tartozott még Karpokratész teljesen el volt szakadva a római egyháztól. „Tanításuk szerint a világot olyan angyalok teremtették, akik sokkal alacsonyabb rendűek a születetlen Atyánál. Úgy vélekedtek, hogy Jézus József fia volt és pontosan olyan tulajdonságokkal rendelkezett, mint minden más ember, kivéve, hogy tökéletesen "emlékezett" azokra a dolgokra, amelyeket régen az Atya szférájában látott. Ezért erő szállt le rá az Atyától, hogy segítségével kiszabaduljon e világ fejedelmeinek rabságából. Irenaeus arról beszámol, hogy a szekta tagjait igen nagy gőg töltötte el, mert úgy viselkedtek, mintha az ő lelkük képes lenne ebben követni Jézust, ezért még az apostoloknál is tökéletesebbek.”

Origenész is gnoszticista volt, bár az utókor hitelesítette tanításai azon részét melyet az egyház fel tudott használni, a bolygóközpontú tanításai nem lettek sikeresek.

A keresztény gnózis utolsó állomása Mani, követői a manicheusok. Mani babiloni születésű, szülei perzsák voltak. I. Sz. 216-276-ig élt. Szemlélete dualista, Zarathusztra tanításait ötvözte a keresztény tanításokkal. Sötétség – fény, szellem- anyag, kibékíthetetlen ellentétjét tanította. Isten szerinte prófétákat küld a világba. Ő magát is Istentől jött prófétának tartotta. Mani későbbi követői lettek a bogumilek, katárok. A választottak három csoportja a száj csoportja, akik vegetráriánusok, a kéz csoportja, akik tisztán cselekvők, és az öl csoportja, akik cölibátusban élnek. Ezek képesek rá, hogy a bennük levő világosságot visszavezessék a Napba. A többieknek őket ki kell szolgálniuk és a tízparancsolat szerint kell élniük. Szent Ágoston is maniheista volt kezdetben, de ő kiváltotta magát ebből az eleve elrendelés dogmájával. A gnosztikusok tanításait az ellenük készült cáfolatokból lehet kimutatni, olyan töredékesen maradtak fenn a tanítások. Az iszlám és is a zsidó vallás is befogadta a gnoszticizmust a saját területén. Az iszlám gnózis a szufizmus, a zsidó gnózis a kaballisztika, ez utóbbi részben gnosztikus. A kabbala a csúcspontját a XVI. században érte el, de annak gyökerei a második századik nyúlnak vissza. A kereszténység Hamvas Béla szerint hibát követett el, amikor nem fogadta be a keresztény gnózist, ez lehetett az oka annak, hogy a jézusi evangélium nem tudott érvényesülni a kereszténységben. A klérus hatalmi törekvése meggátolta a szabad gondolkodást, annak ellenére, hogy kanonizálták János evangéliumát, amely alapvetően gnoszticista szemléletű, hiszen a világosság, sötétség ellentétek, a logosz-tan, és az ismeret mint üdvözítő, mind megjelenik az evangéliumában. Pál is beszél rejtett titkokról, bár Pál Bulányi György szerint egybemossa a tudás, ismeret kifejezést egyéb fogalmakkal, a hittel, a kinyilatkoztatással, a titokkal, a próféciával, a bölcsességgel, az igével, az evangéliummal, nála az ismeret sosem önmagában szerepel, hanem mindig kapcsolódik valamihez. Pál szemléletében a test egyértelműen rabság akárcsak a gnosztikusoknál, kíván elköltözni belőle, s sóhajtozik a teremtett anyagi világ is, "óh én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg e halálnak testéből?", kérdezi. Jézusnál is fontos szerepet kap az ismeret, tudás és a tudás nyilvános hirdetése. Háztetőkről hirdetni, amit eddig a fülbe súgtak. Az ismeret fontos a Jó pásztornál, aki ismeri az ő juhait. Az Atya ismeri a Fiút és a Fiú ismeri az Atyát, ebből az ismeretből fakad Jézus tanítása.

A gnosztikusok szerint a megváltó nem azért jön, hogy az embereket Istennel kibékítse, hanem hogy magával egyesítse a többi gnosztikus embert. A kegyelmet felfoghatatlan önzetlen isteni jónak tartják.

A görög gnózis (tudás, felismerés) szóból ered, a görög szó pedig valószínűleg a perzsa-arab djin szóból. (Djinnek a régi arab világban egyrészt rejtett értelmet jelentettek, másrészt pedig hol jó hol rossz, hol pedig semleges szellemeket akik a köztes térben vannak, vagyis az emberi és a lelki világ között.) Ám nem közönséges tudásról van szó, hanem felsőbbrendű transzcendentális ismeretről, igazi belső tudásról. Állítása szerint az igazság mindennél előbb létezett, s minden emberben benne van, csak a kulcs hiányzik a kapu kinyitásához. Alapjaiban megtalálhatók Platón tanításai, keveredve perzsa és zsidó elemekkel. Ezen kívül angyal tan és logosz tan is hatott rá. Az angyal tan szerint minden embernek van egy személyes védőangyala, a gnoszticizmusban is felbukkan az a tanítás, hogy nem vagyunk egyedül, mert vannak, akik vigyáznak ránk. A logosz tant Philón alkotta meg, Caligula miatti kényszerűségből, lényege, hogy az ószövetségben található bölcsességet megszemélyesítette Isten teremtő tevékenységével. A logosz tannal szinkretizálta a hellén zsidókat a platonista görögökkel.

A gnoszticizmus I.sz. I-III. századig meghatározó vallás-filozófiai irányzat, amely a belső tudást tartja az elsődlegesnek. A testet a lélek börtönének tartják. A rendnélküliség, ami a világban van, nem lehet Istentől. A kiválasztottak nem beavatáson keresztül, hanem önként indulnak el az ismeret felé, elviekben minden ember kiválasztott. „Második századi gnosztikus szektáknak azokat tekintjük, amelyek a következő összefüggő motívumsorozatra épülő koncepciót megalkották: Az emberben van egy isteni szikra: ez az isteni világból származik, de ki van téve a végzetnek, a születésnek és a halálnak: a világba zuhant. Itt (a világban) belső isteni énjének égi megfelelője kell, hogy felébressze, és végre újra magába emelje. A gnózis egy elit számára fenntartott, isteni misztériumokról szóló ismereteket jelent. (Az 1966-os messinai tudományos konferencián elhangzott definíciójavaslat)” A gnoszticizmus kereszténység egyik jellegzetessége. Tanítása szerint, két alapelv van, a jó és a rossz, ez a dualizmus perzsa eredtre utal. A Jó az Isten, a Rossz az anyag. A gnosztikusoknak legalább harminc irányzata létezett, ezen belül éles határvonal húzódik a keresztény gnózis és a pogány gnózis között. Nem zárták ki a látomást, a megérzéseket és a mágiát sem. A világ gonosz, nem lehet vele megbékélni. Mivel az anyagi világ rossz ezért Istennek nem lehet köze a világhoz, ezért a teremtést is démonoknak tulajdonítják. Az ember a démonok miatt került a szellemvilágból az anyagi világba, s az ismeret segítségével válthatja meg magát az anyagi világtól. A tudást a kiválasztottak elit csoportja birtokolja. Krisztus eon volt, aki a fényrészecskék kiszabadítása miatt jött. Halála előtt az eonkrisztus elhagyta Jézust. A katolicizmussal való összetűzés oka az lett, amikor véglegesítették, hogy Jézus testben támadt fel, innentől kezdve azokat a keresztény gnosztikusokat eretnekeknek nyilvánították, akik tagadták a testben történő feltámadást. A kereszténység elején a gnosztikusság meghatározó lényegi dolog volt, ezért a Júdás evangéliumával részletesebben foglalkozom az ezt követő fejezetben.

A feltámasztás

A feltámasztás folyamatának rendelkezésünkre álló legrégibb leírása így hangzik:

 ,,Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és látták a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától félre hengeredett, a sír feltárult és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, mert ők is ott voltak őrizni. És mialatt még mesélték, amit láttak, ismét látták, amint három férfi jön ki a sírból, kettő elölről támogatja a harmadikat és követi őket egy kereszt, a kettőnek a feje az égig ért, de akit támogattak, annak feje felülmúlta az egeket. és hang hallatszott az égből, amely ezt mondta: 'Prédikáltál a megholtaknak?' És a válasz hangzott a kereszttől: 'Igen!' Ekkor ők azon tanácskoztak, elmenjenek-e Pilátushoz elmondani a dolgokat.'' Péter evangéliuma

Péter evangéliuma, amiről Konstantin császár udvari püspöke és történetírója, Euszebiosz tudósít a 4. században; amelyet Szerapion püspök a 2 és 3. század fordulóján még szó szerint ismert. Ez egy hosszabb töredékben újra ismertté vált egy pergamen kézirat révén, amelyet Felsó-Egyiptomban Akhmimnál egy sírban fedeztek fel 1866/67 telén. A szűk körben elterjedt első leírás, amint azt már Szerapion püspök is állította, nem Péter apostoltól származik, hanem egy a 2. században élt ismeretlen szerzőtől, aki ezt 150-ben írhatta, Jézus halála után 120 évvel. A régi egyház ezt sohasem fogadta el ,,valódi'', kánoni evangéliumként, hanem mindig ,,nem valódi''-nak, apokrif evangéliumnak tekintette, és felolvasását kizárta az istentiszteletekről. A beszámoló magát a feltámasztást írja le olyan folyamatként, amely a teljes nyilvánosság előtt, az egész római és zsidó őrség számára láthatóan, tehát mintegy jegyzőkönyv szerint zajlott le. Egészen mások a ,,valódi'', kánoni írások. Sosem Jézus feltámasztását magát írják le. Az egész Újszövetségben senki sem állítja magáról, hogy magának a feltámasztás folyamatának tanúja lenne. A szinoptikusoknál bármenynyire is szerepelnek tudósítások angyaljelenségekről a sírnál, maga a feltámasztás folyamata e jelenségeket megelőzi és nem tárgya a leírásnak. a feltámasztásnál senki sem volt jelen a kánon szerint, és a későbbi megjelenések nem a tágabb nyilvánosságnak szóltak, hanem a Jézus kíséretéhez tartozó néhány nőre és tanítványnak.

„Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.''

 Ezzel fejeződik be Márk evangélium bővítetlen korai kézirata. Ez pedig nem ,,húsvéti'' örömöt vált ki, hanem ,,félelmet és szorongást''. Évszázadokon keresztül a katolikus templomokban Húsvét ünnepén a szertartásokon ezt az utolsó mondatot, egyszerűen nem olvasták fel, mert nem illett a húsvéti örömhöz. Az egyetlen név, amelyet az evangéliumok egyaránt áthagyományoznak, a magdalai Mária. A János evangélium szerint is elsőre ő az, aki kiment a sírhoz. Máriáról, a Jézus anyjáról a szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem mondanak, sem a kereszt alatti jelenetben, sem a feltámasztás történeteiben. Az a húsvéti hit, amely az egész Jézus-hagyományt a kereszténységen belül meghatározta, magától értetődően meghatározza a húsvétról szóló tudósításokat is – ez eleve akadályozza a történelmi tényfeltárás lehetőségét. Módszertanilag viszont nincs más út. A Húsvét üzenetére tehát nem elszigetelten önmagában, hanem a sokszoros fejlődésen és bonyolódáson átment húsvéti történetek alapján lehet csupán rákérdezni, ha azokban fel szeretnénk fedezni az eredeti Húsvét üzenetét. A húsvéti tudósítások pontos elemzése valóban feloldhatatlan meg nem egyezéseket és ellentmondásokat mutat a hagyományban. Persze újra és újra megkísérelték, hogy összhangot teremtő kombinációk segítségével megalkossák az egységes hagyományt.

Az egyöntetűség hiányzik:

1. a megjelenés az érintett személyek tekintetében: Péter, a magdalai Mária és a másik Mária, a tanítványok, az apostolok, a Tizenkettő, az emmauszi tanítványok, 500 testvér, Jakab, Pál;

2. az események helyszíne tekintetében: Galilea (egy hegy ott, a Tibériás tó) vagy Jeruzsálem (Jézus sírjánál, valami gyülekezési helyen);

3. az események lezajlása tekintetében. Húsvét vasárnap reggelén és estéjén, nyolc nappal és negyven nappal később. Az összhang megteremtése mindenütt lehetetlennek bizonyul, ha az ember nem hajlandó megalkudni a szövegek megváltoztatásával és a különbségek jelentéktelenné tételével. Az ősegyházban nyilvánvalóan nem is akartak egységes sémát, megvoltak az evangéliumok alapos harmóniája nélkül, sőt egyáltalán nem volt igényük az egyöntetűségre. Hogy az újszövetségi szerzők semmiféle teljesség, meghatározott sorrend, sem a különböző tudósítások történeti-kritikai felülvizsgálata iránt egyáltalán nem mutattak érdeklődést, világossá teszi, hogy az egyes elbeszéléseknél mennyire különböző dolgok állnak az előtérben. Márk bővítésében a tanítványok elhívása és elküldése; Lukácsnál és Jánosnál egyre inkább az, hogy a Feltámasztott valóban azonos a Húsvét előtti Jézussal. A hagyományanyag bővítő alakításának ezt a tendenciáját az evangéliumokban nem szabad elhallgatni. Az értelmezés számára fontos: Márk evangéliuma mint legidősebb még megdöbbentően szűkszavú. A két Márk utáni evangélium azonban, Máté és Lukács - részben hitvédelmi okok miatt - jelentős változtatásokat és bővítéseket mutatnak. Mindezt a laikus is észreveheti.

Máténál új dolog: először a földrengés; aztán a sírőrség története, valamint az angyal és Jézus megbízatásának végrehajtása, hogy menjenek Galileába; végül a megjelenés a ,,Tizenegy előtt a galileai hegyen, ahol missziós és keresztelési parancsot ad.

Lukácsnál viszont törli a megbízatást, hogy menjenek Galileába. Elhallgatja a galileai megjelenést, és az egész húsvéti eseményanyagot helyileg és időben a számára teológiailag és egyházi szempontból döntő fontosságú egyházi központra, Jeruzsálemre összpontosítja. Ő hozzáfűzi még: az emmauszi tanítványok elbeszélését, a Tizenegy előtti megjelenést, Jeruzsálemben egy rövid búcsúbeszédet és egy rövid tudósítást Jézus mennybemeneteléről, amely egyedül Lukácsnál található, és amit aztán ismét felvesz a lukácsi Apostolok Cselekedeteibe, és ott jelentősen kibővíti.

Márknál egy fiatalember jelenik meg, Máténál egy angyal jelenik meg, Lukácsnál és Jánosnál kettő angyal.

 János evangéliuma, amit 100 körül írtak le, minden lukácsi érintkezési pontja mellett szintén tartalmaz új elemeket. A beszélgetés magdalai Máriával, Péter és a meg nem nevezett szeretett tanítvány versenyfutása a sírhoz, a húsvétesti összejövetel a jeruzsálemi teremben a Szentlélek közlésével, a hitetlen Tamás története az itt kifejtett kételkedés motívumával.

Később hozzáfűzték még, utófejezetként a Genezáret tó melletti megjelenést a csodálatos halfogással és Péter külön feladatával a nyáj legeltetését illetően. Egészében véve ez a Húsvét hagyományának rendkívül összetett fejlődését mutatja! Azonban kiolvasható belőle: a húsvéthit Galieában keletkezhetett, ahol Jézus követői a menekülés után ismét összegyűltek, hogy aztán Jeruzsálembe húzódjanak fel az Emberfia „újra”jövetelét várva. A Húsvét üzenetének többszörös bővítései, és alakításai, Márknál 8 vers és Jánosnál 54 vers olyan, amely a leírt forrásviszonyok következtében eleve nem tarthat igényt történetiségre, hanem messzemenően legenda-jellegű. A tudósítások különbözőségét a közösségek, a hagyományt átadók és szerkesztők különbözősége és teológiai sajátosságai magyarázzák.

A húsvéti történetek tartalmai Jézus új életének valóságát és védelmét akarják szolgálni. Az eredeti Húsvét üzenete nem a húsvéti történetek itt leírt részleteivel azonos! Húsvét valóságában csak akkor lehet hinni, ha nem szó szerint kellene igaznak tartanunk az összes különböző történeteket. Hogy ezt még világosabban lássuk, vissza kell nyúlnunk a legidősebb feltámasztási tanúságtételre. A legidősebb húsvéti tanúságtétel nem az evangéliumokban található. A páli levelekben van, amelyek egy egész generációval idősebbek a legkorábbi Márk-evangéliumnál is. Ugyanis 55/56-ban írt Pál apostol a kis-ázsiai Efezusból az általa alapított közösségnek Korinthusba. I. Kor. 15 fejezetben van a legidősebb húsvéti tanúságtétel. A tanúságtétel a 35 és 45 közötti évekből való, amikor Pál misszionárius lett. Pál leírja feltámasztás tanúinak a kortársak számára ellenőrizhető listáját, akiknek a Jézus ,,megmutatta magát'', akiknek ,,megjelent'' és ,,kinyilatkoztatta magát'', akikkel - bármi módon is - találkozott, és akiknek a többsége az 55/56-os években életben volt és meg lehetett kérdezni őket. Ez a szöveg így hangzik: ,,Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, és eltemették. Harmadnap feltámaszttatott ismét az Írás szerint, és megjelent Péternek, majd a Tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg; ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy ,,elvetéltnek'', megjelent nekem is.'' Jól látható, hogy mind a bűnökért való meghalás, mind a feltámadás, az írás szerint történt, vagyis másképpen nem történhetett, csak amint az meg volt írva előre. A hit szerint legalább is. Itt is meg lehet határozni az eltéréseket a kánoni evangéliumi elbeszélésekhez képest. Eltérések: Az evangélisták elbeszélései bő lére eresztett legendaszerű kiszínezések. Pál tanúsága ismeretközlő jellegű, és szűkszavú. Az evangélisták a hangsúlyt tesznek az üres sírra. Ezzel szemben Pál egyáltalán nem tesz említést az üres sírról. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus mint élő találkozott tanítványaival. Nem az üres sír, hanem a ,,megjelenések'' és ,,kinyilatkoztatások'' révén jutottak el Jézus tanítványai ahhoz, hogy higgyenek a feltámasztásában az örök életre. Ezért a vita az üres sírról hamis vita. Önmagában véve egy üres sír még nem bizonyítja a feltámasztást! Több eset miatt is lehet üres a sír: a tanítványok csalnak, a hullát ellopták, tetszhalál. Azt, hogy feltámadt, az üres sír előzetes jelzése nélkül is el lehet mondani.

A ,,feltámadt harmadnapon'' kiegészítés nem történelmi, hanem teológiai adat: ,,három'' képletes jelentőségű szám pl: Jónás próféta három napig volt a hal gyomrában. Ha Isten téren és időn túli örök életébe be lehet menni, úgy ez az életforma a történelmi kutatás eszközeivel és módszereivel nem írható le. A feltámasztás a természeti törvényeket áttörő, a világon belüli csodatettet jelent. A történész csak Jézus haláláig és a tanítványok hitéig képes előrehatolni, e két eseményig. Magát a feltámasztást azonban, ami nem nyilvános esemény nem lehet objektívvé tenni. A feltámadást kizárólag csak hittel lehet megragadni. Ha a feltámasztás valami teljesen új létmódra vonatkozik, az öröklét egészen más dimenziójára, akkor csak képletesen lehet körülírni. Rudolf Bultmann szerint ,,Jézus feltámadt az igehirdetésbe.” A kérdés: Jézus nem az által él-e, hogy hirdetik, vagy azért hirdetik, mert él? E megjegyzések után feltehető a kérdés: Mi a húsvéti üzenet lényege? Az írás felhasználása, amire Pál utalhat: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Zsolt.16:10 Valamint Jónás, és cethal, ami meg is jelenik az evangéliumokban: „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” Máté 12:41 A húsvéti hit a kereszténység keletkezésének rejtélye. A kereszténység, amennyiben az a názáreti Jézus mint élő, hatékony Krisztus megvallását jelenti, a Húsvéttal kezdődik. A húsvéti hit előkészítése már a zsidósághan elkezdődött, a perzsák korában, a babiloni fogság után. Ez az apokaliptikus háttérrel rendelkező zsidó hit az egész Újszövetséget átható magától értetődő előfeltevés. Pál számára lehetetlen szétválasztani Jézus feltámasztását, és az általános feltámasztás reménységét. A feltámadásnál nem egyértelmű például, hogy testben vagy lélekben történik. Minden viselkedési mód rendelkezik olyan vonásokkal, amelyeket korábban testiekre és lelkiekre választottak szét. Az ilyen szétválasztás azonban mesterséges. Persze még ma is beszélhetünk ,,lélek''-ről, például negatív formában –lelketlen; vagy régiesen -500 ,,lelkes'' falu; költőileg is -,,a nép lelke''. A ,,lélekről'' mondott beszéd gyakran jól mutatja azt az állapotot, amelyben van az ember és a világ. Ha itt a képletesen különválasztjuk a tárgyszerűtől, el lehet kerülni a félreértéseket. Mire gondol az Újszövetség, amikor az ,,örök életről'' beszél? Nem visszatérés ebbe a téridős életbe. Jézus feltámasztását az ószövetség halott- támasztásaival sem szabad összekeverni. Sem a Jézusi halott támasztásokkal. Jézusnál három esetben - Jairus lányai, az ifjú, Lázár, teljes mértékben eltekintve az ilyen legendás tudósítások történeti hitelreméltóságától (Márk és a többi evangélisták megdöbbentő módon semmit sem tudnak Lázár szenzációs halott-támasztásáról Jeruzsálemi kapta előtt). Jézus feltámasztásánál éppen nem egy hulla átmeneti felélesztésére gondolnak. Jézus - magánál Lukácsnál is - nem egyszerűen a biológiai-földi életbe tért vissza, hogy aztán a többi halálból feltámasztotthoz hasonlóan végül újra meghaljon. Jézus feltámadásánál a halál határozott legyőzéséről van, szó és nem csupán átmeneti újraélesztésről. Jézus a ,,mennyei'' életbe ment be: Isten életébe, amelynek leírásához az Újszövetség többfajta megfogalmazást használ.. Az örökkévalóságot nem határozza meg az előtt és után. Ez inkább egy teret és időt szétrobbantó új életet jelent Isten láthatatlan, múlhatatlan felfoghatatlan tartományában. Nem egyszerűen vég nélküli ,,tovább'', azaz továbbélés, továbbcsinálás továbbmenés, hanem ,,végérvényesen'' új: új ember és új világ. Új jövő, de nem a mi terünkben és időnkben. Nem ,,itt'' és ,,most'' ebben a ,,világban'', mint a csupán klinikai halálból visszatérteké. Hanem a halálból az életbe, a láthatóból a láthatatlanba, a halandóság sötétségéből Isten örök fényébe. Nem önkényes beavatkozás a természet törvényei ellen, hanem az újrakezdés ott, ahol a természet a maga törvényei alapján végéhez érkezett. Különbség van a feltámadásba vetett hit, és a feltámadásba vetett remény közt is, ám bármelyik jellemző az emberre, ha ezek egyike jellemző, akkor az azt jelenti, hogy a lelke mélyén az ember elutasítja a halált, és őszintén vágyik az igazságosságra. Ez azt is jelenti, hogy a feltámasztás-feltámadás reményéből eredő tiltakozás a halál ellen egyben tiltakozás az olyan társadalom ellen is, amelyben e reménység nélküli halállal visszaélnek igazságtalan struktúrák fenntartása érdekében. Mert ölni nem csak fegyverrel lehet, hanem agyondolgoztatással, vagy éppen munkanélküliséggel, meg nem gyógyítással, rossz életkörülmények teremtésével öngyilkosságba hajszolással is. Itt nem az alá- és fölérendeltséget önmagában kérdőjelezzük meg, hanem az uralkodást és szolgaságot, amely viszony mindkettő, az úr és a szolga számára is halálos hatású. A feltámasztásba vetett reménység, a feltámadás a halottakból itt egy a halállal megjelölt társadalom kritikájává válik, amelyben az ,,urak'' - nagyok és kicsinyek, világiak és klerikusok - büntetlenül kizsákmányolhatják ,,szolgáikat''. Azért büntetlenül, mert ők ezen a földön magukat teszik meg tekintélynek, szabálynak, igazságnak, úgy hogy számukra ténylegesen nem létezik az igazságosságnak semmilyen magasabb fellebbezési helye.

A királyi tisztviselő fiának a meggyógyítása

Ebből a perikópából derül ki, hogy a János evangélium szerzője ismeri a szinoptikus hagyományt, illetve ezt a részét (Jn. 4:44- Márk 6:4 és Máté 13:57 és Tamás 31).

’Mert Jézus maga tett bizonyságot arról, hogy a prófétának nincs tisztessége a maga hazájában.” Károli

„Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétának becsülete.” Katolikus

„maga Jézus tett bizonyságot arról, hogy nincs becsülete a prófétának a saját hazájában.” Protestáns

„Maga Jézus tett ugyanis tanúságot arról, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában.” Csia

Ezen kívül maga a gyógyítás történet szintén megtalálható a szinoptikusban. Bár ott kifejezetten egy százados katona üzen Jézusnak, itt pedig maga a tisztviselő keresi fel, így a „nem vagyok méltó” szakasz kikerül a „sokan jönnek” szakasszal együtt. A János evangelista másképpen bánik a szövegekkel. A katolikus kommentár éppen ezért, Heródes Antipas tisztségviselőjével azonosítja a tisztviselőt és nem a római századossal, tehát két különböző távgyógyításról beszél.

Idézet a Máté 9:6-ból, Jn. 5:8. „fogd az ágyadat és menj” Ugyanakkor megjelenik két gondolat a szinoptikusokból, kicsit másképpen (Jn. 5:18)

„E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” Károli

„Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel.” Katolikus

„Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” Protestáns

„Ezért azonban a zsidók még inkább azon voltak, hogy megöljék, mert azonkívül, hogy a szombatot eltörölte, az Istent is saját atyjának mondotta és azzal vele magát egyenlővé tette.” Csia

Az első gondolat a szombat átértelmezése, a János evangelista a gyógyítás helyett az ágycipelésre teszi a hangsúlyt, mint olyan munkára, ami tilos szombaton, s Jézus mintha erre buzdította volna. A szinoptikusokban az ágycipelésre kiadott utasításnál nem volt szombat! A János evangelista szándékos szombat rontással vádolja meg Jézust, holott a szinoptikusoknál ez nem található, amennyiben a gyógyítás nem munka. A másik gondolat, hogy az Isten olyan nekünk, mint egy szerető szülő az Atya. Ám ez nem jelenti azt, hogy egyenlő lenne az ember az Istennel, ha valaki az Atyjának mondja Istent, attól még nem lesz vele egyenlő. Ám ha egyenlő is volna, akkor sem jelenti ez azt, hogy ő maga Isten (pl. egyenlő magasak vagyunk).

Beszéd az élet kenyeréről

Folytatom a szinoptikus összevetést Jn. 6:27-Lukács 12: 33-34 és Máté 6:19-21 és Tamás 76)

„Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre” Károli

„De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Katolikus

„Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért” Protestáns

„Ne az elvesző kenyéren munkálkodjatok, hanem azon a kenyéren, mely örök életre megmarad” Csia

A szinoptikusokból ismert kincses mondás, „átírva” ételre, Nem feltétlenül szövegátírásról van szó, hiszen semmi akadálya annak, hogy Jézus ugyanazt a gondolatot másképpen fogalmazza meg. A kifejtése ismét eltolódik az úrvacsorára és a Fiúban való hitre: „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött”-"Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus”

 
A sátoros ünnep Jn. 7:16

„Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem” Károli
„Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött.” Katolikus
„Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Protestáns
„Amit én tanítok, nem enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Csia

Újabb gondolat, amely egyezik a szinoptikusokkal, méghozzá az, hogy Jézust küldte az Atya. Hogyan küldte? Hallotta Jn.8:40. A jézusi mondás tartalmazza azt, hogy Jézust valóban küldte az Atya: „Ha valaki egy efféle gyermeket befogad a nevemben, engem fogad be, és ha valaki engem befogad, nem engem fogad be, hanem aki küldött engem.” Márk 9:37 és Lukács 9:48 és Máté 18:5. Jézus tanítása valóban túlmutat az emberi természeten, ez utalhat annak isteni voltára. Bár a szinoptikusokban ez a mondás így nem fordul elő, annak tartalma és az összefüggései hasonlóak. A Károli fordításban tudomány szerepel, ha a gyógyítást is belevesszük ebbe a tudományba, akkor a kibővítés miatt helyesebb kivételesen a Károli fordítása. A küldött befogadás előfordul még a János 13:20-ban is, ott konkrétan arról szól, akiket Jézus küld el, míg a szinoptikusoknál a gyermek befogadása érvényesül, s a szöveg vége megegyezik a Lukácsnál található résszel: „s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Jézus tehát nem a saját tanítását tolmácsolja, hanem az Atyáét, ő egy hang, amin keresztül Isten megnyilvánul.

A jó pásztor

A jó pásztor perikópában két érdekes hasonlat található, mindkettő a „bizony mondom néktek” bevezetéssel kezdődik, ami jellemző volt Jézus szinoptikusokban található beszédeire is, tehát a hasonlatok helye: Jn. 10:1-10. Mivel előfordul a kapu, illetve ajtó, az itt található hasonlat, bár leszűkítve az eredeti mondást, mégis csak használható a megfelelő értelemben. Az szinoptikus mondás tehát:

„Törekedjetek keresztül menni a szűk ajtón, mondom nektek, mert sokan keresik a bemenetelt és nem lesz erejük rá.” Lukács 13:24

„A szoros kapun menjetek keresztül, mert széles kapu és tágas út a pusztulásba vezet, és sokan azon mennek be.” Máté 7:13

És a János:

„A ki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az.” Károli

„Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora.” Katolikus

„de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora.” Protestáns

„Aki ellenben az ajtón át megy be, az a juhok pásztora.” Csia

Amennyiben az ajtó, kapu a Jézus tanítása a juhok pedig az emberek, akkor a szoros kapun való bemenetel: a jézusi tanításoknak megfelelően viselkedés Isten és az emberek felé. Így mindenki pásztor, aki ekképpen cselekszik és átment a szűk ajtón. Az evangélium hirdetésének faladata alapján a mindenki pásztor kategória elfogadható, pláne ha hozzávesszük a pap, király, próféta, és krisztus tisztségek egyetemes kiterjesztését.

Az új parancs:

„egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Jn. 13:34-35 Károli

„Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Katolikus

„szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Protestáns

„egymást szeressétek. Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lesz bennetek egymás iránt.” Csia

Jézus tanításának egyik központi gondolata fogalmazódik meg, bár itt kifejezetten csak a tanítványoknak és nem a néphez szólva sajnos, mint a szinoptikusokban s az ellenség szeretete is kimaradt. Jézus fellép a szeretet nevében, amikor a társadalom által megvetet vámosok és parázna nőkkel közösséget vállal, amikor fontosnak tartja a gyermekekről való gondoskodást, amikor betegeket gyógyít, amikor az emberek egymás közti hierarchiáját ellenzi, Jánosnál is előfordul ez a lábmosás történetében. Továbbá fellép még a szeretet nevében, amikor a szegényekről való gondoskodás mellett szól, amikor a bűnbocsánatról tanít, amikor az irgalomról tanít, és amikor imádkozni tanít. A szeretet tanítása megismétlődik a János evangéliumban még egyszer: Jn. 15:12-13, 17.

A János 12:25-ben is szerepel egy mondás, ami megtalálható a szinoptikusoknál:” Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” a Mátéban kétszer 10:39
”Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”16:25 „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” ,Márk 8:35 „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” Lukács 9:24 „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” A mondás direkt áldozat megtételére buzdít. A saját életedet alárendeled, mindenki más életének. Jánosnál ellentétes a szituáció, hiszen nem Jézusért vagy az evangéliumért kell áldozatot hozni, hanem az embernek saját magáért. Azzal, hogy másokat szeretsz és előtérbe helyezed őket, végső soron magadnak is kedvezel.

Folytatom a szinoptikusokkal való összevetést (a következő kifejtés annak ellenére, hogy logikus és összefüggő, e sorok írója szerint nem eredeti jézusi tanítás, ám nem hallgathatjuk el, mivel a teljesebb kép érdekében a nem eredeti jézusi teológiát is meg kell vizsgálnunk, tehát ez utolsó fejezettel, e sorok írója nem ért egyet.)

Van még egy darab idézete Jánosnak 15:20, ami megtalálható a Máté 10:24-ben.

„Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál.” János

„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál.” Máté

Az emberek hierarchiája a végkicsengés, így Jézus egyszer egyenlőnek, egyszer alá-fölé rendeltségben gondolkodik az emberekről. Egyetlen hely van, ahol elveti a hierarchiát az összes többi helyen hierarchiát állít fel. A humanista bibliakritika az egyetlen hely miatt veti el az összes többi helyet, azaz kizárja őket. Nagyon valószínű az, hogy itt nem is emberekről, hanem magában az emberben levő dolgokról beszél Jézus. A kabbala szerint itt arról van szó, hogy az ösztönöknek élő vágyait hajhászó ember, az értelmét is csupán a vágyak kiélésére tudja használni, azaz az intellektus szolga és a vágy az úr. Így nem nagyobb az intellektus a vágyaknál, azaz ezen embertípusoknál az értelem a szolga. Továbbá a János evangéliumban Jézus megköveteli, hogy neki szolgáljanak jutalomért, s Jézus, mint szolgatulajdonos jelenik meg a túlvilágon is: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” Jn. 12:26 Továbbá ha mindehhez hozzávesszük „Kövess engem” felszólításokat az így kapott kép is arra utal, hogy Ő a fej a Krisztus, pontosan, ahogy Pál mondta.

Az „én vagyok” kifejezés tizennyolcszor fordul elő a János evangéliumban, amikor is Jézus önmagát hirdeti. A jó cselekedeteket mellett a hit kívánalma jelenik meg, pont mint Pálnál. Nem szerepelnek a böjtről és a válásról szóló tanítások, az igazságtalanság ellen csak akkor lép fel Jézus a János evangéliumban, amikor a saját személyéről van szó a szombat kérdését leszámítva. Bemerítő Jánost, kifejezetten Jézus előfutáraként mutatja be. Ugyanakkor megjelenik a gnoszticizmus, Jézus, mint születése előtt már létező fénylény, aki a világ megváltója, mint alászállt emberi testi-anyagforma. A Szentlélek, mint „vigasztaló”, egyedül Jánosnál fordul elő. A Pállal azonos üzenet nyilvánvalósága, már az első fejezetből kitetszik: „a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” Jn. 1:17. Jánosnál Jézus dualisztikusan két részre osztja az embereket, Istentől valókra és ördögtől valókra, annak ellenére, hogy csak azok képesek hinni az Emberfiában, akik az „övéi”, azaz istentől valók, ez konkrétan az eleve elrendelés körülírása, ugyancsak Pállal azonos üzenet, és mindenkitől követelmény a hit. A két részre osztás az ítélettel kapcsolódva a hithez: aki hisz benne az nem jut ítéletre, aki nem hisz az már ítélet alatt van. János Mózest nemes egyszerűséggel a Jézus pártjára állította, mint aki róla beszélt, s mint aki vádolja majd a zsidókat. „Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert Énrólam írt Ő!”

Jézus és Nikodémus

Gnosztikus tanítások kifejtése. János felhasználja az Isten országa kifejezést, de az abba való bejutáshoz olyan feltételt állít, ami a szinoptikus evangéliumokban nem található: aki nem születik újjá víztől és szentlélektől az nem mehet be az Isten országába (Jn. 3:5). Továbbá az Emberfiában való hitet teszi meg az örök élet lehetőségének, éppúgy, mint Pál. Míg a szinoptikusoknál Istenbe vetett bizalom hirdettetik, addig a János evangélistánál megjelenik az, az üzenet, az Emberfiában, mint egyszülött fiúban való hit szükségességét állítja. A mennyből alászálló üdvözítő, szép gnosztikus tanítás. A János evangélista mindenkit ítélet alá helyez, aki nem hisz Isten egyszülött fiában, a szinoptikus evangéliumokban, Jézus igehirdetésében ilyennel még nem találkozunk! A fény és a sötétség kifejezések szintén gnosztikus alapfogalmak, az ezekkel való kifejezésmód a János evangelista egyik jellemző vonása, további gnosztikus vonás a lélek és a test szembeállítása (Jn. 3:6 és Jn. 6:63) „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit”, ami megint csak Pálhoz hasonló új üzenet.

Nikodémus éjszaka kereste fel Jézust, nyilvánvalóan félt a főpap hatalmától. A mester megszólítással a tiszteletét fejezte ki Jézus irányába. Nikodémus nem csak a saját nevében jött, azt mondja- Mi tudjuk! - tehát azt a kisebbségben levő csoportot képviselte a szanhedrinen belül, akik komolyan foglalkoztak Jézussal, és nem megölni akarták, hanem kíváncsiak voltak rá. Az újjászületés konkrétan – anothen gennétai- jelentése: felülről születés azaz Istentől születés. Nikodémus hivatkozik a test fogságára, feltételezve azt, hogy nem lehetséges az, amiről Jézus beszél, azaz felülről születni, hiszen ha másodszor megszületne az ember, akkor is az anyja méhéből jönne ki, vagyis megint csak test volna. „A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen” –szögezi le a gnosztikus tanítás igazságát a nagy tiszteletre méltó Pál apostol is. Jézus azonban Lélektől való születést teszi feltételévé az Isten országába való bejutásához. Lelkileg kell alkalmassá válni, a testtől függetlenül lehetséges ez. Jézus a vízkeresztséggel kapcsolja össze a Lélek általi keresztséget, nyilvánvalóan, ezt a saját tapasztalata miatt teszi meg. Ez a fejezet kétszer is megerősíti azt, hogy Jézus keresztelt. Jézus itt titkot árul el az éj leple alatt Nikodémusnak: „És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, a ki a mennyből szállott alá, az embernek fia, a ki a mennyben van.” Jézus kijelenti, hogy azok az emberek voltak a mennyben, akik onnan jöttek a földre, s pillanatnyilag is a mennyben vannak. Gnosztikus alaptanítás. Az ember, tehát a felülről való születéssel, a Lélek általi születéssel, közvetlen kapcsolatba kerül azzal a mennyel, ahonnan a földre jött. Hogyan lehet egyszerre a földön is és a mennyben is? Úgy, hogy a Lélek hordozza magában a mennyet, a menny fényét, s ahogyan a mennyből kikerült ember, kapcsolatba lép ezzel a Lélekkel, maga is átváltozik, és képes rá, hogy mennyei látása legyen. Így bár helyileg a földön, van, a Lélek által viszont a mennyben van. A rossz jóvá válik, az anyagi test, nem akadálya többé, a léleknek. A kígyó aki a sátán jelképe, most a felülről született ember jelképévé válik. Ahogyan Mózes idejében „bálványozták” (felnézni rá, fel emelni) a kígyót, úgy kell most a felülről született embereket „bálványozni” (felnézni rá, fel emelni)! Jézus itt vált át a beszédben, eddig azokról az emberekről beszélt, akik kapcsolatban vannak a mennyel, most pedig az Isten fiáról beszél, arról a Lélekről, amit ő fogadott be magába. Mindenki, aki bízik ennek az isteni Léleknek, a Jézuson keresztül megjelenő tanításában (a kijelentés maga az isteni lélek, a logosz, aki isten), annak örök élet a jutalma. Keresztelő János ebben a fejezetben megerősíti Jézus egész tanítását: „Az ember semmit sem vehet, hanem ha a mennyből adatott néki.” Akik tehát a mennyből jöttek, befogadhatják a mennyei istent, s most a kijelentést által, ami a mennyből adatott bárkinek lehet erre lehetősége. Ha ez a lehetőség nincsen, akkor az embernek nem lehetne örök élete.

Keresztelő János utolsó tanúságtétele

A Jn. 3:22-ben ismét felbukkan egy kiegészítés a szinoptikusokhoz képest, János állítja, hogy Jézus keresztelt, ezt pedig a korábbi hagyomány nem erősíti meg. A keresztelkedés igen elterjedt már a második században, mikor a János evangéliuma született, az írónak képtelennek tűnt, hogy Jézus ne keresztelt volna, ez persze szorosan kapcsolódik is a Nikodémussal folytatott beszélgetéshez. Talán saját magát akarta javítani, ezért is jegyzi meg a 4:2-ben, hogy Jézus nem keresztelt. János tehát egyszerre állítja, hogy keresztelt és azt is, hogy nem keresztelt Jézus. Az is lehetséges, hogy ezt a zárójelbe tett megjegyzést olyasvalaki tette be az evangéliumba, aki jobban ismerte a szinoptikusokat, és ahhoz képest írta át a János evangéliumát. Itt ismét előkerül egy gnosztikus elem a földi, anyagi és az égi, a lelki szembeállítása.

Kánaáni menyegző

A kánaáni menyegzőn történt borszaporítási történetben is van egy mondat, ami utal arra, hogy Jézusnak gondja lehetett a saját családjával (Jn. 2:4). Szokás szerint a magyar fordítások különbözően adják vissza a Jézusnak tulajdonított szavakat:

„Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony?” Károli

"Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” Protestáns

"Asszony, a te gondod az én gondom.” Katolikus

„Mi közünk ehhez, óh asszony?” Csia

A katolikus fordítás pont az ellenkezőjét fejezi ki a másik háromnak, a Csia féle fordítás többes számba teszi a mondatot, utalva rá, hogy Jézus a tanítványai nevében beszél. Az első kettő egyértelműen elutasítás személyesen Jézustól. Az eredeti valós probléma, hogy Jézusnak milyen gondjai lehettek a családjával, nem derül ki. Egyedül az asszony kifejezés ugyanaz mindegyikben, mintha Jézus úgy beszélne az anyjával, mint egy idegen nővel, az viszont nem derül ki, hogy miért tenne ilyet. A Márk harmadik fejezetében Jézus elutasítja rokonait, mert nem cselekszik Isten akaratát. Nem hagyja abba a tanítást, amikor az anyja és a testvérei kihívják, vagyis inkább vállal közösséget a tanítványokkal és a tanítással, mint a rokonaival. A borszaporítás történetében ellenben, mégiscsak közösséget vállal anyjával, hiszen csodát tesz neki. Ez a magatartás kettősséget mutat, szavakban kemény elutasítás, cselekedetekben pedig jóság. Egervári Oszkár szerint, Jézus eljátssza a tanítványoknak, hogy milyenek is ők valójában, ugyanúgy amikor a „nem küldettem, csak Izraelhez” mondat elhangzik, így szembesíti a tanítványokat a saját gőgös magatartásukkal, viszont a cselekedetek pedig a jóságról beszélnek. Amennyiben csak a fenti idézetekből álló elutasítás fogalmazódott volna meg Jézustól, csodatétel nélkül, csak akkor lehetett volna szeretetlenséggel vádolni Jézust. Ugyancsak nem derül ki az sem, hogy Jézus miért gondolta, hogy ő maga tisztesség nélkül lenne a saját rokonainál, amit a Márk mellett a Máté (13:57) is megemlít: „Nincsen próféta gyalázatban, csak szülőhelyén, rokonainál és családjában.” Ez egyébként ószövetségi idézet. Saját családja nem bízott benne. Mind a Máté (13:58), mind a Márk (6:5) egybehangzó állítása szerint, Jézus nem volt képes ott csodát tenni, ahol hiányzott a belé vetett bizalom. Ezek szerint a kánaáni menyegzőn még bízott benne a családja, mert sikerül neki a borszaporítás. A szinoptikusokban kétféleképpen található ez a rész, miszerint nem képes csodát tenni. 

„János evangéliumában leplezetlenül jelenik meg Jézus Isten volta”, írja Ratzinger. Ehhez a negyedik evangélium Prológusa szolgál számára fő érvként, ám a probléma már annak fordításakor felvetődik. Már Jeromos úgy fordította a szöveget a 9. és 10. verstől, mintha többé nem „az Ige” [„a Szó”, „a Beszéd”] (latinul Verbum, tehát akárcsak a németben, semlegesnemű főnév), hanem hímnemű lény lenne az alany, amely nyilvánvalóan Krisztust jelentette. A valóságban továbbra is „az Ige” az alany, tehát: „Az [az Ige, a Szó] volt az igazi világosság. Az [nem pedig Ő] volt a világban”; hasonlóképpen a 11. és 12. versben „Az a tulajdonába jött … de mindazoknak, akik befogadták azt, hatalmat adott …”. A 14. vers nem azt állítja, hogy Isten emberré lett, hanem: „az [isteni] Ige hússá lett”.

Ez az „Ige” nem külön (második) isteni lényt jelent, hanem ünnepélyes, himnikus módon Isten szólását (beszédét) és működését fejezi ki (ld. pl. ezt a beszédmódot: „A király szava elhangzik népéhez”). Hasonlóképpen beszél az Ószövetség tiszteletteljesen Isten Bölcsességéről, mintha az külön személy lenne, „aki a Te oldaladon [ti. Isten oldalán] trónol” (Bölcs 9,4). A görög egyházatyák ellenben – a hellenista filozófiának megfelelően – „Logosz”-on (= „a Szón”) Istentől származó, külön közvetítő lényt értettek, aki Jézus Krisztusban testet vett fel, és ezáltal ember lett. Erről definiálta a Nikaiai Zsinat (Kr. u. 325) Jn 1,1c-re („és isteni volt az Ige”) hivatkozva, hogy nem csupán Istenhez hasonló, hanem Istennel egyenlő (ld. a Nagy Hitvallásban: „Jézus Krisztus … valóságos Isten a valóságos Istentől…”).

A Prológus 14. versében a „hús” nem csupán a testet jelenti, mint a későbbi görög felfogásban, sem pedig csak egyetlen embert, hanem ez a szó általában (az) embereket jelöli esendőségükben (vö. Jn 8,15: „Ti hús szerint” = mint emberek ítéltek). Ezért értelemszerűen így fordítandó: „(Isten hatékony) Igéje emberekké vált.” Eszerint Isten Igéje nemcsak Jézus Krisztusban jelent meg, hanem jelenvalóvá vált „emberekben” is. Isten emberekben és emberek által szólt és hatott, éspedig azokban, akik befogadták Igéjét (vö. 12. vers). A Szó nemcsak kívülről hangzott el számukra, hanem jelenvalóvá lett bennük (amint Isten megjelent Mózes előtt az égő csipkebokorban, és Illés előtt a szél zúgásában). Így kapcsolódik Jn 1,14 az 1,12k-höz (ezért áll „és” a görög mondat elején): amire Isten Igéje mindazokat felhatalmazza, akik befogadják, tehát Isten szeretetét elfogadják, azaz hogy Istenből szülessenek és így Isten gyermekei – fiai és leányai – legyenek. Ez megvalósult a gyülekezetben: Igéje által Isten jelenvalóvá lett a hívőkben. A 12–14. versekben az isteni Ige iránt nyitott hívőknek Istenből való új – „szűzi” – születésük lehetőségéről és tényéről van szó. Ezért a folytatás: „… és bennünk (P. W. kiemelése) lakozék” [ingresszív aoristos – P. W.]. Az alany továbbra is „az Ige”, nem valamely egyedi ember, akivé az Ige válhatott volna, és aki aztán csak közöttünk lakozott volna.
A 14. versben aztán nem valami „Egy(etlen)szülöttről” vagy „az Atya egyetlen fiáról” van szó, hanem a „maga nemében páratlan” vagy „az Atyától [= Istentől] egyedül származó [Szó]-ról”, akiről Keresztelő János tanúságot tesz (15. v.). Ennek megfelelően a „kegyelemmel és igazsággal teljes dicsőség” (a 14. versben) a „maga nemében páratlan” vagy „egyedül származó” Igéé [Szóé], amely az Atya-Istentől ered, tehát nem az „egyetlen”, lényegét tekintve isteni „Fiúé”. Ez helytelen fordítása a görög monogenész fogalomnak (ennek jelentése: „a maga nemében vagy származásában páratlan”, nem pedig „Egy/etlen/szülött” vagy „Fiú”), amit a későbbi teológia határoz meg, amelyben az isteni Szót azonosították a bibliai „Isten fia” kifejezéssel. Amikor a Biblia „Isten fiá”-nak nevezi Krisztust, akkor nem „Istenen belüli” fiúra gondol, hanem Istennel való egyedülálló kapcsolatát, messiási kiválasztását és küldetését akarja kifejezni vele (Ratzinger azt írja: „A »nemzés« a kiválasztásban áll”). Mint ilyen nem az egyetlen fiú, hanem „az elsőszülött sok testvér [és nővér] között” (Róm 8,29), „az egész teremtés elsőszülöttje” (Kol 1,15) és „a holtak elsőszülöttje” (Kol 1,18). Az Istenből születettség tehát nem csupán Jézus Krisztusra vonatkozik. Krisztust kifejezetten csak a 17. vers nevezi meg, anélkül hogy azonosítaná az Igével; viszont ő az, aki által az Ige kegyelme és igazsága a világba jött – eltérően Mózestől, aki által a törvény adatott. A 18. versben ismét „a maga nemében páratlan isteni [Igé]-ről” van szó, amely az Atya ölén van, és (Jézus révén) hírt adott Istenről – tehát nem fiúról van szó.

Joseph Ratzinger teljesen a hellenista jellegű dogmatikus krisztológia szellemében azonosítja a „Logosz”-t, az isteni Szót Jézussal. A korai egyházban azért is következett be ez az azonosítás, mivel mértékadó görög teológusok a Bibliától eltérően nem az egész embert értették a maga esendőségében „test”-en („hús”-on), hanem (a hellenista test–lélek-dualizmusnak megfelelően) csupán az emberi testet. Ezért Isten Szavának „testté levését” egy második isteni személy „inkarnációjaként” („testben levéseként”) fogták fel (vö. a Hitvallásban: „… testet vett föl …”). Számukra Jézus Krisztus az Atya-Istennel egylényegű Fiú-Isten volt egy emberi testben, amelyben ő a lélek helyét foglalta el. Később általánosan elismerték ugyan, hogy emberi lelkének is kellett lennie, de a félrevezető beszédmódot, ti. hogy az „ember Krisztus Jézus” névvel (1Tim 2,5) egyúttal (egy második) isteni személyt is jelöltek, megtartották; holott a Kalkédoni Zsinaton (Kr. u. 451) definiálták, hogy ugyanaz a Krisztus „két természetben össze nem elegyítve” és „szétválaszthatatlanul” létezik. A hit e megfogalmazásában azonban nem magyarázták meg, hogy két szellemi természet – egyenként saját öntudattal és saját szabadsággal – miként lehet egy és ugyanazon személy.

A pápa gondolatmenetében központi helyet foglalnak el Jézusnak a János-evangéliumban leírt „Én vagyok ”-kijelentései (Jn 8,24.28.58; 13,19), amelyeket az égő csipkebokorból szóló isteni kinyilatkoztatással (Kiv 3,14) állít párhuzamba, s ebből vezeti le Jézus Krisztus Isten voltát (398–402. l.) – pedig itt arról van szó, hogy Jézus Isten kiválasztott messiásaként is egyedülálló viszonyban van Istennel, s az „Én vagyok”-nak ez a hangsúlyozása ezt igazolja. Rudolf Schnackenburg ezt írja Jézus Jn 8,24-beli „Én vagyok”-járól: „Benne Isten van jelen, hogy kinyilatkoztassa és az embereknek felkínálja eszkatologikus üdvösségét.” Azokkal a zsidókkal vitázva, akik azt vetik szemére, hogy önmagát teszi Istenné (Jn 10,33), Jézus „Isten fiának” nevezi magát, „akit az Atya megszentelt és a világba küldött” (Jn 10,36), tehát olyan embernek, aki nem természeténél fogva egylényegű fia Istennek, hanem akit Isten választott ki messiásnak. Ez a kiválasztás az isteni akarat szerint öröktől fogva történik, ezért mondhatja Jézus: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58), anélkül, hogy ez érv lenne Isten volta mellett. Ismét Rudolf Schnackenburgot idézem: „Jézus ezzel nem igényli a Jahvéval való azonosságot.” Ugyanez a Jézus azt mondja Istenről: „Az Atya nagyobb, mint én” (Jn 14,28), és világosan megkülönbözteti magát Istentől, amikor azt olvassuk: „Ez az örök élet: megismerni téged, az egyetlen igazi Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél” (Jn 17,3). A János-evangéliumnak ezeket a helyeit XVI. Benedek figyelmen kívül hagyja. A Kivonulás könyve már Mózesről mondja, hogy „isten” lesz testvére, Áron (Kiv 4,16) és a fáraó számára (Kiv 7,1). Ha Isten a zsidó hit szerint már Mózesben és Mózes által úgy működik, hogy Mózes mások számára isten (ami nem valóságos azonosságot jelent), akkor mennyivel inkább érvényes ez az Újszövetségben Jézus Krisztusra vonatkozóan. Ebben az értelemben kiálthat fel Tamás: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28). A pápa számára azonban csak itt lelte meg „teljes alakját” a tanítványok hitvallása, mivel a tanítványok tapasztalatát, hogy Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által Isten működik, ő így értelmezi: „A nagy pillanatokban a tanítványok megrendülten érezték: Ez maga Isten”.
Amikor XVI. Benedek a Filippi levél himnuszára (Fil 2,6–11) hivatkozik (21., 126. l), akkor a 6. versnek a német egységes fordítás által adott megfogalmazásából indul ki: „Egyenlő volt Istennel, de nem ragaszkodott ahhoz, hogy olyan legyen, mint Isten”, és ezt úgy értelmezi, hogy Jézus „emberként valóban Isten volt”. De még ha helyes lenne is ez a fordítás, akkor sem következne belőle, hogy Jézus maga Isten, hanem csak az, hogy Istennel egyenlő volt, vagy olyan volt, mint Isten („megistenült” ember). Saját lényegét ugyanis nem vetheti le az ember, és nem tehet magáévá másik lényeget, hanem csupán kölcsön kapott, fölvett állapotról mondhat le. Ez azt jelentené, hogy Krisztus a neki adott, de nem lényegi istenségről mondott le, és hasonlóvá vált az emberekhez, azok mostani, Istentől távoli állapotában.

Ám az eredeti görög szöveg szó szerinti fordítása másképp hangzik: „Ő Isten alakjában volt (jött), de nem tekintette zsákmánynak (vagy szerencsés fogásnak), hogy Istennel egyenlő.” Ez az eredeti szöveg tehát különbséget tesz az „Isten alakjában való lét” között, amelyben Jézus jön, és az „Istennel egyenlő lét” között, amire nem törekszik. Ezt jobban meg lehet érteni, ha így fogalmazzuk: Jézus „Isten-alakban, Isten alakjában”, azaz Isten képmásaként jött, az új, a második Ádámként (vö. Róm 5 és 1Kor 15), de az első Ádámmal ellentétben nem akarta zsákmányként, rablott holmiként (vagy: gazdátlan jószágként) magához ragadni az Istennel való egyenlőséget; hanem kiüresítette magát, és egyenlő lett az emberekkel az ő (a bűneik következményeként létrejött) rabszolgai létükben, engedelmesen egészen a kereszthalálig. Ezért magasztalta fel őt Isten, és adta neki azt a nevet, amely minden (más földi) név fölött van. A 10. vers helyes fordítása: „hogy mindnyájan térdet hajtsanak Jézus nevében [nem: Jézus neve előtt]”, mégpedig „Isten, az Atya dicsőségére” (11. v.). Az az imádás, amely Izajás próféta szerint (45,23) egyedül Istent illeti meg, nem irányul Jézusra is, ahogyan Ratzinger véli (21. l.), hanem az ő nevében, az ő közvetítésével egyedül Istennek, az Atyának szól.”

(Ez az idézet Paul Wess munkája nyomán készült, Gromon András. és B. J. fordítása alapján, náluk bővebben kifejtve lábjegyzetekkel.)

Prológus

Az ige testté lett.

Az ige görögül itt logosz, a logosz jelentése: beszéd, szó, kijelentés. Hiteles fordítási lehetőségek tehát: A beszéd testté lett. A szó testté lett. Az kijelentés testté lett. A logosz előfordulása több esetben a tanításra vonatkozik, például az én beszédeim (logosz) soha el nem múlnak /Mt.24:35/. A logosz előfordulása több esetben, az Isten üzenetére vonatkozik, például hirdesd az igét /II. Tim. 4:2/. A logosz egyetlen esetben tulajdonnévként szerepel, neve Isten Igéjének neveztetik /Jel.19:13/. Az hogy testté lett, az anyagról szól, ugyanis a szarx szó jelentése hús, test, az anyagi része az embernek. Átvitt értelemben pedig az emberi természet bűn miatt megromlott részét jelentette.

Nyilvánvalóan a világosság és a sötétség ellentétbe van állítva egymással, alapvető gnosztikus tanítás, hogy a fény gyermekei be tudják fogadni a fény ismeretét, és visszakerülhetnek az öröklétbe az Istenhez, a sötétség gyermekei nem fogadják be a világosságot. Ez a gnosztikus gondolat végigvonul az egész János evangéliumon. „A sötétség nem fogadta be azt.” Az anyagi test, nem tudja befogadni: „A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” A világosság a lélekre hat. A gnosztikusok különbséget tesznek azok közt az emberek közt, akik Isten fiai lehetnek, (ezek azok, akik valamikor a fényből származtak, és a test rabságába estek), és különbséget tesznek a sötétség fiai között, akik nem lehetnek Isten fiai, mert amúgy sem volt közük a Fényhez. Akik Isten fiaivá válhatnak, azok az ismeret, azaz gnózis által nyerhetnek újra örök életet: „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged”. A Jézusban testet öltött üzenet (isten), tehát csak azokra hat, akik visszakerülnek a Fényhez.

„hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiává legyenek” Az itt található hatalomnak fordított szó az excousia, jelentései: szabadság, jogosultság, képesség, erő. Az elveszített istenfiúságot nyerhetik vissza, akik képesek befogadni.
A János evangéliuma a szinoptikusokhoz képest egy bővített hagyományanyag. Sokkal több típusú csodatörténet található bennük, mint a szinoptikusokban.

Keletkezési idő:

A legidősebbnek vélt újszövetségi szöveg a Ryland gyüjtemény leghíresebb papirusz töredék (P.52.), mely alátámasztani látszott az újszövetségi evangéliumok egészen korai létezését. Az 1920-ban, Egyiptomban fellelt papiruszdarabka keletkezési idejének, a 125 év körüli meghatározását hosszú ideig nem kérdőjelezték meg, és így az furcsa ellentmondásos helyzet állt fenn, hogy a legkésőbb írott János-féle evangélium megalkotásának idejét nyolcvan évvel korábbra helyezte vissza a vallástudomány.

A Rylands töredék egy kódexből (nem tekercsből) származó papirusz darabka, melynek egyik oldalán 5 teljes, 9 hiányos, míg a másik oldalán 6 teljes, és 7 hiányos szótöredék olvasható, összesen 118 részben vagy egészben olvasható betű. Ha ehhez hozzáteszünk 79 hiányzó szót, akkor János 18. fejezetének verseit kapjuk. A papiruszdarabkát, az 1930-as években, Collin Roberts, három másik bibliatudós beleegyezésével, kizárólag a paleográfia tudományára támaszkodva a 125. évre helyezte. Az általa meghatározott dátumozást majd 60 évig senki nem kérdőjelezte meg, ám Roberts korrektsége az utóbbi kb. 20 évben már egyre határozottabban meg lett kérdőjelezve. Andreas Schmidt, rámutat a Chester Beatty gyűjteményben található 'papirusz X.' és a P.-52 közötti paleográfiai egyezésekre és inkább 170 körülire dátumozza megalkotásának idejét. A Wittenberg Egyetem Teológiai Tanszékének professzora, Udo Schelle ovatos hangnemben annak ad kifejezést (The History and Theology of the New Testament Writings) c. könyvében, hogy a 125-re datált töredéknél nyugodtan meglehetne engedni egy 25 éves kitolódási időt és elfogadhatónak tartja a 150 körüli évre történő meghatározást.
Rylands töredék betűformái, írásmódja teljesen megegyezett az Egerton Papiruszon talált szöveggel, amit a paleográfusok gyorsan a János töredékkel egyező időszakba, a II. sz. elejére helyeztek. Ez a dátumozás mára érvényét vesztette, mert papirológus (papirusztöredékeket vizsgáló szakág), az atmoszférában előforduló és a papirusz anyagában lerakodó részecskék vizsgálata után a biblikus szakemberek véleményét megcáfolva a III. sz. elejére tolták ki az Egerton kézirat alkotási idejét. Ha a írástörténészeknek igazuk van, akkor az egyezések miatt a Rylands papirusz megalkotásának idejét mindenképpen későbbre illene helyezni.

Dr. Brent Nongbri rámutat a paleográfikus meghatározások nehézségeire, megbízhatatlanságára, példaként a Rylands töredékeket összehasonlította a II. sz. végéről származó papiruszszövegek betűivel, írásformája jellegzetességeivel és a közeli hasonlóságok miatt – véleménye szerint – a P-52. keletkezési idejét nyugodtan meglehet határozni a II. sz. végében is. Nongbi rámutat, hogy Collins mindössze öt másik töredékkel hasonlította össze a P.-52, mely közül négy – lehet szintén helytelenül – a II. sz. elejére van datálva, míg egy bizonyosan a 152-es évre. Későbbi időből származó kézirattöredékekkel történő komparációt elhanyagolt. Nem ajánlatos továbbá az olyan vélemények figyelembevételének mellőzése sem, melyek a papiruszdarabkát még későbbre, a III. sz. elejére valónak vélik.

Szerzőségi kérdés:

Az eredeti evangélium keletkezési helye Efézus. Ireaneus véleménye volt az, hogy János apostol a szerző. Ireaneus ezt Polykarpostól hallotta, Polykarpos pedig János apostol tanítványa volt. Így ennek az egyenes ágon való levezetésnek az eredménye az a szemlélet, hogy János apostol a szerző, aki Trajanus uralkodása alatt hunyt el vénségben. Trajanus 98-117-ig uralkodott, János apostolt Domitianus császár (81-96) keresztényüldözése száműzte Pátmoszra a rómaiak fegyenctelepére. János apostol i.sz. 95-96-ban még Pátmosz szigetén raboskodott, ahol kőfejtést végeztek a rabok. A hagyomány szerint (Hieronymus 392 -De viris illustribus -Kiválló férfiak c. műve alapján) még idős kora ellenére hajóra szállt és Efézusba ment, ott hamar meg is halt. Pátmosz szigete 80 km-re van Efezustól a sziget 16 km hosszú és 5km széles, kelet-nyugati irányban. A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző.

Nincs kizárva az sem, hogy János apostol i.sz.44-ben Jakab apostollal együtt halt mártírhalált, így a János apostolnak tulajdonított iratokat a János nevű presbiter írta. (Apcsel. 12: 1-3) A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak, ezt a teológusok az eltérő körülményekkel magyarázzák. A Jelenések könyve a III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit.

A történetkritikai szemlélet egy János nevű presbiternek tulajdonítja az iratot, ezt a nézetet vette át az újkori bevezetés tudomány. Összegezve:

Szerző: János nevű presbiter

Keletkezési hely: Efezus

Keletkezési idő: kb. i.sz. 150